Lépj kapcsolatba velünk

Nagy kérdések

Tudott-e Jézus írni és olvasni?

Közzétéve

Illusztráció - Fotó: Shutterstock

„Nem az ács fia ez?” – kérdezték kissé lenézően a Jézus bölcsességén csodálkozó názáretiek (Mt 13, 54–55). Vajon a félreeső, aprócska galileai településen, Názáretben élő ács fia tudott-e írni és olvasni? 

Talán az Evangélium mai olvasója is felteszi magának a kérdést, főként, ha belegondol, hogy ács alatt inkább egyszerű kézműves iparost értettek annak idején, mintsem azt, amit ma az ácsszakma takar. A közép-európai kulturális térben néhány nemzedékkel korábbra visszatekintve egyáltalán nem magától értetődő, hogy egy egyszerű iparos írni-olvasni tudott volna. Ennek tükrében kérdésfelvetésünk sem indokolatlan.

Az Evangéliumok tanulsága

Lukács evangélista számára kétség sem fér hozzá, hogy Jézus tudott olvasni:

„Amikor Názáretbe ért, ahol nevelkedett, szombaton szokása szerint bement a zsinagógába, és felolvasásra jelentkezett. Izajás próféta könyvét adták neki oda. Szétbontotta a tekercset, és épp azon a helyen, ahol ez volt írva: »Az Úr Lelke van rajtam, azért kent fel engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek. Elküldött, hogy hirdessem a foglyoknak a szabadulást, a vakoknak a látást, hogy szabadon bocsássam az elnyomottakat, és hirdessem az Úr kegyelmének esztendejét.« Összetekerte az Írást, átadta a szolgának és leült.”  (Lk 4, 16–20)

Az evangélista nem a Jézus által felolvasott ószövetségi héber szöveget idézi, hanem – mivel görögül írja az Evangéliumot – annak görög fordítását. De nyilvánvaló: Jézus olvas. Az idősebb evangélista Márk ezzel szemben sokkal rövidebben szól e történetről, és csak annyit ír, hogy Jézus beszélt (Mk 1,15).

Lukácsnak ez az elbeszélése az egyetlen szöveghely az Evangéliumokban, amely kifejezetten említi, hogy Jézus olvasott. Az is kitűnik azonban belőle, hogy Jézus szombatonként „szokása szerint” eljárt a zsinagógába. A zsinagógai istentisztelet fő részét, mint ahogyan ma is, a Tóra, valamint a prófétai könyvek egy-egy szakaszának felolvasása alkotta. Az istentisztelet e részét bármely felnőtt zsidó férfi végezhette és végezheti ma is.

Az olvasást illető kérdésnél nehezebben válaszolható meg az írásra vonatkozó. Léteznek ugyan ókori iratok, amelyek a Jézus levele XY-hoz” címet viselik, ám ezek jóval később, évszázadokkal Jézus földi élete után keletkeztek és az úgynevezett apokrifek közé tartoznak. Az apokrifek olyan iratok, amelyeket az ókorban a bibliai vagy más jelentős szerzőknek tulajdonítottak, de ez nem jelenti azt, hogy szükségszerűen tőlük is származnak, ezért bizonyítéknak nem is alkalmasak.

Az egyetlen evangéliumi tanúság amellett, hogy Jézus írt, a házasságtörő asszonnyal való találkozásról szóló történet János evangéliumából. A szakasz valószínűleg nem az evangélistától származik, hanem utólag illesztették be ebbe az evangéliumba. A kissé rejtélyes szöveg így szól: „Jézus lehajolt, és az ujjával írni kezdett a földön.”(Jn 8, 6). Kíváncsiak volnánk, vajon mit írhatott, ám az evangélium hallgat róla. Jézus mindenesetre írt, és nincs semmi okunk feltételezni, hogy csak úgy firkálgatott vagy rajzolt volna valamit. Valószínű, hogy írásával – ami esetleg egy odaillő, de az elbeszélésben fenn nem maradt bibliai idézet is lehetett – a maguk igazához ragaszkodó írástudókat és farizeusokat kívánta megleckéztetni.

