fbpx
Lépj kapcsolatba velünk

Bemutatjuk

Találkozásom a fehér atyákkal

Közzétéve

A Charles de Foucauld remeteség - Fotó: Wikipedia

Most, hogy Ferenc pápa szentté avatta boldog Charles de Foucauld-t, a néhai francia katonatisztből lett sivatagi remetét, szerzetesrend alapítót, feléledtek emlékeim szaharai utazásomról, amelynek során, Isten akaratából harminchárom évesen eljuthattam a távoli Hoggar hegység Assekrem csúcsára, a szent valamikori cellájába, láthattam, hol élt, és hol halt meg. Hozzá hasonlóan, engem is lenyűgözött a Szahara félelmetes, végtelen hatalmassága.

Az útviszonyok és egyéb viszontagságok miatt, szaharai utazásnak senki nem vág neki egymaga. Több autóval, jó felszereléssel ajánlatos útrakelni, a hatóságoknak bejelentve az utazás útvonalát és várható időtartamát. 1979-ben, feleségemmel egy franciákból álló társa­sághoz csatlakoztunk, és nekivágtunk a kétszer 2000 km-es nagy útnak.

A Szahara télen is csodálatos. Éjjelente fagypont alá száll a hőmérséklet, de nappal 25 fokig is felmelegíti a ragyogó tiszta levegőt a tűző nap. A levegő kristálytiszta, és relatív páratartalma nem haladja meg a 6%-ot. Ez abból észlelhető, hogy kenni kell a szem-, száj- és testhajlatokat a bőr folyamatos kiszáradása miatt. Az igen alacsony páratartalom másik érdekes hatása, hogy úgy érzi az ember, képes helyből átugrani a kerítést… már ha van egyáltalán. A téli Szahara megfiatalít! Túrázni csak ilyenkor szabad, lehetőleg elkerülve a többnapos homokviharok február-márciusi időszakát.

Az Algír-Tamanrasset közötti utat (2000km) egy hét alatt terveztük megtenni. A készülődés is egy teljes hetet vett igénybe az autó felkészítését is beleértve. Renault gépkocsink első-hátsó futóművét megfordíttattuk, azaz terepjáró magasságúvá emelték, ami a gumik cseréjével is járt. Üzemanyag és víz szállítására marmonkannákat vásároltunk. Tartós élelmiszernek sült marhahúst napraforgóolajba merítve légmentes befőttes üvegekbe zártunk. Levesalapnak rántás készült, kiegészítésnek meg sűrített, cukormentes kanadai tejkonzerv, keserű étcsokoládé és kétszersült került az autóba. Duplafalú sátor, hálózsák, autóalkatrészek, két pótkerék, kempinggáz-készlet, és egy Magyarországról származó nagy darab füstölt szalonna egészítette ki a rakományt. Természetesen a megbízható Michelin térképek, iránytű, nagyteljesítményű elemlámpa, faszén tűzrakáshoz és egy hatalmas arab tőr is velünk tartott. Mobiltelefon ekkor még nem létezett, tudtuk, ha útra kelünk, kivonulunk a civilizált világból…

Francia útitársaink Tunéziából, a Keleti Nagy Erg homoksivatagon át érkeztek a M’Zab-nak nevezett algériai kősivatag Gardhaia nevű fővárosába, ahol csatlakoztunk hozzájuk. A megteendő utat transz-szaharai tengelynek hívták, ami a Földközi-tengertől a Szahel övezetig (Mali-Niger) szeli át a kb. kétmillió négyzetkilométer kiterjedésű algériai sivatagot. Kezdetben kétszer egysávos ez az út, nincs felezőcsíkkal jelölve, nincsenek kilométerjelzések, csak „hosszú szürke sáv az út, mely a messzeségbe fut…” amint a régi dal is mondja.

Burkolt országútra csak mintegy hétszáz kilométeren számíthattunk. A hátralévő részt már terepen kellett megtenni. A szaharai körülmények között ez lisztfinomságú homokon és a kősivatagban kijárt, sziklás, görgeteges ösvényen történő haladást jelentett, néptelen, hiányosan jelölt úton, egymástól 200-700 km távolságra fekvő oázisok között.

Az autós számára két választás adódott: ha száguld, a terep estére szétrázza kocsiját és utasait is, ha vánszorog, egyes hullámlemezszerű, betömörödött kemény szakaszokon utoléri a saját hatalmas porfelhője, és még tovább tart a fárasztó utazás.

Esti táborhelyünket naplemente előtt kellett megtalálni, mert az éjszaka hirtelen jött és koromsötét volt. Az éjszakákat a napi tábortűz után, duplafalú sátrunkban töltöttük. A Szaharában tízéves gyakorisággal esik csak eső, de ilyenkor az elmaradt tízévnyi csapadékmennyiség Duna méretű folyókat kreál rövid idő alatt, elöntve az oázisokat is. A hatalmas időszakos folyók néhány nap alatt eltűnnek, utánuk csak a kiszáradt medrek maradnak, telve folyós homokkal, és rengeteg kőhordalékkal. A laza homok miatt igen nehéz volt a sátorcövekek helyhez kötése is. Kézzel lehetett a cövekeket az ilyen helyen belenyomni a talajba.

