fbpx
Lépj kapcsolatba velünk

Evangélium

Tarisznya és erszény nélkül – gondolatok évközi 15. vasárnapra

Közzétéve

Fotó: Cathopic

Sebestyén Péter atya gondolatai évközi 15. vasárnapra.
Az evangélium ide kattintva olvasható.

1. Az Úr meghívott engem… menj, prófétálj népemnek… (Ám 7,12–15)

A Kr. e. 750 körül működő Ámosz júdeai pásztorként Izraelben külföldinek számított. Szociális prófétaként is emlegetik, mert bátran, félelem nélkül hirdeti a szegények jogait. Ezért is utasítják ki az országból. Ő a hithirdetők példaképe.

 2. Kiválasztott minket őbenne a világ teremtése előtt… (Ef 1,3–14)

Szent Pál efezusi levele nagy himnikus prédikáció, amely Isten örök, eddig rejtett üdvtervét hozza nyilvánosságra. Jézus Krisztusban Isten minden embert kiválasztott, meghívott az üdvösségre.

3. Meghagyta nekik, hogy az útra a vándorboton kívül semmit ne vigyenek: sem kenyeret, sem tarisznyát, sem pénzt az övükben…
(Mk 6,7–13)

A Szent Jakab útját kétszer is megjárt barátom mindössze hét és fél kilós hátizsákján kívül egy botot, némi pénzt és egy könyvecskét vitt magával lelki segélynek. Minden fölösleges kacat mellékessé vált. Mint mondja, a legfontosabb tárgyi kellék maga a bakancs. Balás Béla (alias Beton) kaposvári püspök visszaemlékezésében leírja, hogy annak idején, káplánkorában, püspökei felső nyomásra olyan gyakran helyezgették, hogy zsolozsmáján és fogkeféjén kívül más egyebet már nem vitt magával új állomáshelyére.

Csak akkor tudunk igazán Istenre hagyatkozni, amikor semmink sincs, amikor már semmihez sem ragaszkodunk. Mihelyt egy nehéz út, egy döntés, egy baleset következtében kiszolgáltatottakká és tehetetlenné váltunk, amikor már nem mi irányítjuk az eseményeket, akkor érezzük és éljük át, hogy valójában milyen a gondviselés.

Márk evangéliumában Jézus vándorprófétaként küldi tanítványait. Megszabja, mit hirdessenek, hogyan viselkedjenek. Kettesével küldi őket, de a boton és a sarun kívül semmijük sem lehet: sem kenyér, sem váltóruha, sem pénz. Maroktelefonos, bankkártyás világunkban, ahol a térképet elektromos helyzet-meghatározók segítik, ahol mindenféle segédeszközzel és előzetes információval bebiztosítjuk magunkat a hosszú út előtt, képtelenségnek tűnik Jézus parancsa. Pedig csak arról beszél, hogy milyen gazdag az evangéliumi szegénység és egyszerűség. Amikor különféle rejtett kényszerek és függőségek miatt nem kötődünk semmihez e világban. Hiszen a koporsónak nincsen zsebe. A belső szabadság felszabadító öröme ez, amellyel teljesen kiszolgáltathatjuk magunkat a rólunk gondoskodó Istennek, és nem ragaszkodunk körömszakadtáig a tárgyakhoz. Ennek radikális formáját ma is láthatjuk a szerzeteseknél. Különösen a ferenceseknél és a karthauziaknál. Ők a legtöbb használati tárgyat ma is maguk készítik, és minden anyagot hasznosítanak. Nem dobnak és nem cserélnek le semmit csak azért, mert van újabb. Ha egy új eszközt kell beszerezni, amire tényleg szükség van, olyat választanak, ami sokáig tart, ami hosszú ideig szolgál…

Nekünk is missziónk van a világ felé. Az internet, a pénzügyi rendszerek, a média és az anyagelvű fogyasztói szemlélet közepette is meg kell mutatnunk az evangélium friss, átütő erejét a maga újdonságával. Merjünk Isten szegénykéi lenni, hisz küldetésünk lényege változatlan. Ne a tárgyakba, intézményekbe, propagandaeszközökbe, anyagiakba kapaszkodjunk, hanem Krisztus ölelésre tárt karjába.

