fbpx
Lépj kapcsolatba velünk

Tanítás

Udvardy György: Egyedüli reményünk Krisztus!

Közzétéve

Az Eucharisztikus Kongresszus csütörtöki napja a Remény Napja nevet viseli, Udvardy György veszprémi érsek ennek az isteni erénynek a fontos szerepére hívta fel a figyelmet a reggeli dicséret keretében elmondott homíliájában.

„Aszerint, hogy ki-ki milyen lelki ajándékot kapott, legyetek egymásnak szolgálatára, hogy az Isten sokféle kegyelmének jó letéteményesei legyetek. Aki beszél, az Isten szavait közvetítse! Ha valaki szolgál, azzal az erővel szolgáljon, amelyet az Isten ad neki, hogy így minden az Isten dicsőségére váljék Jézus Krisztus által.” (1Pét 4,10-11)

Az Eucharisztikus Kongresszus csütörtöki laudesének szentbeszédében a remény ajándékára irányította a figyelmet Udvardy György veszprémi érsek.

A remény isteni erény, általa vágyakozunk a mennyek országára és az örök életre – közölte az érsek, hozzáfűzve, „reményünk alapja Jézus Krisztus feltámadása és a mi feltámadásunk ígérete”.

A főpap feltette a kérdést: milyen helyet foglal el a jövő az életemben, amelyben a jövő mennyei haza, örök élet, ahol hasonlóvá leszünk Istenhez? Hangsúlyozta, a remény horgonyként a túlparthoz köt, mégis a jelenünket formálja.

A remény minden vágyat kívánságot magában foglal, amely a boldogságra irányul, védelmez az elbátortalanodástól, támogat a gyámoltalanságban, kitágítja a szívet az örök boldogságra vágyakozásban, megőriz az önzéstől, és elvezet a szeretet gyakorlásához – sorolta Udvardy György érsek.

Rámutatott, rengeteg reményvesztett emberrel lehet találkozni, remény elhalványulásának és a remény vágyának jelei egyszerre vannak jelen a világban. Felhívta a figyelmet arra, hogy „mindenkin nem tudunk segíteni, de reményt csak mi tudunk adni”, majd aláhúzta, Krisztus az Eucharisztiában a megtestesült remény, ezért az Eucharisztiával táplálkozó ember a remény munkálója a világ számára.

„Egyedüli reményünk Krisztus! – zárta csütörtök reggeli homíliáját Udvardy György.

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Hírdetés Támogasd a Katolikus.ma médiamissziót!
Klikkelj a hozzászóláshoz

Hozzászólás írása

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Tanítás

Az igazi Pünkösd

Közzétéve

Szerző:

Prohászka Ottokár sokszor írt, beszélt Pünkösd ünnepének üzenetéről – elegendő csak felütni összegyűjtött munkáinak köteteit. Aposztáziával, hitetlenséggel bútorozott korban lett országos hírű hitszónok; olyan korban, mely a materializmusra esküdött, s tagadta az eszményeket, az örök értékeket. Elmélkedések az Evangéliumról c. nevezetes könyvében olvassuk: „A Lélek nem iskolamester, hanem életelv; tudománya nem betű, hanem érzés, lelkesülés és erő. E tekintetben a Szentlélek arra törekszik, hogy a hit eleven életté, a tan érzéssé és tapintattá váljék bennünk, hogy fölkent, lelkes emberek legyünk, kik egyéniségükkel bizonyítják az Urat. Tehát át kell élned a hitet és a tant az életről és erényről, akkor lesz a tied.” Prohászka írásban és beszédben is ezt munkálta: váljék életté a hit, érzéssé a tan. 1903 márciusában az akkor még Esztergomban spirituálisként működő Prohászka a pécsi katolikus körben tartott előadást, melynek szövegét két nappal később nemcsak az egyik helyi lap, hanem más vidéki napilap is közölte. A Lant és kard címen megjelent szövegben olvassuk: „Lélek kell ahhoz, hogy az élet esélyein, a szenvedéseknek homályain, a lét múlandóságán felülemelkedjünk. Krisztusi lélek kell hozzá, hogy az erkölcsi világrend ellentmondásain hajótörést ne szenvedjünk, hanem kín, baj, betegség, halál dacára mondjuk: Mi Atyánk, jöjjön el az országod! /…./ Testvéreim! Ez kell nekünk: hit s nemcsak értés, erény, nemcsak erő, öröm, nemcsak pénz, szóval lélek s nemcsak test, ég s nemcsak föld!”[Pécsi Közlöny, 1903. március 24. 3. p.] Két hónappal később Prohászka hosszabb írást küldött a pécsi lapnak, mely pünkösd napján jelent meg. Prohászka rendszeresen írt kis példányszámú vidéki lapokba is (ezt a szokását püspök korában sem adta föl); ahogy néhány évvel később egy alföldi lap Prohászkáról szóló cikkében olvassuk: „Mint ő mondta, tudásunk csak úgy ér valamit, ha azt aprópénzre váltva szétszórjuk a kevésbé műveltek számára.” [Kecskeméti Napló, 1916. július 21. 2. p.] Ebből az aprópénzből adunk át egy keveset az olvasónak: egy kevéssé ismert, pünkösdi Prohászka-írást.

