Lépj kapcsolatba velünk

Reflexió

„Útjaink százfelé válnak…” – Istenhez közel és távol

Közzétéve

Istenhez közel és távol
Illusztráció - Fotó: Pixabay

Bár a ballagások az iskolában és a kollégiumban már lezajlottak, mégis csak most érzem át igazán a búcsúzás fájdalmát, amikor már az írásbeli érettségi vizsgák a hátam mögött vannak. Búcsút inteni az osztálytársaknak és a szobatársaknak, akikkel öt éven keresztül közösen éltem meg mindennapjaimat, nem könnyű, szomorúsággal és bánattal teli. Az utolsó együtt töltött napokban még felidéztük az elmúlt évek szép emlékeit, de könnyek szöktek a szemeinkbe, mert tudtuk, hogy ennek vége van, elmúlt, és már nem tér vissza. Útjaink szerteágaznak, és nem lehetünk abban biztosak, hogy egyáltalán még látjuk egymást valaha. Úgy szeretnénk az időt ilyenkor csak egy pillanatra megállítani, annyi mondanivalónk lenne még egymásnak. De az óra ketyeg, a percek telnek, és a búcsúzás pillanata elérkezik. Nem tudjuk elkerülni, mégis olyan szívesen kiáltanánk még egymásnak, hogy „Állj meg! Ne menj el!”. De mennünk kell, meg kell valósítanunk terveinket, álmainkat, hív az élet mindannyiunkat.

Ez az érzés gyakran az istenkapcsolatomat is átitatja. Előfordul, hogy az imában Istent rendkívül közel érzem magamhoz, sikerül meghallanom hangját, és a Szentírás szavait olvasva olyan, mintha azt Ő személyesen nekem mondta volna. Ezek az élmények nem tartanak éveken át egyhuzamban, de hát az iskolai életben is vannak szünidők, amikor kevesebbet találkozok társaimmal.

Van azonban, hogy ez a szünidő az istenkapcsolatomban hosszúra nyúlik, és akár hónapokon át nem tudom megtapasztalni az Ő közelségét, nem érzem simogató kezét. Kétségbeesek. Talán végleg búcsút intett nekem, elhagyott engem? Olyan jó lenne újra Vele lenni, bárcsak egyesülnének újra útjaink. Nem lehet, hogy magamra maradtam, Ő azt ígérte nekem, hogy mindig velem lesz a világ végéig. (vö. Mt 28,20). Ezek az eltávolodások is éppúgy fájdalmasak, miként az embertársaktól, barátoktól, osztálytársaktól való búcsúzás.

Van azonban egy óriási különbség. Az Istentől való eltávolodásomkor ég szívemben a jövőbeli megtapasztalás reménye, amikor tiszta lélekkel kuporodom majd Szent Lábaihoz. Ő pedig szeretettel magához ölel engem. Útjaink egy idő után újra keresztezik egymást, újra úgy érzem, hogy imádságom során mellettem ül, miként a szülő, aki hallgatja gyermekének napi élménybeszámolóját. Olyankor olyan szívesen borulnék a nyakába. Halkan azt suttogom, hogy „Kérlek, ezután mindig maradj a közelembe úgy, hogy érezzelek.”

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)

Jeso Eszter vagyok, a felvidéki Nagykaposról származom. Jelenleg pályaválasztás előtt állok, tanulmányaimat a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karán katolikus közösségszervező szakon szeretném folytatni. Lakóhelyemen aktívan bekapcsolódom egyházközségünk életébe, a szentmiséken lektori szolgálatot látok el. Mindennapjaimban megpróbálok arra törekedni, hogy minél jobban megéljem Szent Pál Szeretethimnuszát (1Kor 13).

Klikkelj a hozzászóláshoz

Hozzászólás írása

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerű