fbpx
Lépj kapcsolatba velünk

Lelkiség

Útravaló nagyböjt 1. hetére

Közzétéve

Fotó: Shutterstock

Egy révész a csónakján vitt át egy tudóst a túlsó partra. A tudós nagyon gőgös ember volt, így hát az utazást arra használta fel, hogy megalázza az egyszerű, kérges kezű révészt, a következő kérdéseket téve fel neki:

  • Tanult számtant?
  • Nem – válaszolta a révész.
  • Akkor életének negyedrészét elveszítette – okoskodott a tudós.
  • Tanult természettant?
  • Nem – hangzott ismét a révész válasza.
  • Akkor életének második negyedrészét is elveszítette.
  • Tanult csillagászatot?
  • Nem.
  • Akkor életének harmadik negyedrészét is elveszítette.

Ebben a pillanatban vették észre, hogy a csónak léket kapott, és folyt be a víz. Most a lenézett és megalázott révész tette fel a kérdést:

  • Tud úszni?
  • Nem – felelte ijedten a gőgös tudós.

Akkor életének mind a négy negyedrészét elveszíti, hacsak belém nem kapaszkodik – bíztatta a révész.

Jézust a Lélek viszi a pusztába, hogy megkísértse a Gonosz. Ez a nyitómondata, a címe a mai evangéliumi szakasznak. Sokszor elsiklunk a cím felett, pedig az már utal a lényegre. Jézus a Lélekkel megy a pusztába – és nem Nélküle. Jézusnak küldetéstudata van, hiszen megkeresztelkedésekor elhangzik a tanúság – emlékszünk erre is: Te vagy az én szerelmes Fiam – igen, Jézus nemcsak szeretett, hanem szerelmes is! – akiben az Atyának kedve telik, ezért – mivel ember! – nem maradhat el a megpróbáltatás. Hasonlattal élve: az igazi apa próbára teszi a fiát – de az igazi apa úgy teszi próbára, hogy ismeri fiát, tudja, hogy hol tart az ő gyermeke a fejlődésben, ezért nem ad olyat, amit gyermeke meg ne bírna! Ehhez rögtön hozzá kell tenni azt is, hogy az igazi apa igazi fia tudja, hogy apja segítségére, jelenlétére, közelségére mindig számíthat még akkor is, amikor nem érzi közelségét. A jól nevelő szülő ismeri a gyerekét, kíséri és megengedi neki a megpróbáltatást! Nemcsak engedi, hanem akarja is, hogy gyereke fejlődjék, mert szereti Őt. S ha veszély van, a fiú belekapaszkodhat apjába! Persze, attól fontosak a tudományok, minden fontos, de másodlagosan! Az elsődleges ugyanis az, hogy van, akibe kapaszkodnunk! Így, és csak így érthetjük helyesen meg a három kísértést, megpróbáltatást!

Első: Jézus negyvennapos böjtölés után megéhezik. Rögtön jön a kísértő gondolat – ami egyébként nemcsak kívülről, hanem legtöbbször belül játszódik le! – megteheted, hogy a kövekből kenyeret teremts. Sokszor akarunk mi is a kövekből pénzt, kenyeret teremteni, de tesszük ezt úgy, hogy közben mi magunk kövesedünk meg! Miért? Mert Nélküle, a Szentlélek nélkül élünk, mert eltávolodtunk Tőle apró megalkuvásokkal. Jézus sokat nem alkuszik, nem elegyedik párbeszédbe, úgyis mondhatnánk még találóbban: nem táplálja magában azt a gondolatot, hogy kenyeret teremtsen, hanem Isten igéjével „oldja meg” a problémát. Amikor nem tudjuk, mitévők legyünk, jó lenne felütni a Szentírást: vajon, mit szól Isten. Ez is lehet böjti gyakorlat: minden reggel egy szentírási részen elgondolkozni, s egy napig vagy hétig gyakorlatba ültetni…

Második: Jézusnak az a kísértő gondolata támad, hogy akár reflektorfénybe is kerülhet. Jó érzés, ha elismerést kapunk – és szükséges is! – de ha ez betegessé válik, akkor bizony az EGO, a hamis én rabjaivá válunk. Akkor már nem Istent szolgáljuk, hanem az embereket – Isten nélkül. Isten nélkül vonulni a pusztába, Isten – a RÉVÉSZ nélkül átmenni az élet tengerén – kockázatos dolog. Hangsúlyozom: fontos, hogy valamit letegyünk az asztalra, fontos tenni, de ne felejtsünk el LENNI. Lenni pedig, különösen Jelen-Lenni mások számára csak úgy hiteles és igazi, ha lelkünk mélyén figyelünk a belső hangra – a Szentlélek hangjára és utasításaira. Ez nélkül is lehet haladni – amíg nem kap léket a csónak!