A szaharai éjszakák csodálatosak, de veszélyesek. Az állatvilágot sivatagi rókák, hiénák, gazellák, viperák, skorpiók és egy különös, tömzsi farkú hüllő képviseli. Ez utóbbit hívják a sivatag halának… Napi táborhelyünk kiválasztása után mindenekelőtt a táborhelyen lévő köveket löktük fel, nehogy skorpió vagy vipera legyen alatta. Egy éjjel a fejem mellett, a sátor külső oldalán hallatszó szuszogásra és kaparásra ébredtem. Körülményesen kimásztam, de elemlámpám fényénél semmit sem láttam. Reggel derült ki, a gödör méretéből és az állat nyomaiból, hogy hiéna lehetett… Francia barátaim ezért a velünk utazó két kutyájukat éjszakára az autóba zárták.

Gépkocsijaink nyomán egyes szakaszokon akkora porfelhő keletkezett, hogy kilométernyi távolságot kellett tartani autóink között. Naponta, a reggeli induláskor egyeztettük az útvonalat, és hogy délben hol várjuk be egymást. Ha valamelyik kocsi nem érkezett meg az elvárt időben a megjelölt helyre, azonnal visszamentünk érte. Így jártam egy ízben, amikor autóm alvázig elmerült a homokban.

A Hoggar hegységhez közeledve, az erózió által létrehozott, az eredeti terepszint magasságát jelző hatalmas sziklák egyre szaporodtak. Ezek a legkeményebb kőzetek felszínre került darabjai, amelyek festői kanyonokat, labirintusokat alkotnak.

Assekrem: kilátás a Charles de Foucauld remeteségből – Fotó: Flickr

Egyik kora délután, egy sziklaszoros bejáratánál, tűz mellett guggoló tuareget pillantottunk meg, aki hófehér (mehari) dromedárjának trágyájából rakott tűzön éppen a mentateáját főzte. Amikor megálltunk mellette, felállt és megkínált minket a teából. A mentateát egyszer már kifőzött teával főzik igen erősre. Az egész úton, rajta kívül, egy európai vándorral találkoz­unk, aki Marokkóból tartott gyalog, úgyszintén a Hoggar felé. Felvettük természetesen és velünk utazott egészen a mali kultúra építészetével épített Tamanrasset oázisig, ami határvárosnak számít, annak ellenére, hogy még ötszáz kilométerre van tőle a mali-niger-algériai hármashatár.

Ez az oázisváros fontos szaharai állomás, találkozóhelye a Líbiából és a Szahel-övezet országaiból érkező utazóknak, aki itt közös táborhelyen várják be a velük egy irányba indulókhoz csatlakozás lehetőségét. A táborlakók állandó témája az utazás megpróbáltatá­sainak, tapasztalatainak átadása. Sokan hetekig várnak, amíg végre alkalom adódik a továbbhaladásra.

Utunk végcélja a Hoggar egyik legmagasabb csúcsán (2800m), az Assekremen található remetetelep volt. Az utolsó éjszakázást követően megközelítettük a hegyet, ahová Charles de Foucauld atya a celláját építette 1901-ben. Autóinkat hátrahagyva az apostolok lovára váltottunk, és egy végeérhetetlennek tűnő szamárösvényen kapaszkodtunk felfelé a kopár hegycsúcs felé.

Egyszerre, a fejünk felett, egy szikla szélén álló fehér csuhás szerzetesre lettünk figyelmesek, aki már távolról figyelt bennünket. A Foucauld-kolónia tagja, az őrséget ellátó atya volt. Boldogan, tárt karokkal, őszinte öleléssel fogadott bennünket, számára teljesen ismeretlen zarándokokat. Leültetett a szárazon rakott kőből épült cellák közötti kis terasz pálmaasztalához és mentateát hozott. Az asztaltól lélegzetelállító holdbéli panoráma tárult elénk. A Hoggar csúcsait láttuk mindenfelé a távolban.

Hamarosan előkerült négy szerzetestársa, akik úgyszintén boldogok voltak, hogy európai keresztény embereket vezetett az Úr hozzájuk. Francia nyelvűek lévén (belga-vallon, svájci francia, és anyaországi francia), ezen a nyelven folyt a társalgás. Elsősorban a rendalapítóról és az ő mindennapi életükről kérdezgettük őket.

Elsőnek megmutatták Charles de Foucauld testvér kötőanyag nélkül, terméskőből rakott egykori celláját a „könyvtárral”, ahol a csillagászati eszközei is voltak, és a mellé épített kis kápolnát.

Kérdésünkre elmondták, hogy néhány naponta öszvérháton megy valamelyikük a hegység lábánál fekvő oázisba élelmet vásárolni. Életüket a mise, az ima, elmélkedés, a csillagászat és a helyi tuareg lakosság tanítása, életének segítése tölti be, ugyanúgy, mint jó száz évvel korábban a nagy rendalapítóét is. Az atyák igen műveltnek és tájékozottnak tűntek. Meglepve hallottam, hogy milyen sokat tudnak hazánkról is, ott, a világ végén. Rádiójuk nem volt, esetleg egy héttel korábbi újsághoz talán hozzájuthattak bevásárlásaik során.

