A Lélek nyomban arra ösztönözte, hogy menjen ki a pusztába. Negyven napig kinn maradt a pusztában, közben megkísértette a sátán. Vadállatokkal volt együtt, de angyalok szolgáltak neki. (Mk 1,12)
Ha a nagyböjti időszakot olyan embereknek kell meghatároznom, akik alatta csupán a böjtölést, az önmegtagadást értik, vagy olyanoknak, akik még nem találkoztak Istennel, de „modern embereknek” érzik és tartják magukat, azoknak azt mondanám: a nagyböjt „Önismereti Képzés Istennel”.
Isten ugyanis azt akarja, hogy jobban megismerjük Őt, és Őáltala magunkat!
A nagyböjti út tehát olyan út, amelyen csak emberi tudás eszközeivel nem érünk célba. Az emberi tudás eszközei kétségtelenül fontosak, de a nagyböjtnek az a többlete, hogy a Szentlélekkel járunk, Aki segít nekünk feltárni belső mélységeinket. Önmagunk megismerésének útján nem járhatunk egyedül, mert akkor nem bírjuk meg a pusztát. A puszta nemcsak hely, hanem állapot, és azt csak a Szentlélekkel lehet megbírni és kibírni.
Persze, ha Istennel akarunk járni és az Ő fényében akarjuk megismerni jobban önmagunkat, akkor nem kerülhetjük ki a kísértést.
A kísértést úgy ismerjük fel magunkban, ha beengedjük és elhisszük a Kísértő három félrevezető és megtévesztő szavát: HA-AKKOR-KELLENE. „HA a te Istened egyáltalán Isten, AKKOR neked több kenyered KELLENE hogy legyen, és magasabban KELLENE lenned. HA Isten a te Istened, AKKOR istenesebben KELLENE mennie a dolgaidnak. stb.”
HA-AKKOR-KELLENE. Ha ezt a három szót egymáshoz kapcsolva elhitetjük magunkkal, akkor letértünk önmagunk helyes megismerésének útjáról.
A Szentlélekkel járjuk ezt az utat – Istenért, jókedvvel! Hogy NE LÁSSÁK BÖJTÖLÉSÜNKET!
Áldott Hetet!