Harmadik: a hatalom kísértése. A szeretet hatalmának választása helyett a hatalom szeretete kerül. Aki hatalmat kap, akár a legkisebbet is, tudnia kell, hogy akkor él jól – egyébként ISTENTŐL KAPOTT HATALMÁVAL – ha szeretetben gyakorolja, ha szeretetben szigorú és így él – nem pedig Visszaél ezzel. A hatalmat gyakorolni csak szeretettel lehet – ez pedig ismét nem megy hosszú távon Isten Igéje, Lelke nélkül.

Az olvasmányban ott buktak el az ősszülők, hogy kihagyták a Gonosszal való párbeszédből az Isten hangját, ezzel halált – vagyis Istentől való elszakadást! – hoztak magukra. Az ELSŐ EMBER (ÁDÁM) elbukott – engedetlenségből – a MÁSODIK EMBER győzött – engedelmességből.

A nagyböjt szimbolikusan az életet jelképezi. Úton vagyunk, vízen vagyunk. Sok mindent tudhatunk – és tudjunk is, tanuljunk is! – de a Révészre figyeljünk, Ő fogja a kormányt, hagyatkozzunk Rá, s közben tegyük a magunkét. Nem többet és nem kevesebbet!

Sajgó Balázs atya
a Gyulafehérvári Caritas lelkiigazgatója

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Hírdetés Támogasd a Katolikus.ma médiamissziót!
Klikkelj a hozzászóláshoz

Hozzászólás írása

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Lelkiség

Valóban készen áll a gyermeke az elsőáldozásra?

Közzétéve

Szerző:

Fotó: Marko Vombergar / ALETEIA

Meg kell-e valóban várni, hogy a gyermek képes legyen értelmesen közölni kívánságát, hogy engedjék közeledni az Eucharisztia asztalához? Kockázatos a döntés, mert az elsőáldozás valóságos találkozás lehet Jézussal, és kezdete lehet a tényleges belső életnek.

Az okok, amit a gyermekek felhoznak, hogy az elsőáldozásban részesüljenek, gyakran nem éppen elfogadhatók. Paul és Victoire ikrek. Viki „úgy szeretne tenni, mint a nagyok”, és elege van már abból, hogy vasárnaponként keresztbe tett karokkal álljon a pap elé és áldást kérjen. Paul viszont semmi másra sem gondol, mint az ajándékokra, amelyeket erre az alkalomra kaphat! Mit tegyünk ilyenkor? Várjunk, míg a gyermek kellően éretté és tökéletessé válik? Megvárjuk, amíg betéve tudja a katekizmust? Várjunk, amíg ugyanolyan idős lesz, mint a többiek? Ez néhány szülő fájdalmas tapasztalata, sokan elhalasztják a döntést a jövőre, a következő évre tolják el gyermekük elsőáldozását.

Néha maguk a papok kérik ezt. És mi van, ha a felnőttek tétovázásának alapja végül is csak a hit és a remény hiánya a gyermek iránt, akinek még gyermeki a tekintete, gyermeki a hite és az élete? Valóban meg kell várni, amíg a gyermek képes a kívánságát értelmesen előadni ahhoz, hogy engedjék az Úr asztalához járulni? Kockázatos a döntés, mert az elsőáldozás lehet tényleges találkozás Jézussal és a belső élet kezdete.

Igazi vonzódás Jézushoz az Eucharisztiában

Hogyan tudhatjuk meg, hogy a gyermek kész-e a szentáldozásra? (És mi vajon készek vagyunk-e valamikor is Krisztus befogadására?) „Azt gondolom, hogy az első, amit figyelembe kell venni: a gyermek vágyakozása” – magyarázza Florence, két gyermek anyja. „Ez olyan, mint egy hívás, amit nem lehet mindig szavakban kifejezni. Azt hiszem, a gyermekeimben tényleg megvolt a valóságos vonzás Jézus felé az Eucharisztiában, ami hatalmas erővel segítette őket Isten misztériumának megközelítésében.” Majd hozzátette ragyogó mosollyal: „Mindez végtelenül meghalad minket!” Ez a vágyakozás különbözőképpen nyilvánulhat meg, ne felejtsük el azonban, hogy egyes kisgyermekek nagyon gátlásosak lehetnek, hogy belső érzéseikről szóljanak. „A fiam azt magyarázta, hogy szeretné Jézust jobban megismerni és „teljesen” részt venni a szentmisén, ez adta meg a zöld jelzést arra, hogy engedjük elsőáldozásra” – mondja Armelle.