Beszélgetés közben derült ki, hogy a húsz éve az Assekremen élő svájci atya aznap töltötte be 80. születésnapját. Természetesen felköszöntöttük, de mindjárt felmerült, mivel tegyük emlékezetessé számára ezt a napot, mivel kedveskedjünk. Egyik francia útitársunk autójában volt, egy üveg pezsgő, és elvállalta, hogy lemegy a hegyről és felhozza. Mi magyarok, azt találtuk ki, hogy kincsnek számító füstöltszalonnánk nagyobbik darabját adjuk az atyának. Így aztán ketten ereszkedtünk vissza a nyaktörő szamárösvényen és felhoztuk a pezsgőt meg a szalonnát. Az átadáskor kiderült, hogy az ünnepeltnek a mi szalonnánk okozta a nagyobb boldogságot. Hatalmas értéke volt a szemében, azonnal leült, és hozzálátott az evéshez. Húsz éve nem evett ilyesmit – hajtogatta. Persze evés után a pezsgő becsülete is megjött.

Elmondható, hogy a katonaszent követői félelmetesen szerény, egyszerű körülmények között élnek. Ezt a helyszínen szóba hozni nem mertük, csak később egymás között, a mély tisztelet hangján beszéltük meg. Azt mondták, ha egyikük-másikuk már nem bírja tovább, visszatér Európába. Ilyenkor más megy helyette, mert vannak jelentkezők. Van olyan is, aki folyamatosan az Assekrem csúcson éli le az életét.

Hát így telt ez az emlékezetes nap, és amikor a környező hegyek elkezdtek kékes-rózsaszínben pompázni, elbúcsúztunk de Foucauld atya követőitől. Fontos volt, hogy még világosban leérjünk a hegy lábánál várakozó autóinkhoz, majd vissza a táborhelyünkhöz. A Szaharában ugyanis soha nem utaznak sötétben. Másnap kétezer kilométer visszaút várt ránk!

Fotó: terdav.com

A Hoggar hegység magaslatai lakatlanok, csak a fehér atyák és Isten lelke lakja.  Remélem, lakják még napjainkban is… 

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Hírdetés Támogasd a Katolikus.ma médiamissziót!
Klikkelj a hozzászóláshoz

Hozzászólás írása

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Bemutatjuk

William Goh – Bemutatjuk Szingapúr leendő első bíborosát

Közzétéve

Szerző:

William Goh leendő bíboros - Fotó: Szingapúri Egyházmegye

A Vatican News hírportálnak adott terjedelmes interjújában William Goh bíboros jelölt beszél a szingapúri nemzetközi üzleti központ valóságáról és kifejti, hogy a jómód hogyan hat ki a vallásra. A bíboros jelölt, aki tavaly decemberben zárta le az Egyháznak a kis szigetállamon való jelenlétére emlékező bicentenáriumi ünnepséget, kendőzetlenül kifejti véleményét az Egyház prioritásairól, eredményeiről és nehézségeiről Ázsiában.

Szingapúrnak 2022. augusztus 27-én lesz először bíborosa. William Goh bíboros jelölt kifejti, hogy erre sem nem számított, sem nem törekedett, és eltűnődik a vele szemben támasztott elvárásokon, hiszen ő Ázsia egyik legkisebb és leggazdagabb, általában nemzetközi üzleti központként bemutatott országának katolikusait szolgálja. A Vatican News-nak adott terjedelmes interjújában elmondja, hogy mindezek ellenére miért virágzik ott az Egyház és hogyan indít néha az üzlet és a jólét még inkább Isten keresésére.

Hogyan tudta meg, hogy Ferenc pápa bíborosnak jelöli?

Éppen homíliámon dolgoztam, és amikor megjött a hír, néhányan SMS üzenetekben gratuláltak a bíborosi rangra emelésemhez. Azt gondoltam, ez álhír lehet, úgyhogy nem is nagyon figyeltem oda. Tovább dolgoztam a homílián. Eleinte nem hittem el, hogy ez igaz, egészen addig, amíg sokkal több üzenet nem érkezett, amelyek mind említették a Pápának az Úrangyala végeztével tett bejelentését. Teljesen azonban csak aznap este és másnap tudatosult bennem a dolog.

Véleménye szerint miért Önt választotta ki a Szentatya, hogy bíborossá kreálja? És hogyan készül arra, hogy bíborosként tanácsokkal segítse őt?

Hát, őszintén szólva, nem tudom, miért engem választott a Szentatya. Én csak egy hétköznapi püspök vagyok, aki teszi a dolgát. Mindennapi ember vagyok, hogy úgy mondjam. Bűnös, mint a többiek. Miért engem választott a Szentatya? Tényleg nem tudom. Őt kellene megkérdeznie [mosolyog]. Nem vágyakoztam erre és egyáltalán meg sem fordult a fejemben. Sokkal inkább arra összpontosítottam, hogy érseki megbízatásomat végigszolgáljam, jó munkát végezzek és utána méltósággal nyugdíjba vonuljak. De most, hogy a valóság elért, úgy hiszem, Isten akarata a számomra az, hogy többet tegyek, mint amit most teszek a Szingapúri Főegyházmegyében.

A különböző földrészekről és országokból érkező bíborosoknak lehetőségük lesz tájékoztatni a Szentatyát a katolikus hittel, más vallásokkal és a politikai helyzettel kapcsolatban az egyes országokban uralkodó állapotokról.

Szólna-e néhány szót a maroknyi szingapúri keresztény kisebbségről?

Igazából nem mondanám, hogy maroknyi keresztény kisebbség lennénk. Valójában meglehetősen ütőképes erőt képviselünk, mert az ország statisztikájára pillantva láthatjuk, hogy Szingapúrnak 3,5 millió lakosa van.

A népességnek közel 20%-át alkotják a keresztények. A katolikusok közel 7%-ot tesznek ki, így a katolikusok az ország teljes keresztény lakosságának 37%-át alkotják. Tehát valójában a kereszténység, a katolikusok és protestánsok, a második legnagyobb vallási csoportot alkotják Szingapúrban.

Ami pedig Szingapúr népességének vallási összetételét illeti, a buddhizmus körülbelül 31%-ot alkot, ezt követi a kereszténység közel 20%-kal, majd az iszlám 15% körüli hányaddal, a taoizmus megközelíti a 9%-ot és a hinduizmus az 5%-ot.

Egyházként mi vagyunk a legnagyobbak, mivel 240 ezer felnőtt (15 éves és annál idősebb) katolikusunk van. Ha beszámítjuk a gyerekeket is, akkor 350-360 ezren vagyunk. [A statisztika szerint Szingapúrban közel 240 ezer 15 éves és annál idősebb katolikus van. Az egyéb keresztények száma 411 ezer körül mozog, a katolikusoké pedig 242 ezer fő.]

Úgyhogy jelenlétünk Szingapúrban meglehetősen markáns. De a másik, éppolyan népes, vagy nálunk kissé még népesebb csoportot a vallás nélküliek adják, egyre nagyobb számban. Az emberek körülbelül 20% semmilyen vallást sem követ. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ateisták lennének. Mindössze arról van szó, hogy egyetlen valláshoz sem tartoznak. Azt sem jelenti, hogy ne hinnének Istenben. Talán néhányan nem hisznek, de 20% semmilyen valláshoz sem tartozik.

A keresztények nagy közösséget alkotnak, ezért is játszunk Szingapúrban igen fontos szerepet az ország életében.

Ferenc pápa és William Goh leendő bíboros – Fotó: Vatican Media

Mit jelent gyakorló katolikusnak lenni Szingapúrban?

Szingapúrban igen iskolázottak az emberek, többségük egyetemi diplomával rendelkezik és az embereknek nagyok az elvárásaik a papokkal szemben, nem csupán erkölcsi életükkel kapcsolatban, hanem prédikálásuk és tanításuk vonatkozásában is. A katolikus népesség alapvetően a középosztályból, a felső és alsó középosztályból tevődik össze. Jórészt minden katolikus iskolázott ember.

Ha pedig a népünk hitéről kell szólni, azt mondhatjuk, hogy többet akarnak tudni. Jó homíliákat akarnak hallani. Keresnek. Növekedni akarnak hitben. Természetesen az idősebb generáció kissé jámborabb a hitében, pusztán gyakorolja azt, de nekik nagyon erős a hitük. A fiatalabbakat pedig sokkal inkább az a kívánság vezérli, hogy többet fedezzenek fel hitükről.

Katolikusaink tényleg nagyon aktívak, mind az Egyházban, mind a társadalmi-gazdasági életben. Nagy befolyással bírnak a társadalomban. És hát, tudja, mi ázsiaiak vagyunk. Nagyon udvariasok vagyunk. Nem csapunk nagy zajt. Nem kiabálunk. Nem tiltakozunk a dolgok ellen [mosolyog]. De a magunk csendes módján tanúságot teszünk a hitről.

Milyen ez a tanúságtétel?

Összességében azt mondanám, hogy szép számmal vannak aktív katolikusaink. A Covid előtt minden templomunk minden vasárnap színültig tele volt. Minden vasárnap. De hát természetesen, ha az egész katolikus lakosságot vesszük alapul, amely a gyermekeket is beszámítva körülbelül talán 360 ezer fő lehet [ebben a számban benne van a teljes szingapúri katolikus lakosság, ideértve a gyermekeket és a bevándorlókat, akiknek egy harmadát tartják aktív, templomba járó katolikusnak], akkor úgy véljük, körülbelül 140-150 ezer fő járhat vasárnap templomba. Ha mindenki templomba járna, akkor több templomot kellene építenünk. Tényleg úgy gondolom, hogy az emberek – nem pusztán a katolikusok, hanem az ázsiaiak általában – vallásos beállítódásúak. Hajlamosak vagyunk meglátni a szentség, Isten fontosságát életünkben.