*

Pünkösd a lélek ünnepe, a teremtő, hódító s alakító léleké. Mily ünnepélyes és fölséges nap: zúgó fergeteg, tüzes nyelvek, lángoló szívek, lelkes szavak, mély megindulás ezer meg ezer szívben – íme ez a Pünkösd ünnepe: „Spiritus Domini replevit orbem terrarum”, az Úr lelke betölté a világot, énekli az Egyház.

Ennek a nagy Pünkösdnek sokféle praeludiuma játszódott már le a világtörténelemben. Pünkösd volt az is valamiképpen, mikor az őschaosz fölött az Isten lelke lebegett s a zűrzavarból szép világot alakított; Pünkösd volt az is, mikor az emberiségnek történelmi chaoszából, sötét elmaradottságból, állati elvadultságból kifejlett a kultúrának világa; Pünkösd volt az is, mikor a nyers erőszak lármája elcsitult, s az ember a jognak értelmes szavára hallgatott, mikor a szenvedélyek torz vonásai el-elsimultak, s a görög művészetben a szépség harmóniája ült ki az arcokon; Pünkösd volt az is, mikor a tudás, az ipar, a civilizáció egy magasabb világot teremtett az emberi szellem erejében; emberinek mondom s mégis Pünkösdnek hívom hódításait, mert hiszen e hódításokban az emberi szellem az Isten lelke hasonmásának bizonyult; – teremtett, alakított, éltetett s utat tört a még teljesebb s gazdagabb életnek kiárasztására!

Az emberi szellem méltán büszke lehet műveire. A tudomány, művészet s kultúra térfoglalásával, az isteni lélek e profán pünkösdjeinek erejében elváltoztatta a földet s úrrá lett rajta; a babiloni toronynál magasabbra ért a csillagok közé s nevet szerzett magának a földön; egy felsőbb egységbe, mely a nyelv s a vér egységét messze felülmúlja, szerette az emberiséget; az erőszakot s a harcot száműzni akarta a világból, s nem fegyverrel, hanem szellemmel akart győzni s ügyét széles e világon diadalra juttatni. Amire az emberi szellem ráleheli gondolatát, mindaz tér és idő fölé emelkedik, a népek közkincsévé s halhatatlanná válik. A nemzetek hatalmát megőrli az idő, erejüket kimerítik a viszontagságok, vagyonukat szétszórják nemzetgazdasági krízisek; de amit a szellem teremtett, ha csak egy művészi kéznek gyurmánya is, vagy egy költői léleknek fohásza is, az kioson az idő kerekei közül s el nem vész. El nem vész, mert a lélek műve. A nagy hadi tetteknek jelentősége idővel nyomtalanul elvész; a sáncok, melyeket harcoló nemzetek fölhánytak, vízmosásos földtúrásokká válnak, de ha a sáncokból egy bronzdíszítményt kiásunk, rögtön megelevenedik a rég elhalványodott élet, amit a nemzetek szellemük világánál gondoltak, amit képzelmük lángjánál alkottak, az maradandóbb emlék. Róma mesés gazdagságánál nagyobb kincs a római jog, s a középkor lovagjátékait túlélték a hegedűsök dalai.

De elég-e ez a lélek, mely a földön szebb világot teremt? Beérjük-e azzal a pünkösddel, mely a kultúra melegét s a tudomány világát hinti szét a földre? Megél-e az emberiség a jogrendszerek paragrafusaiból, az edények bronzdíszítményeiből, a lantosok énekeiből s a hegedűsök nyírettyűzokogásából?

Az emberi szellem olyan, mint a gép, erős is, alkot is, de kopik is; elkoptatja azt a tévely s a szenvedély. A jellemeket megőrli az élet materializmusa, s az emberiség az eszmények iránt apathikussá válik. A népek életét nem hordozza sem a tudomány, sem művészet. A tévely óriási hatalom, mely a kultúrát legérzékenyebb idegében, az erkölcsben megfúrja. Az elméleteket megvetik; nem húznak, nem vonzanak lelkeket, a gyakorlat pedig az elveknek frivol kigúnyolásává vetemedhetik. Dacára a nagy civilizációnak, óriási néprétegek süllyedtek régen, a klasszikus korban és süllyednek manapság emberalatti nívóra. Patkányszerű életet élnek az elvadulás s elnyomorodás igájában; ezalatt a „beati possidentes” szónokolnak, tereferélnek, piskótákat mártogatnak borba, s nem veszik észre az elégületlenségnek s a népdühnek áradó lávafolyamát, mely a jogrendet anarchiával s a kultúrát rombolással fenyegeti.

Hogy a nagy javak el ne vesszenek, egy más lélekre s egy tüzes Pünkösdre van szükségünk, melynek tüze nemcsak az észbe, hanem a szívbe is esik; tűz, mely megvilágít, de ugyanekkor szívet is melegít; tűz, mely nem theoria, hanem praxis, nem elmélet, nem szemlélet, hanem érzés és élet. Megszeretni az igazságot erényben s erkölcsi eszményiségben! Az eszményeket úgy tisztelni, hogy egyre rohamra vezényeljük értük a jobb embert összes vágyaival és szenvedélyeivel! Az ilyen lélek a hervadatlan élet lelke, s az ilyen Pünkösd az igazi világmegújulás.

Ez a lélek a Szentlélek, ez a tűz mennyei tűz, ez a roham az a förgeteg, mely a magas égből csapott le a poshadt, fáradt földre s megújította a világ színét. Apostolokat keresztelt, vértanúkat nevelt s azoknak neveit vallásos tisztelettel őrzi az egyház; de nevelt egyszersmind egy igénytelen, tiszta, munkás, türelmes nemzedéket, a keresztény kultúrára alkalmas emberiséget, millió névtelent, kiket mind a Lélek ihletett, s kik valamennyien ugyancsak legyőzték a világot, vagyis az öldöklő, győzelmes hatalmat, mely erényt s életet pusztít.

A keresztény népek valamennyien e nagy tradíciók nyomában járnak; adja Isten, hogy az apostolok s vértanúk meleg nyomaiban az új tavaszra serkent erkölcsnek virágai s a régi szeretetnek sötét-vörös, mert izzó, pünkösdi rózsái nyíljanak.

[Az igazi Pünkösd. A „Pécsi Közlöny” számára írta: Dr. Prohászka Ottokár. Pécsi Közlöny, 1903. május 31. 1-2. p.]

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Tanítás

Polak érsek: Az Egyház nem szupermarket, de még csak nem is egy civil szervezet

Közzétéve

Szerző:

„Az Egyház nem szupermarket, de nem is csak egy civil szervezet vagy pusztán egy karitatív intézmény. Az Egyháznak küldetése van, mégpedig az, hogy az evangéliumot és Jézust hozza el nekünk. Ez az Egyház lényege és ez minden egyházi közösség lényege is” – hangzott el Wojciech Polaknak, Gniezno érsekének és Lengyelország prímásának az április 30-án, a szamocini Szűz Mária-plébánia felszentelésének századik évfordulóján tartott ünnepi prédikációjában, majd az érsek egyetértően idézte Ferenc pápa szavait: “Ha megtörténne az, hogy az Egyház nem hordozza Jézust, akkor halott egyház lenne, hiszen az Egyház végül is nem önmagáért él. Mindegy, hogy valaki kicsi, nagy, gyenge vagy erős, aki Jézust hordozza, olyannak kell lennie, mint Máriának, aki a szíve alatt hordozta Jézust, és aki az angyali üzenet után elment Erzsébethez. Mária a mi IGEN-ünk édesanyja ebben az Egyházban, ő a mi IGEN-ünk édesanyja ebben a közösségben. Az ő IGEN-jét nekünk az életünkkel kell megismételni.”