De mi legyen azokkal, akiknek látszólag nincsenek ilyen erős motivációi? „Ez nem olyan súlyos dolog” mondja Victoire és Paul anyja. „Gyakran előfordul, hogy egy gyermeknél, aki látszólag nem kíván áldozáshoz járulni, a szentségre történő felkészülés során támad fel a vágy. A többiek evangelizálják, és természetesen a felkészítés maga”. Szent II. János Pál pápa hangsúlyozta: „Krisztus mindig különleges szeretettel volt a gyermekek iránt. Apostolaihoz így szólt: „Hagyjátok, hadd jöjjenek hozzám a kicsinyek, ne akadályozzátok őket, hisz ilyeneké az Isten országa.” (Mk 10, 14) Ne felejtsük el, hogy ha elindultak e felé a nagy szentség felé, akkor biztosan volt valamikor egy pillanat, amikor fellobbant egy szikra, egy vágy, egy szomjúság…

A gyermeknek ismernie kell a vasárnapi szentmise szertartását

Azonban más kritériumok is léteznek. Elengedhetetlen, hogy a gyermek meg tudja különböztetni a jót a rossztól – ezért szükséges a szentgyónás az elsőáldozás előtt – és hogy kinyilvánítsa a vágyat arra, hogy jobban megfeleljen Jézus kívánalmainak. „Amikor a fiam a hitoktatáson készülődött az elsőáldozásra, észrevettem, hogy sokkal szolgálatkészebb lett és igyekezett a háztartási munkákban segíteni”, meséli Florence. „És amikor együtt imádkoztunk, sokkal több mindent kért, és bensőségesebb volt az imában.”

Hogy a gyermekek ismerjék a vasárnapi szentmise szertartását, az szintén szükséges feltétel. „Azt hiszem, hogy a négy fiam akkor vált igazán késszé a szentáldozásra, amikor rádöbbentek, hogy Jézus irántunk való szeretetből halt meg a keresztfán, és feltámadása a remény nagy üzenete. Lehet, hogy nem értették meg teljesen abban az életkorban, de abban a pillanatban befogadták a szívükbe” emlékezik vissza Armelle.

A leglényegesebb kritérium: a hit a valóságos Jelenlétben

Végül a leglényegesebb kritérium a hit a valóságos Jelenlétben. „Amikor a gyermek különbséget tesz a közönséges kenyér és az Eucharisztikus Kenyér között, és valóságként éli meg, hogy az átváltoztatás előtt és után tényleges változás következik be– még akkor is, ha láthatóan nem történik semmi –, akkor járulhat szentáldozáshoz”, jelenti ki Rémi abbé. Tehát nem elsősorban tudásról van szó, hanem hitről, a kisgyermek hitéről, amely néha felülmúlja a felnőttekét is, akármilyen sziklaszilárd is legyen az! “Nagyon kérem, ne becsüljük alá az Úristen kegyelmét!

Írta: Marie Lucas
Fordította: Dr. Seidl Ambrusné
Forrás: Aleteia

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Lelkiség

Hogyan érjük el, hogy ne merüljön ki az Ukrajna iránt érzett empátiatartalékunk?

Közzétéve

Szerző:

Fotó: AFP

Már több mint két hónapja tart az ukrajnai háború, és folyamatosan áradnak a drámai hírek. Vannak köztünk olyanok, akik a konfliktus első napjai óta szolidaritást vállaltak az ukrán menekültekkel, de most úgy érzik, „ennyi volt”, “kiégtek”. Hogyan tartható fenn az empátia? Erre adunk hat könnyen kivitelezhető tippet.