Szingapúr az egyik leggazdagabb ázsiai ország és az egyik legkisebb is a világon. Ön vallásos országként jellemezné?

Igen. Valójában Szingapúrban nem tartjuk magunkat szekuláris, világi országnak. Ez minden alkalommal megerősítést nyer, amikor párbeszédet folytatunk a kormánnyal. Valójában minden vallás a kormány partnere. Ezért tartjuk magunkat több fajú, több vallású államnak, amelynek szekuláris kormánya biztosítja a semlegességet.

Tehát a szingapúriak 80%-ának, köztük a kormány tagjainak is, van hite, van vallása, és ők buzgó hívők is, bármely párthoz tartozzanak is. Még a kormánytagok és az állami szolgálatban dolgozók között is 80%-nak van istenhite vagy tartozik valamilyen valláshoz. Több vallásúak vagyunk és a kormány partnerként tekint ránk, mivel végül is a nép javát szolgálja, ha segítünk az embereknek abban, hogy összefogjanak és segítünk az országnak fejlődni, növekedni. A kormány minden vallásnak nagyon hálás.

Szerintem a kormányunkkal kapcsolatban a legjobb dolog a semlegessége. Ezért szekuláris kormány. Nagyon fontos megőrizni az összhangot a között a sok vallás között, amelyek Szingapúrban megtalálhatók. És mi nem harcolunk egymással.

Valójában van egy törvényünk. Ha valaki megsért egy másik vallást, börtönbe kerül. Így itt senki sem sértegeti a katolikusokat, mert mély tisztelettel viseltetünk egymás iránt és nagyon gyakran összejövünk a különféle vallásokkal. A vallási vezetők többsége, mi mindannyian személyesen ismerjük egymást. Ezért aztán bármilyen probléma, gond merül is fel, beszélünk egymással és támogatjuk egymást. Ezért van olyan vallási harmónia Szingapúrban, mint amilyet néhány más országban nem láthat, még Ázsiában sem.

Hozzá kell tennem, hogy bár Ön azt mondja, Szingapúr nagyon tehetős, ami igaz is, de hát tudja, a jómód szélsőséges irányokba hajthatja az embereket.

Véleménye szerint a jómód milyen módon hathat a vallásosságra?

A jómód elvezethet oda, hogy valaki elveszti Istenbe vetett hitét és az anyagiasságra összpontosít. De a jómód arra is késztetheti vagy vezérelheti az embert, hogy az élet értelmét és célját keresse. Mi, szingapúriak, meglehetős jómódban élünk. Ez való igaz. Az emberek többségének többje van, mint amire szüksége lenne, de az emberek az értelmet és a célt keresik, különösen a fiatalabb generáció, mondjuk a 30-asok vagy annál fiatalabbak, mert a szüleik jómódúak, mindnyájan szilárd, jól megalapozott körülmények között élnek. A harmincasok számára nem a pénz jelenti az igazi problémát, mert a családok többségének csak két gyermeke van.

A mai fiatalokat nem annyira érdekli, hogy jól fizető vagy jó elismerést adó állást találjanak. Azt a kérdést teszik fel: ad-e ez a munka számomra célt és értelmet? Ezért próbálok meg én, keresztény hitünkben, mindig segíteni ezeknek az embereknek abban, hogy meglássák az élet értelmét és célját. Miért élsz? A Szentírásért élsz? Itt van szíved, itt van a kincsed? Itt próbálom meg arra ösztönözni az embereket, hogy tudatosabban gondolkodjanak el és vegyék észre azt, hogy ami ténylegesen boldoggá tesz minket, azok nem a tárgyak, hanem az, ha van egy bizonyos szintű megelégedettségük és határozott céljuk.

William Goh érsek Szingapúr legrégebbi katolikus leányiskolája, a Gyermek Jézusról nevezett szerzetesi rend (CHIJ) 165. évfordulójának ünnepségén, 2019 májusában a Nemzeti Stadionban – Fotó: Catholic Life Singapore/Facebook

Ferenc pápa pápasága során sokszor jelét adta, hogy figyelemmel fordul a világ perifériája, illetve a legkisebb és legújabb egyházak felé. A pápa tanításából mi érintette meg Önt a leginkább?

Ami nekem leginkább tetszik a Szentatya tanításában, az annak befogadó jellege, hogy valamilyen módon mindenki fontos, valamint az együttérzésre helyezett erős hangsúly. Azt hiszem, hogy ma az egyháznak tényleg együttérzésre van a legnagyobb szüksége. És a papoknak, különösen a papoknak és az egyházi személyeknek, szerintem nekünk nagyobb együttérzést kell tanúsítanunk azon emberek iránt, akik gyengék, akik nem képesek megfelelni az Egyház tanításának. Együtt kell haladnunk velük az úton, ahogyan a Szentatya látja, ahelyett, hogy ítélkeznénk felettük, mert úgy gondolom, hogy mindannyian küzdünk, hogy hűek legyünk a Szentíráshoz. Mi sem vagyunk tökéletesek. Azt hiszem, természetesen, hogy a Szentírás az eszmény. Nem kérdőjelezhetjük meg a Szentírás értékeit, ugyanakkor reálisaknak kell lennünk. Együttérzőknek kell lennünk, együtt kell éreznünk azokkal, akik küzdenek, hogy hitüknek megfelelően éljenek. Tetszik nekem, hogy a Szentatya az együttérzést és a befogadást hangsúlyozza. Valahogyan mindenkit fel kell karolnia az Egyháznak, legyenek akár elváltak, az LMBTQ közösséghez tartozók, a perifériára szorultak, vagy szegények. Úgy gondolom, erről szól az Egyház.