Jézus és a házasságtörő asszony. B. Riccius, 1607 (részlet) Fotó: Az “Im Land des Herrn. Franziskanische Zeitschrift für das Heilige Land” (70. évf., 2016) c. folyóiratban megjelent azonos című cikk illusztrációja

Írás és olvasás a korabeli társadalomban

Szokatlan dolognak számított-e akkoriban, ha egy egyszerű vidéki iparosember tudott írni-olvasni? Amint már láthattuk, a zsinagógai istentisztelethez hozzátartozott a Szentírásból történő felolvasás. Ellenvetésként felhozhatnánk, hogy ezért még nem kellett mindenkinek feltétlenül olvasni tudnia, hiszen ott voltak az evangéliumokban gyakran említett írástudók. Azonban más forrásokból is ismert, hogy az olvasás akkortájt nem számított rendkívüli tudásnak. János evangéliumának Jézus szenvedéstörténetét leíró részében ez áll:

„Pilátus feliratot is készíttetett, és a keresztfára erősíttette. Ez volt a felirat: »A názáreti Jézus, a zsidók királya!« A feliratot sokan olvasták a zsidók közül, mert az a hely, ahol fölfeszítették Jézust, közel volt a városhoz; héberül, latinul és görögül volt írva. A zsidó főpapok azért kérték Pilátust: »Ne azt írd, hogy a zsidók királya, hanem azt, hogy azt mondta magáról: a zsidók királya vagyok.« De Pilátus azt felelte: »Amit írtam, azt megírtam!«” (Jn 19,19–22)

A szövegben kifejezetten az áll, hogy sok zsidó is olvasta a feliratot (és megbotránkozott rajta). Ezért is szerepelt első helyen héberül a felirat, azon a nyelven, amelyet a zsidók a zsinagógai istentiszteletek révén ismertek. A latin ezzel szemben a katonai közigazgatás nyelve volt, míg görögül mindenki értett – ami nem jelenti egyszersmind azt, hogy mindenki tudott is görögül olvasni: a három nyelvhez ugyanis külön-külön írás tartozik, és a táblát e három írással feliratozták.

A júdeai sivatagban, a Holt-tenger nyugati partján több mint fél évszázaddal ezelőtt egész sor ókori, többé-kevésbé Jézus idejéből származó dokumentum került elő. Közéjük tartoznak a híres kumráni tekercsek is. Ezek azonban kérdésünk tekintetében kevés bizonyító erővel rendelkeznek, mivel egy külön, sajátságos vallási csoporttól származnak, amelynek szokásai nem általánosíthatók minden további nélkül a korabeli teljes zsidó népesség vonatkozásában.

Más helyszíneken ezzel szemben a hétköznapi életben használt dokumentumok is napvilágra kerültek: adásvételi szerződések, nyugták, adóslevelek, szállítólevelek, házassági szerződések, válólevelek, magánlevelek és hasonlók. Ennek érdekessége nem csak az, hogy maga Jézus is említ ilyen dokumentumokat, például: „Aki elbocsátja feleségét, adjon neki válólevelet.” (Mt 5,31), vagy „Erre azt mondta neki [a hűtlen intéző]: „Fogd adósleveledet, ülj le hamar, és írj ötvenet.” (Lk 16,6).

Hasonló dokumentumok százait fedezték fel, legtöbbjüket a sivatag nehezen megközelíthető barlangjaiban, amelyeket menekülők használtak búvóhelyként felkelések és háborúk idején. A menekülés során csak a legszükségesebb holmijukat tudták magukkal vinni, s ezek közé tartoztak a személyi státuszt, ill. tulajdoni viszonyokat igazoló okiratok is.