A tarisznya, a megtakarított pénz, az előre elraktározott kenyér nélküli védtelenségben szolgálni Isten országát. Így egyszerűsödik le életünk, amelyben Isten mindent megad, amire szükségünk van, s amit nem adott meg, az annak a jele, hogy az üdvösség szempontjából elhanyagolható. Így mutatjuk meg az egyház életerejét, Lélekben megújult fiatalságát, legyőzhetetlen hitét. Székely János püspök megfogalmazásában: „a tanítványság részesedés Krisztus húsvéti titkában, annak titkában, akit megöltek, de mégis él. Minden meghívásban és küldésben, minden papi és szerzetesi hivatásban ez a húsvéti győzelem folytatódik.”

Ne keserítsenek el a sikertelenségek, ne szegje kedvünket az ellenséges magatartás, a nem mindig szívélyes fogadtatás, hisz életünk megtartó erejét Istenben találjuk meg. Maradjunk nyitottak a világ, az élet és a küldő Jézus felé. Nyugodt szívvel, ragyogó arccal hirdessük az örömhírt, tegyünk jót másokkal, s csak azt tartsuk meg magunknak, ami az ő ajándékozó szeretetének jele. Azzal is országát szolgáljuk. 

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.

peterpater.com | Római katolikus pap, a marosvásárhelyi Szent Imre templom plébánosa. Önéletrajza itt olvasható.

Hírdetés Támogasd a Katolikus.ma médiamissziót!
Klikkelj a hozzászóláshoz

Hozzászólás írása

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Evangélium

Uralkodni vagy szolgálni? – gondolatok évközi 29. vasárnapra

Közzétéve

Fotó: Cathopic

 1. Úgy tetszett az Úrnak, hogy összetöri szenvedéssel… (Iz 53,10–11)

Másod-Izajás Jézus Krisztusról jövendöl. Jézus megváltó szenvedéséből és kereszthalálából születik az egyház. Urunk értünk vállalt engesztelő áldozata hozta meg nekünk a bűntől való szabadulás és az üdvösség lehetőségét.

2. Mivel tehát olyan kiváló főpapunk van, aki áthatolt az egeken, legyünk állhatatosak a hitvallásban… (Zsid 4,14–16)

Valójában az egész Zsidókhoz írt levél Krisztus örök főpapságáról szól. A mai részben a szentíró arra bíztat, hogy forduljunk bizalommal Krisztushoz mint Istenhez, mert ő tudja, mit jelent embernek lenni.

3. Közöttetek azonban ne így legyen… (Mk 10,35–45)

Zebedeusnak, a halászmesternek fiai, Jakab és János, talán anyjuk kérésére, talán maguktól, még idejében be szerették volna biztosítani helyüket a jövendő messiási országban: Jézus mellett, jobb és bal felől. Mentegethetnénk őket azzal, hogy: de hát Jézus maga ígért tanítványainak százannyit, s hogy ítélkeznek majd Izrael tizenkét törzse felett, hisz mindent elhagytak érte. A szenvedés kelyhét is kiitták, a kereszt tövében is ott volt János, az ő ismeretsége alapján engedték be Pétert a főpap udvarába, ő volt, aki felismerte a feltámadt Urat…, és sorolhatnánk.

A szentírástudósok egyöntetű véleménye, hogy ez a történet már azelőtt elevenen élt a keresztények tudatában, mielőtt még Márk evangélista papírra vetette. A feltámadt Krisztus megváltó áldozatát megünnepelni összegyűlt közösség tanítására szánták, mert a keresztények közt nincs helye az uralkodásnak. Jézus nem uralkodni jött, hanem szolgálni. Követői közösségében legfeljebb csak szolgálati fokozatok vannak, semmiképpen nem rangok és titulusok.

A márki beszámolóban Jézus nem fojtja el apostolai fiatalos becsvágyát, nem szégyeníti meg őket ambiciózus terveik miatt. Inkább arról kezd beszélni nekik, és a jogosan felháborodott társaknak, ami voltaképpen rájuk vár. Arra a másfajta dicsőségre és elismerésre, amelyet az Isten készít azoknak, akik szeretik. Az Atya azokat részesíti előnyben, akik a vértanúság és a szenvedés győzelmi serlegét kiisszák, mint a nagy szentek. Akik a végsőkig kitartó önfeláldozó szeretet „kimagasló teljesítményét” nyújtották. A szenvedés kelyhét mindenképp ki kell inniuk, a jobb és bal lator „helyezése” az Atya szuverén joga, de Jézus igazából egyébre nyitja fel szemüket: ne a világi zsarnokok, törtetők, karrieristák példáját kövessék, hanem szolgáljanak. Versenyezzenek egymás szolgálatában.