Véleménye szerint miért fordít a Szentatya különleges figyelmet az ázsiai Egyházra a bíboros jelöltek kiválasztásával a konzisztóriumok során?

Nos, úgy gondolom, hogy Ázsiában nagyon is élő a hit. Szinte ugyanannyira, mint Afrikában. Itt az Egyházat egészen újnak tartják. És azok is vagyunk! Főegyházmegyénk tavaly ünnepelte fennállásának, a kereszténység szingapúri megjelenésének 200. évfordulóját. Szerintem ismét visszajutottunk arra a pontra, amelyet a Szentatya hangsúlyozott a befogadással kapcsolatban, amikor az egyetemes Egyház kérdését taglalta. Ha az Egyház kész az egyetemességre, akkor úgy vélem, arányosabban kell képviseltetniük magukat a különböző földrészeknek és országoknak, hogy az Egyházat valóban Katolikus Egyháznak nevezhessük. Ázsiában, ha a megtéréseket tekintjük, bőségesen adódnak lehetőségek a hit terjesztésére, mert Ázsia olyan nagy földrész és a hit fiatal. A hit növekszik és az emberek még mindig fiatalok. Az evangelizáció lehetőségei igen bőségesek Ázsiában.

Miben látja az Egyház legnagyobb kihívásait Ázsiában? És mit taníthat az ázsiai Egyház az Egyház többi részének?

Hadd mondjak el Önnek valamit. Amikor részt veszek az Ázsiai Püspöki Konferenciák Szövetségének, a FABC-nak ülésén, akkor döbbenek rá, hogy Ázsia milyen óriási kontinens. A számos országon keresztül Ázsia összetételét reprezentálja. Az országok annyira eltérők politikai stabilitás, kultúra, vallás és életszínvonal tekintetében! Számos és nagyon különböző nyelveken beszélünk, ha összejövünk.

Az FABC most ünnepelte fennállásának 50. évfordulóját, amelyet az idénre halasztottunk. A konszenzus elérése nagy kihívást jelent, mert nagyon eltérőek vagyunk. Még Szingapúr is annyira más, mint a közvetlen szomszédja, Malajzia, pasztorális, vallási és kulturális kihívások tekintetében. Az gondolom, hogy a sokféleség, a diverzitás jelenti a legnagyobb kihívást Ázsia számára.

Fotó: Szingapúri Egyházmegye

Mi Szingapúrban köszönetet mondunk Istennek, hogy olyan kormányunk van, amely elősegíti a vallásközi párbeszédet. De más országokban sajnos kifinomultan, vagy néha akár nyilvánvalóan is elnyomják a vallásokat, főként a keresztény, a katolikus hitet. Ezek közül az országok közül számosban államvallás van, ezért nagyon sok érzékenység lenne szükséges a párbeszédhez annak érdekében, hogy az embereket összefogják. Ha a kormány nem támogatja a vallásközi összhangot, akkor ez kissé nehéz.

Szingapúrban arra törekszünk, amint Ön is látja, hogy modellt mutassunk arra, hogyan tud minden vallás békében, harmóniában együtt élni, de pontosan azért, mert Szingapúrban nincsen államvallás.

A vallások tisztán vallások. Nem folyunk bele a politikába. A politikusok emberek. Az emberek választják meg őket. A kormányra hagyjuk, hogy az emberek érdekében döntsenek. De a kormány nincsen a vallások ellen, így a vallás segítség. Mi tehát sokkal könnyebben támogathatjuk az összhangot, harmóniát.

A földrajzilag tágabb Ázsiában azonban a vallás gyakran keveredik a politikával. A vallás megpróbálja felhasználni a politikát a hatalomszerzésre, a politika megpróbálja felhasználni a vallást politikai haszonszerzésre. Ez aztán nagyon zavarossá válik. És néha nem tudjuk, hogy a vallást mikor használják tényleg a hit terjesztésére, és mikor politikai hatalomszerzés eszközeként. Kissé összetett a dolog. Ráadásul Ázsiában az Örömhír terjesztésének kihívásai még sokkal nagyobbak lesznek, mert olyan sok a nyelv, és egy adott országban akár négy vagy öt nyelvre is fordítást kell készíteni. Bár Szingapúrban mindenki beszél angolul. Ez sok gondtól mentett meg minket. Az én anyanyelvem egy kínai dialektus. De Szingapúrban mindenki megérti az angolt, ami a beszélgetést megkönnyíti. Természetesen ösztönözzük a kultúra megőrzését. Ösztönözzük a más országokból, például Mianmarból, Vietnámból, Franciaországból vagy Olaszországból érkezőket arra, hogy őrizzék meg nyelveiket és kultúrájukat. De Ázsia másik kihívása szerintem az, hogy hogyan „inkulturáljuk”, építsük be egy adott kultúrába a hitet. Ezzel tehát óvatosnak kell lennünk.

Az imént az Örömhírről beszélt. Az Egyházat tekintve a nyugaton zsugorodnak a papi hivatások, Ázsia bizonyos részein viszont fellendülés látható, nem?

Ázsiában itt is különbségek láthatók. Ez a mi kihívásunk. Szingapúrban vannak hivatások, nem mondhatjuk, hogy ne lennének, de egy jómódban élő országban néha nehezebb a papi életre hívni az embereket. Bár úgy gondolom, a hivatásból van elég sok, ha az összes vallási hivatást tekintjük, nem csak az egyházmegyei papságot. De észrevehető, és ez ismét nagy probléma az ázsiai Egyház számára, hogy a nem annyira jómódú országokban bőségesen vannak hivatások, még túl sok is van belőlük. Nem tudjuk, hogy valós hivatásokról van-e szó, vagy csak a szegénységből való kitörésről.

Jó ítélőképesség szükségeltetik tehát, mert a szemináriumok gyakran tele vannak. Nem könnyű a helyes megkülönböztetés. De azért kell dolgoznunk, hogy felismerjük, mely hivatások őszinték, még akkor is, miközben megpróbálunk jó hivatásokat keresni. 

Fordította: Dr. Fedineczné Vittay Katalin
Forrás: Vatican News

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Bemutatjuk

Az utolsó három pápa meglepő hasonlósága

Közzétéve

Szerző:

Fotó: Shutterstock

Az utolsó három pápa, Ferenc, XVI. Benedek és II. János Pál mindnyájan elképesztően többnyelvűek voltak. De az egyikük különösen tehetséges volt.

Egy pápa egyik legfontosabb feladata az, hogy Isten igéjét hordozza, ami kissé könnyebb számára, ha beszél néhány nyelven. Általában nem tudunk arról, hogy számos pápa, több nyelv ismeretével, lenyűgözően sokoldalú volt. Figyelmesen megnézve az utolsó három pápa esetét – Ferencet, XVI. Benedeket és II. Szent János Pált –, felfedezzük mindegyikükben ezt a közös vonást. De van közöttük egy, akinek nyelvtudása lehetővé tette számára a kommunikációt világ katolikusainak zömével.

Ferenc pápa körülbelül nyolc nyelven beszél

Az argentin születésű pápa Olaszországból származó apjától és apai nagyszüleitől tanulta gyermekkorában az olasz nyelvet. Édesanyja nyelveként, anyanyelvként megtanulta a spanyolt is. Sikerült megtanulnia németül, franciául és ukránul is (ifjúkorában az ukrán püspök, Stepan Chmil környezetében), valamint a portugált és az Észak-Olaszország egyik vidékén beszélt piemonti nyelvjárást is.

Természetesen a pápa beszéli a Vatikánban hivatalos latin nyelvet, és egyaránt ismeri az ógörögöt és a hébert is. Az egyetlen nyelv azonban, amelyet a fonetikája miatt bonyolultnak talál, az angol. Valójában 44 évesen, amikor még csak pap volt, nyolc hétre Dublinba utazott a jezsuitákhoz angol tudása gyakorlására. A brit INews hírügynökségnek Donal Neary jezsuita atya megjegyezte, hogy az az ember, aki Róma püspöke lett, úgy hagyta el végül Írországot, hogy nem igazán javult a nyelvtudása. Mivel Ferenc pápa sokkal könnyebben fejezi ki magát spanyolul és olaszul, annak biztosítására, hogy szavai hallgatói számára korrekt fordítást nyerjenek, gyakran látni őt olyan tolmáccsal, amely nyelveket ő maga is beszél.

XVI. Benedek pápa körülbelÜl hat nyelven beszél

Az emeritus pápa hasonlóan jól kezeli a nyelveket. Bajor eredetű lévén, XVI. Benedek természetesen beszél németül, de folyékonyan beszéli az angolt, a spanyolt, az olaszt és a franciát is, és portugálul is ki tudja kissé fejezni magát. A nyugalmazott pápa úgyszintén beszéli a klasszikus ókori nyelveket is.

II. János Pál túl sok nyelven beszélt ahhoz, hogy felsoroljuk

A többnyelvűség aranypálma díját azonban II. János Pál viszi el. A 2014-ben szentté avatott pápa több nyelven beszélt lengyel anyanyelvén kívül, úgymint portugálul, olaszul, franciául, spanyolul, németül és angolul. Bírta a latin nyelvet, és írt bibliai héber nyelven is.

Bár nem beszélte folyékonyan a következő a nyelveket, II. János Pál képes volt elbeszélgetni szlovákul, oroszul, ukránul, japánul és (a Fülöp-szigeteken beszélt) tagalog nyelven is. Mindezek megkoronázásaképpen, némi előkészület után gyakran tett kísérletet arra, hogy más dialektusokban is megszólaljon. Így aztán 1997-ben egy húsvéti mise alkalmából 57 nyelven üdvözölte a híveket. Hat évvel később pedig megdöntötte a rekordját, amikor egy karácsonyi mise alkalmával 62 nyelven üdvözölte az egybegyűlteket.