Ezeket az okiratokat többnyire a bonyolult közigazgatási nyelvezetet ismerő hivatásos írnokok készítették, ezért a dokumentumok önmagukban még semmint nem árulnak el arról, mennyire volt elterjedt az írás és olvasás a nép körében. Az iratok alján vagy hátoldalán viszont rendszerint ott sorakoznak az aláírások. Az okiratot készítő írnok az aláírása mellett olykor feltüntette az „ezt írta:” formulát is. A dokumentumot ezen kívül aláírták a szerződő felek, valamint két vagy három tanú. Ezek az aláírások már relevánsak a kérdésfeltevésünk tekintetében: a különböző kézírásokból ugyanis felismerhető, hogy valóban különböző személyektől származnak, és az aláírások legtöbbje nem gyakorlatlan kézre utal, formájukból tehát nem következtethetünk arra, hogy az illető csak a nevét tudta volna üggyel-bajjal leírni. Ezen kívül feltételezhetjük, hogy az aláíró valóban el is tudta olvasni, mit ír alá. Érdekes továbbá az a momentum, hogy a szerződő fél vagy tanú olykor nem a dokumentum nyelvén (héberül, arámiul, görögül vagy nabateai nyelven), hanem valamely másik nyelven (és más írással) írta alá a nevét, mégpedig azon, amelyen a legjobban tudott írni. Ezzel szemben csak szórványosan találkozunk olyan esettel, amikor az okiratot készítő írnok „az ő szavai szerint” formula feltüntetése mellett a saját kézírásával írt alá olyan személy helyett és nevében, aki maga nem tudott vagy nem akart aláírni.

Tehát valószínűleg nem mindenki tudott írni, de a férfi lakosság jó része feltehetőleg igen. Ezen kívül találunk női aláírásokat is. A nők tanúképessége nem volt teljes körű, amint azt például egy, a fiatal keresztény közösséggel szemben felhozott vád is szemlélteti a Kr. u. 2. század végéről, mely szerint tanításuk igazsága (azaz a feltámadás tanúsága) „gyenge női vállakon” nyugszik. De a nők természetesen eljártak házassági, tartási és öröklési ügyekben, valamint adásvételek során, s nem ritkán maguk írták alá a megfelelő iratokat.

A fellelt dokumentumok között egy további típus is található, amelyeket sok más szövegtől eltérően nem drága papiruszra vagy pergamenre, hanem agyagcserepekre (osztrakon) írtak: ezek az írás elsajátítását, gyakorlását szolgáló ábécék. Különböző helyekről kerültek elő ilyen ókori írásgyakorlatok; példaként említjük az 1960-as években a ferencesek által a Heródion-dombon folytatott ásatások során talált osztrakont, amely ma a jeruzsálemi Studium Biblicum Franciscanum múzeumában látható. Erre az agyagcserépre nemcsak a héber/arámi ábécét írta fel az író, hanem a saját nevét is: Ahasja. Az evangéliumokból egyértelműen kiderül, hogy Jézus tudott olvasni. Nagyon valószínű, hogy írni szintén tudott, s ebben nem különbözött zsidó kortársai többségétől.

A zsidók körében elterjedt írni és olvasni tudás egyébként nemcsak a bibliai időkben, hanem a középkori Európában is jellemző volt, amikor az írás és olvasás a keresztény lakosság soraiban csaknem kizárólag a papok és magas rangú hivatalnokok kiváltságának számított. E képességnek köszönhették a zsidók, hogy az újkor elejéig egyes szakmákban, így a kereskedelemben, a közigazgatásban és az orvostudományban különösen sikeresek voltak.

Írta: P. Dr. Gregor Geiger OFM, a jeruzsálemi Studium Biblicum Franciscanum professzora

Fordította: Vágyi Vata Mihály

Forrás: CNA

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)
image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Klikkelj a hozzászóláshoz

Hozzászólás írása

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Hírdetés Élő szentmise közvetítések

Kövess minket Facebookon is!

Népszerű