Jézus előre látta, hogy nem tudjuk magunkat függetleníteni a hatalom kísértésétől. Szinte zsigereinkben lapul az uralomvágy, hogy kitűnjünk a többiek közül. Alighogy magasabb pozícióba kerültünk, kimutatjuk, milyenek is vagyunk valójában, és mintha kicseréltek volna: megszűnnek barátságok, emberség, érzelmek. A hatalom elvakít.

Amikor a kitüntetések után ácsingózunk, amikor dörzsölt fickók módjára karrierünket építgetjük, amikor a naggyá levés hamis útjait választva folyton dirigálni szeretnénk, a Mester minket is megró, és a szolgálat szellemére irányítja figyelmünket.

Társas, közösségi lények vagyunk. Sokkal jobban illik hozzánk a szolgálat, az együttműködés a közösségért, mint a magányos dúvad törtetése a hatalom igézetében. Jézus tanítványaként szolgálnunk kell mindhalálig, utolsó leheletünkig, életünk teljes odaadásáig. Viszonzást nem várva, előnyöket nem keresve, jutalmat-pozíciót nem méricskélve. Szolgálni ott, ahol vagyunk – szeretetből.

Mindennap lehetőség adódik a szolgáló szeretetre: ahogy a gyerek haját fésüljük, ahogy férjünk ingét vasaljuk, ahogy a kisbabát tisztába tesszük, ahogyan a beteg, szenvedő szüleinket ápoljuk, ahogyan zokszó nélkül végezzük munkahelyi kötelességünket, és nem úgy állunk a feladathoz, ahogyan megfizetik… Szeretetszolgálat, amilyen lelkülettel vacsorát készítünk, mosogatunk, porszívózunk, bevásárolunk. Ha nemcsak haszonélvezői vagyunk mások munkájának, hanem otthon- és közösségépítőként kivesszük részünket egymás szolgálatában. Ha kérés és noszogatás nélkül felkínáljuk, közösbe tesszük időnket, pénzünket, figyelmünket, tehetségünket, erőnlétünket, egyszóval szolgáló szeretetünket, mert az imává magasztosul. Ha nem azt akarjuk, hogy minket kiszolgáljanak, hanem azt keressük, hol van ránk szükség – Krisztushoz hasonlítunk A megváltás ügyét szolgáljuk, ha nem elvárjuk mások segítségét, hanem mi állunk készséggel szeretteink rendelkezésére. Amikor felajánljuk szolgálatainkat családunk-népünk-egyházunk javára, máris „elsők lettünk” az Úrnál.

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Evangélium

Valami még hiányzik belőled… – gondolatok évközi 28. vasárnapra

Közzétéve

Fotó: Pixabay

1. Esdekeltem, s leszállt rám a bölcsesség lelke… (Bölcs 7,7–11)

A héber bölcsességi irodalom, habár az ókori Kelet közkincse, mégis magasabbrendűbb és sajátosabb a keleti életbölcsességeknél, mert minden esetben kapcsolatban áll a személyes istenhittel. Az Ószövetség legfiatalabb könyvét, a Bölcsesség könyvét a hagyomány Salamonnak tulajdonítja. A könyv szinte megszemélyesíti a bölcsességet, amelyben nem nehéz felfedeznünk Isten Szentlelkét. Az Isten lelke által vezérelt szív bölcsességét nem a tudásban vagy könyvtárunkban kell keresni, hanem bensőnkben, és ami életvitelünkön is megmutatkozik. Mit ér a megalapozott tudás, mit érnek a gyakorlati ismeretek, ha valaki nem tud mit kezdeni velük? Platón szerint nem az a bölcs, aki sokat tud, hanem aki tudja, mitévő legyen. Egy kortárs filozófus szerint pedig az okos kijavítja azokat a hibákat, amelyeket a bölcs el sem követ…

2. Isten szava eleven és átható, élesebb minden kétélű kardnál…(Zsid 4,12–13)

Isten igéje szó szerint belehasít lelkünkbe, és megmagyarázhatatlan módon áttüzesíti azt. Ha nyitott szívvel olvassuk, személyesen szólít meg. A lelkiismeret hangja mellett leginkább szava által szól hozzánk.

3. Könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak bejutni az Isten országába…(Mk 10,17–30)

Egyes bibliamagyarázók szerint, a teve és a tű foka szokatlan szembeállításának konkrét alapja állítólag a gyalogos számára szolgáló kicsiny kapu volt Jeruzsálem városfalában. Ezen nagy állat, egy csomagokkal felmálházott teve (kamélosz) nem tudott bemenni a városba. De Keleten léteztek olyan közmondások is, amelyekben az elefánt és a tű foka szerepelt. Egyes másolatokban kamilosz szó szerepel, ami hajókötelet jelent. A hajókötelet sem lehet áthúzni a tű fokán… Mindenesetre ez a kiélezett beszédforma – amely a vidék legnagyobb állatát a legkisebb réssel állítja szembe – valójában szemléletes figyelmeztetés a gazdagság veszélyeiről. Jézusnak az a célja vele, hogy elgondolkodtasson, felrázzon, önvizsgálatra késztessen. Nem mintha a gazdagok nem jutnának az üdvösségre, inkább azért, mert a Krisztus-követés sokkal nehezebb, ha az anyagiak teljesen lefoglalnak minket.

Szemben más evangélistákkal, Márk Jézus követésére helyezi a hangsúlyt. Jézusnak mindjárt rokonszenves lesz ez a fiatalember, aki jó mesternek szólítja őt, és gyermekkora óta minden parancsot hűségesen megtart. Az a kérdés hajtja, mit kell tennie, hogy elnyerje az örök életet? Jézus látja, hogy az ifjú nem éri be az átlagos törvénytisztelettel, a kevéssel, és testreszabott tanácsot ad neki: menj, add el, amid van, oszd szét a szegények között, így kincsed lesz az égben, aztán jöjj és kövess engem. Személyesen motiválja, és készteti a még nagyobb jó megtételére. A lelkigyakorlat elkezdődött.

Erre a kezdeti mosoly az ifjú arcára fagy, lelkesedése alábbhagy, és leverten távozik. Amikor szembesült volna a sok helyett a teljességgel – feladja. Jézus szabaddá akarta volna tenni őt: hagyja a csudába vagyonát, az csak gond, függőség, elnehezíti a szívet, önzésbe zár és megkeményít. Visszariadt az isteni nagylelkűségtől. Vagyonát többre becsülte. Azzal, hogy szétosztotta volna, enyhített volna az égbekiáltó igazságtalanságon gazdagok és szegények között. Egy fantasztikus lehetőségtől esett el. Jézus nem parancsolta, hanem tanácsolta neki – mint ahogy szentek, szerzetesek a történelem folyamán mind a mai napig lemondtak és lemondanak a vagyon birtoklásáról –, hogy szívét felforrósítsa, hogy teljesen az övé legyen.

Vajon mi hiányzik még belőlünk? Miközben egyre emelkedik az életszínvonal, és kényelmünk érdekében szinte mindent feláldozunk: lelkünket, eszményeinket, értékeinket… Hajtunk, meg gürcölünk, gyűjtünk, és folyton az árleszállításokat figyeljük. Bevásárlólistánk egyre hosszabb, és a legyen ön is milliomos-féle vetélkedőket tátott szájjal figyeljük, titkon arra gondolva: erre a kérdésre én is tudom a választ?! Nem látunk tovább zsigeri vágyainknál, elidegenedtünk Istentől, ő már nem is hiányzik…

A gazdagság nem bűn, de veszélyforrás. Korunk banánhéja, amelyen könnyedén elcsúszhatunk. Jézus szavai megdöbbentenek. Bizonyos ésszerű kereteken túl a túlzásba vitt anyagi hajsza kapzsivá és lelketlenné, örök sóvárgóvá és elégedetlenné zülleszt mindenkit, szegényt és gazdagot egyaránt. Vannak szegény gazadagok, s gazdag szegények. Jézus figyelmeztetése elsősorban azoknak szól, akiknek szíve a pénzükben van. Nekik, de egyúttal mindazoknak, akik nyomába szegődnek, hallatlan ajándékot kínál fel. Nem teszi kötelezővé, de ajánlja: „állítsuk át” szívünket, időnket, energiánkat Istenre és felebarátainkra. Akkor leszünk a legszabadabbak és a legboldogabbak.