“Az Egyház az hely, ahol, mint Mária is, azt hallgatjuk, amit az Isten számunkra az eseményeken keresztül mondani akar.” – folytatta az érsek. – „Készen kell állnunk és akarnunk kell, hogy meghalljuk az Isten hangját, és elfogadjuk azt, amit az Isten a számunkra mond. Nyitottnak kell lennünk azokra a távlatokra, amelyeket ő mutat meg nekünk. Észre kell vennünk azokat az utakat, amelyeken vezetni akar minket. Az egyik ilyen út manapság kétségtelenül a testvériség és a szolidaritás útja, a jóság, az igazság és az igazságosság iránti vágy. Akik az életüket nem a testvéri önzetlenség jegyében élik, azoknak olyan az életük, mint a kapzsi kereskedőé, aki mindig azt mérlegeli, hogy ha ad valamit, mit kap érte cserébe.”

A Lengyel Püspöki Konferencia honlapján olvasható homíliában az érsek Stefan Wyszyński bíboros (1901-1981) szavait is felidézte, aki arra hívta fel a figyelmet, hogy „az evangélium és a kereszt nem pusztán egy emlékmű, az Egyház sem egy archívum, hanem jelenvaló élet. Ezért tartozunk mindannyian felelősséggel azért, hogy életünket az evangélium szellemében éljük, és hogy részt vegyünk az Egyház életében. Az evangéliumi szövegeket nem csak olvasmányként kellene használnunk, hanem a mindennapi életünket is az evangélium szavai szerint kellene élnünk.”

Fordította: Frick József
Forrás: Kath.net

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Tanítás

Krisztus feltámadása-e a történelem legjelentősebb eseménye?

Közzétéve

Szerző:

Fotó: Shutterstock

Lancrey-Javal atya, a párizsi Könyörületes Szűz templom plébánosa magyarázza Húsvét vasárnapjának evangéliumát (Jn 20, 1-9). Krisztus feltámadása volt az az esemény, amely Isten szerető arcának felfedésével megváltoztatta az egész világot, de életünknek a Krisztussal való találkozás ad értelmet.

Egy nagyapa, sőt dédapa, akinek – hasonlóan a százhúsz éves Mózeshez – „szeme sem tört meg, frissessége megmaradt”, (MTörv 34, 7), a minap megkérdezte már felnőtt, 25-30 éves unokáitól, hogy mi volt az az esemény, amely (jelenleg) a leginkább kihatott az életükre? E megkeresztelt emberek közül egyikük sem válaszolta azt, hogy „a Feltámadás”, és ez bizony sajnálatos Húsvét napján. Mindnyájan a Covidot jelölték meg. Ugyanezt a kérdést tettem fel barátoknak a templom előtti téren. Két dologban állapodtak meg, egyforma hangsúllyal. Az egyik a New York-i ikertornyok elleni 2001. szeptember 11-i támadás. A látvány rémisztő és hihetetlen volt! Ugyan ki hitte volna, hogy a tornyoknak ütköző két repülőgép az összeomlásukat okozza? A másik, más módon megdöbbentő lökőhullám a mi amerikanizált európai generációink számára a berlini fal leomlása volt 1989. november 9-én.

A történelem során voltak még talán nagyobb visszhangot kiváltó események is: a jeruzsálemi templom két lerombolása: az első alkalommal Kr. e. 587-ben a babilóniaiak által, második alkalommal pedig Kr. u. 70-ben, amelynél már jelen voltak az első keresztények, akik visszaemlékeztek Jézusnak a templomot csodálókhoz intézett figyelmeztetésére:

„Jönnek majd napok, amikor abból, amit most itt láttok, nem hagynak követ kövön, mind lerombolják.”

(Lk 21, 6)

E szavak vezetik be az evangéliumban azt az apokaliptikus beszédet, amelyben Jézus bejelenti visszajövetelét a dicsőségben:

„Virrasszatok hát és imádkozzatok szüntelenül, hogy megmeneküljetek attól, ami majd bekövetkezik és megállhassatok az Emberfiának színe előtt.”