Fordította: Bárdi Zoltán
Forrás: Aleteia

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Bemutatjuk

II. Erzsébet királynő és a pápák, akikkel találkozott

Közzétéve

Szerző:

II. Erzsébet királynő és Benedek pápa AFP - Fotó: AFP

A királynő 70 éves uralkodása alatt számtalan kötelezettséget teljesített. A kormányzati és jótékonysági eseményeken kívül az Anglikán Egyház fejeként több pápával is volt alkalma találkozni.

Hetvenéves uralkodás alatt Erzsébet hét egyházfő állt a katolikus Egyház élén. Ellentétben nagyon távoli rokonával, VIII. Henrikkel – aki a kereszténység nagy megosztottságáért felelős – Erzsébet sokkal jobb kapcsolatot ápol a katolikus egyházzal, és számos pápával is találkozott.

A továbbiakban sorra vesszük azt az öt pápát, akivel a királynő találkozott. Érdekesség, hogy nincs közöttük sem VI. Pál pápa, sem I. János Pál (bár utóbbi nagyon rövid – csupán 33 napi tartó – pápasága miatt ez nem meglepő). Különösen érdekes, hogy II. Erzsébet két szent pápával is találkozott.

Ferenc pápa

Fotó: AFP

A jelenlegi pápával a királynő 2014-ben találkozott először és eddig egyetlen alkalommal, éspedig egy egynapos olaszországi utazás alkalmával. Fél órát töltöttek együtt, a Time Magazin szerint ebből 17 percet kettesben. A zártkörű találkozón minden pompát és protokollt kerültek, az idős uralkodó lila kosztümöt és kalapot viselt. A BBC szerint II. Erzsébet brit különlegességekkel, köztük őzhússal és whiskyvel ajándékozta meg a pápát. Ferenc pedig a királynő első dédunokájának, György hercegnek küldött ajándékot: egy lazuritból (lapis lazuli) készült országalmát, tetején egy ezüst kereszttel, mely a keresztény világot jelképezi.

XVI. Benedek pápa

XVI. Benedek 2010-ben négynapos állami látogatást tett Nagy-Britanniában, ezalatt találkozott a királynővel az edinburghi Holyrood House-ban. Láthatóan mindketten őszintén örültek a találkozásnak. Beszélgetésüket követően Benedek pápamobiljában megtekintette a gyönyörű skót várost.

II. János Pál pápa

Fotó: AFP

A királynő háromszor találkozott a mára már szentté avatott II. János pápával. Először 1980-ban a Vatikánban, majd 1982-ben a Buckingham-palotában, harmadszor pedig a pápa vatikáni magánirodájában, 2000-ben.

A 2000-es vatikáni látogatás alkalmával a királynő kis híján komoly öltözködési hibát vétett. A királynő ugyan uralkodó, de nem katolikus uralkodó, és be kell tartania bizonyos öltözködési szabályokat, ha a pápákkal találkozik.

A királynő öltöztetője és bizalmasa, Angela Kelly beszámolt a történetről az In The Other Side Of The Coin: The Queen, The Dresser And The Wardrobe („Az érem másik oldala: A királynő, az öltöztető és a ruhatár”) című könyvében. A királynő tanácsadói azt javasolták az uralkodónak, hogy a II. János Pál pápával való találkozásakor viseljen színes nappali ruhát. Kelly nem értett ezzel egyet, és a vatikáni magántitkárok megerősítették, hogy helyesen gondolja.

Így szerencsére Kelly, akit hithű katolikusnak neveltek, becsomagolt egy, az alkalomhoz illőbb fekete ruhát is, amit aztán Erzsébet királynő viselt a találkozón.

XXIII. János pápa

A királynő 1961-ben a Vatikánba utazott, hogy találkozzon az idősödő pápával. Látogatása során szemrevételezte a Svájci Gárdát, ami nem volt számára idegen dolog, hiszen ezt saját őrségével is rendszeresen megteszi. XXIII. Jánost Ferenc pápa avatta szentté 2014-ben, az a Ferenc pápa, akit Erzsébet királynő utoljára látogatott meg a szentatyák közül.

XII. Pius pápa

Fotó: AFP

Erzsébet még hercegnőként, 1951-ben találkozott XII. Pius pápával. Mindössze egy évvel később koronázták meg, és megkezdte életét „a hit védelmezőjeként és az Anglikán Egyház legfelsőbb kormányzójaként”. 70 éves uralkodása alatt teljes szívvel-lélekkel látta el ezt a szerepét. Ennek megfelelően, a koronázása során Istennek tett fogadalma akadályozza meg őt abban, hogy 95 éves korában lemondjon a trónról.

Fordította: Kántorné Polonyi Anna
Forrás: Aleteia

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Kövess minket Facebookon is!

Hírdetés Támogasd adód 1%-val a Katolikus.mát!

Népszerű