A gazdag ifjú elszomorodott és meghátrált. Kilépett a világ világosságának fényköréből. Beleütközött birtoklási szenvedélyének határába és visszarettent. Ezzel kiderült az is, hogy vallásossága csak jogkövetésből, teljesítményből állt. Mi már tudjuk: a tíz parancs betartása csak az alsó határ! A minimum. Jézus követése viszont az újszövetség többlete: a szeretet odaadása. Személyében Isten országa nyílt meg köztünk, amely „duzzad, mint a megkelesztett kenyér, növekszik, mint a palánta, terebélyesedik, mint a fa. Mindent mozgásba lendít. Embereket indít cselekvésre” – írja Sulyok Elemér bencés.

A Krisztus-követés nem annyira tanok, paragrafusok betartása, sokkal inkább egy találkozás-szülte döntés. Aki Jézussal találkozik, az nem tud ellenállni vonzásának. Bátran vállalja a lemondást és az elvesztést, nemcsak a „százannyiért” cserébe, hanem a „ráadásért” is, hisz ez maga az örök élet. Már itt a földön megtapasztalja a hiánypótló teljességet.

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Evangélium

Házasodni vagy elválni? – Gondolatok évközi 27. vasárnapra

Közzétéve

Fotó: Pixabay

 1. Nem jó az embernek egyedül. (Ter 2,18–24)

A házasságok az égben köttetnek. Az életfogytig tartó szövetség intézményét Isten „találta ki”. A házasságban a legszorosabb kapcsolat jön létre férfi és nő, két emberi személy között, ami egyben az élet titokzatos továbbadásának jele és helye. Férfi és nő együtt testesítik meg az ember fogalmát, a házasságban pedig – mint férj és feleség – egyenrangú társként hordozzák Isten titkát. A héber nyelvben az asszony szó az is(férfi) szónak nőnemű alakja: isa.

2. Jézus… Isten irgalmából mindnyájunkért megízlelte a halált. (Zsid 2,9–11)

Jézus Krisztus mint igaz Isten és igaz ember egyszerre fölötte áll az angyaloknak, de kisebb is náluk, hogy megtestesülésével és megváltásával felemelje az embert.

3. Amit tehát Isten összekötött, azt ember ne válassza szét.
(Mk 10,2–16)

A mai kor írástudói és farizeusai is azzal torkollják le az egyházat – maradinak és idejétmúltnak nevezve házasságról, nemiségről alkotott felfogását –, hogy „ilyen a világ, minek az a papír, minket ne kényszerítsen senki, jobb, ha nincsenek kötöttségek. És különben is, mit szól bele a pap vagy a pápa, aki azt sem tudja, mi a házasság, hisz nem él benne”… Mint ahogyan az orvos sem operálta ki saját szívét, hogy fogalma legyen egy szívműtétről. És a futballbírók jelentős része sem volt élfocizó…

A női egyenjogúság és a nemi szerepcserék világában – ahol egyre gyakrabban találkozunk nőies férfiakkal és férfias nőkkel – a feleség nem akar „lábjegyzet lenni férje élettörténetében”, egyes országok majdnem házassági rangra emelik az ún. élettársi kapcsolatot. Pedig az is világos, hogy aki csak majdnem érte el a vonatot, az lekéste.

Jézus az Isten által teremtett rendről nem nyit vitát. Hiába szeretnék a farizeusok Mózesre hivatkozva a válás igazolását keresni. Ő visszautal Isten eredeti tervére. Isten a férfit és a nőt egymásnak teremtette, hogy felbonthatatlan kötelékben, életre szóló szövetségben, visszavonhatatlan döntéssel együtt járják az élet útját. Azzal, hogy kölcsönös hűségben és termékenységben az élet gyarapodását szolgálják és munkálják, a Teremtő szándékát valósítják meg.