(Lk. 21, 36)

A Templom pusztulása elképzelhetetlen lelki megrázkódtatást okozott, annál is inkább, mivel az elsőt követte a babiloni fogság, míg a második után még ennél is szörnyűbb megpróbáltatás következett: Isten hallgatása. Egyetlen próféta sem szólt azóta Isten megbízásából, ami számunkra keresztények számára logikus, hiszen a Kinyilatkoztatás Jézus Krisztusban valósult meg: Ő jelenti a Kinyilatkoztatás teljességét azzal, hogy feltámadt és felment a mennybe, ahol az Atya jobbján ül.

Hogyan lehetséges tehát az, hogy Krisztus feltámadását nem annak látjuk, ami valójában, hogy nem tűnik számunkra még a történelem legfontosabb eseményénél is nagyobb horderejű történésnek: olyan eseménynek, amely értelmet ad a történelemnek, olyan eseménynek, amely még ma is aktuális és amelyet megjelenítünk minden egyes szentmisén?  Valóban feltámadt! A Feltámadás által válaszolható meg az emberiségnek a saját identitására, eredetére és céljára vonatkozó három kérdése: Kik vagyunk? Honnan jövünk? Hová tartunk? Húsvét napja ezekre más módon ad sokkal biztosabb válaszokat, mint Paul Gauguin képe, amely többé-kevésbé ugyanezt a címet viseli, de módosított sorrendben, hogy megfeleljen a Szentháromságnak. „Honnan jövünk? Mik vagyunk? Hová tartunk?” – ezt a címet adta Gauguin, aki tudta, hogy az Atyától jövünk, a Fiú testvérei vagyunk, és elfogadjuk a Lélek vezetését.

Kik vagyunk? Isten gyermekei, örökbefogadott fiai mindazok számára, akik hiszik, hogy Jézus Krisztus az Isten fia, az élet, teremtésünk és üdvösségünk szerzője. Honnan jövünk? A hazugság sötétségéből mindazok számára, akik látták a fényt, éppúgy, mint az a szent Mária Magdolna Húsvét napján, akit Jézus megszabadított démonjaitól. Hova tartunk? Az Atya házába, amelyhez Krisztus a kapu és az út. A Királyság kapuit annak a Krisztusnak a feltámadása és mennybemenetele nyitotta meg, aki a mennyország kulcsait, a bűnök megbocsátásának kulcsait egyházára bízta.

Találkozás Krisztussal

Krisztus feltámadása ad értelmet a történelemnek. Ez az esemény változtatta meg az egész világot azzal, hogy felfedte Krisztus szeretetének arcát, de életünk értelmét a Krisztussal való találkozás adja meg. Jézus az, akihez tanítványai eljönnek a sírhoz, ő az, az élő és feltámadt Jézus, aki megmutatja magát nekik, szenvedésének dicsőséges nyomait viselve. Kapcsolatunk Krisztussal szívünk tüze, Isten szeretetének tüze, amely lángol bennünk, mint az égő csipkebokor, anélkül, hogy felemésztene. „Ti szomjazók, gyertek a vizekre mind, és bár nincsen pénzetek, siessetek ide! Vegyetek ingyen gabonát és egyetek, vegyetek pénz nélkül bort és tejet.” (Iz 55, 1) „Gyertek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok, s akik terhet hordoztok – én megkönnyítlek titeket.” (Mt 11, 28)

Én vagyok a világ világossága, mondja Jézus. „A hegyen épült várost nem lehet elrejteni. S ha világot gyújtanának, nem rejtik a véka alá, hanem a tartóra teszik, hogy mindenkinek világítson a házban.” (Mt 5, 14-15) El voltunk veszve. Krisztus eljött, hogy teljes valónkban feltárja nekünk emberségünket és életünk értelmét: élni Isten szeretetéből, isteni, örökkévaló és legszentebb Háromságában. Minden alkalommal, amikor keresztet rajzolunk magunkra, a szeretetnek ez a kiáltása lángol bennünk: feltámadt! Azért, hogy Isten szeretetének tüzéből élhessünk.

Fordította: Dr. Fedineczné Vittay Katalin
Forrás: Aleteia

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Kövess minket Facebookon is!

Hírdetés Támogasd adód 1%-val a Katolikus.mát!

Népszerű