A felbonthatatlanság, a kizárólagosság vágya szívünkbe van kódolva. Ezt jelzik a fiatal szerelmesek vallomásai, az a szent naivitás, amellyel a paradicsomi állapotokat idézik. Hiába a „felvilágosult” korszellem, a szabadelvű média próbálkozásai, hiába a sok beteges eltévelyedés és istentelen lazítás (lásd gender-ideológia, fogyasztói szemlélet, szingli életmód, egyneműek házassága, abortusz törvényesítése és hasonlók), hiába a szabadidős keresztények az irányú szándéka, hogy lejjebb tegyék az erkölcsi mércét. Az egyház nem áll a kinyilatkoztatás fölött, de nincs is alárendelve a világ elvárásainak. Jézus Krisztus akaratának megfelelően ma is védelmezi a házasság szentségét, a tiszta szerelmet „a maga feltétlenségében, tisztaságában és kizárólagosságában”
(B. B.) Vallja, hogy az erkölcsi törvényeket, az élet alapértékeit nem lehet meg-, illetve leszavazni. Az egyház nem a társadalomhoz és kordivatokhoz méri magát, hanem zsinórmértéke az örök Isten. Prófétai küldetése Krisztus lelkületéből táplálkozik.

A házasság Isten féltve őrzött kincse. Ezért teherbíróbb a házasság szentségén alapuló családi kötelék, mert Isten akaratára és a vele való állandó, mély, személyközi kapcsolatra épül. A házastársak nem egymástól, s nem is a házasságtól lesznek boldogok, hanem attól, hogy egymás kölcsönös szeretetében és elfogadásában felismerik Istent. Az agapét: szeretlek, mert vagy, úgy, ahogy vagy, mert szereteted az Úr szeretetének lenyomata. Ebből merítenek erőt az újrakezdéshez, a megbocsátáshoz, ahhoz, hogy ne szürküljön el kapcsolatuk, hogy megbecsüljék a másikat, és folyton bizalmat szavazzanak egymásnak.

Bruno Ferrero története szerint egy aranylakodalmas házaspár ünnepségén előjött a kérdés: – Mi a titka a jó házasságnak? A ragyogó arcú ünnepelt, háziasszony pedig ezt felelte: – Tudjátok, az esküvőm napján elhatároztam, írok egy tízes listát a férjemnek azon rossz tulajdonságairól, amelyeket hajlandó leszek minden körülmények között elnézni. Erre megkérdezték tőle: – És mik voltak azon a listán? Az asszony elpirulva azt felelte: – Az a lista sosem készült el. De valahányszor a férjem valami olyasmit tett, amivel felmérgesített, azt mondtam magamban: Szerencse, hogy ez rajta van!

A házasság hosszú utazás ismeretlen tájra. Elhatározzuk, döntünk és belevágunk, bár nem látjuk előre a váratlan eseményeket. De kézbe vehetjük a térképet, az útikönyvet, megismerhetjük a hely történelmét, tudva azt, hogy az oroszlánt nem jelzi a térkép. Nem takaríthatjuk meg az önálló döntéseket, szükség lesz személyes bátorságra, gyors cselekvésre, megfontolt helyzetfelismerésre, józan ítélőképességre. Nem az ígéret földje, de az benne a szép, az a csodálatos kihívás és kaland, hogy Istennel együtt gyalogolhatunk az ígéret földje felé, akár 40–50 éven keresztül, mint az izraeliták. Közben nyeljük a port, szenvedünk a hőségtől, de rábukkanunk néhány oázisra is, amelytől azt érezzük, sőt meggyőződtünk arról, hogy megérte. Megtaláltuk azt az utat, amit Isten nekünk szánt. Fejlődik, érik személyiségünk, kilépünk önzésünkből, gazdagítjuk egymást, és eggyé válnak gondolataink, érzéseink. Isten tapintatos szeretetét fedezzük fel házastársunk titkában, amikor gyengéden magunkhoz szorítjuk, amikor a gyermek felkéredzkedik ölünkbe, és unokáink csillogó tekintete elárulja, hogy a szülők mennyire szeretik egymást.

Aki szeretetben odaadja magát a másiknak, feltétel nélkül – az szent. Ezért is szentség a házasság. Isten maga kísér el bennünket házas állapotunkban, és egy életre elkötelezi magát velünk.

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Kövess minket Facebookon is!

Hírdetés Támogasd adód 1%-val a Katolikus.mát!

Népszerű