“Az Ukrajnában kibontakozó tragédiához és az ott élő emberek bajához viszonyítva az én aggodalmaim és hangulataim helytelen, sőt illetlen reakciónak tűnnek” – ismeri be Agnès, egy 37 éves nő az Île-de-France régióból. Még azt is bevallja, hogy bűntudatot érez, hiszen az ő hétköznapjai egyelőre egyáltalán nem változtak. Mégis nehéz nem elismernie, hogy kezd elege lenni. Ez az általános iskolai tanárnő a háború kezdete óta belevetette magát az ukrán menekültek megsegítésébe. Részt vesz az adománygyűjtésekben, és a közösségi hálózatokon keresztül információkat közvetít a menekültek elhelyezéséről és az adminisztratív eljárásokról. Agnès mára úgy érzi, hogy szolidaritásának a háború elején tapasztalható lendülete kezd alábbhagyni. “Szégyellem magam emiatt, hiszen mindennap látom az ukránok bátorságát. De hát lelkileg kimerültnek érzem magam, mintha én lennék az, akinek el kell viselnie az oroszok bombázását… Nem tudok aludni, és látom, hogy az empátiám egyre kisebb” – mondja az Aleteiának.

Megmarad-e az empátia?

Igaz, hogy a háború elsősorban azok mentális egészségét befolyásolja közvetlenül, akik az elszenvedői, és olyan zavarokat okoz, mint a depresszió, a szorongásos rohamok, a poszttraumás stressz (ami a WHO 2019-ben végzett kutatása szerint a háborúban lévő országok lakosságának 22%-a esetében fordul elő), de az áldozatok iránti empátia más országok lakosaiban is erős szorongást válthat ki, ez pedig az Agnèséhez hasonló lelki kimerülésben nyilvánul meg.

Ahogy az egyik drámai hír követi a másikat, vajon megmarad-e az empátia a háború áldozatai iránt? Vagy visszatérünk “korábbi” hétköznapi életünkhöz, és minden fokozatosan elhalványodik? Boris Cyrulnik neuropszichiáter, számos könyv szerzője interjút adott a France Inter-nek, amelyben megerősítette, hogy semmi nem fog elmosódni. “Ez az esemény nyomokat hagy maga után. Elsősorban az ukránokban. De ha segítünk az ukránoknak, akkor mibennünk boldog nyomokat hagy. Viszont a szégyenkezés nyomait hagyja, ha nem segítünk nekik” – vélekedik. Tehát – teszi hozzá – „megpróbáljuk megoldani, de nem fogjuk tudni elfelejteni. Az ilyen elutasítás tudatosul bennünk, de azt mondjuk magunknak: gyerünk, lépjünk tovább, ennek már vége van! A valóságban nem, még nincs vége!”

Hogyan maradhatunk elég erősek ahhoz, hogy megőrizzük az empátiát anélkül, hogy kockáztatnánk az érzelmi és pszichológiai kimerülést? A drámai körülmények ellenére hogyan engedhetjük meg magunknak az élet apró örömeit lelkiismeret-furdalás nélkül? Végül pedig hol találhatjuk meg a szükséges forrásokat ahhoz, hogy mentálisan egészségesek maradjunk és hatékonyan tudjuk támogatni azokat, akiket közvetlenül érint a háború tragédiája? Néhány egyszerű módszert tanácsolunk a kezdéshez.

1. KORLÁTOZZUK AZ ÁLLANDÓ HÍRHALLGATÁST

Nagyon káros lehet, ha minden létező médiacsatornából állandóan figyeljük a híreket. Az egész napos aggódás nem fog igazán változtatni a dolgokon, és nem is erősíti empátiánkat. Ellenkezőleg: szem elől tévesztjük a cselekvés értelmét. Természetesen fontos, hogy tájékozottak legyünk, de csak józanul és mértékkel.

2. KERÜLJÜK A KIZÁRÓLAG NEGATÍV ÜZENETEK OLVASÁSÁT

A pusztán negatív üzenet hosszú távon pánikhoz, utána pedig egyfajta védekező reakcióhoz vezethet, amely bizonyos közömbösséget eredményez. Ezért lényeges, hogy az építő jellegű üzenetekre koncentráljunk, különösen a közösségi hálózatokon. Ezek segítenek megerősíteni a belső biztonságérzést. Ez a feltétele annak, hogy továbbra is konkrétan és pozitívan tudjunk cselekedni, és örüljünk annak, hogy képesek vagyunk javítani a szenvedők életén. Nagyon hasznos lehet, ha a hálózatokon szép történeteket osztunk meg, amelyek a háborús drámával szemben a remény szikráját villantják fel.

3. SZOLIDARITÁSUNK SZIMBOLIKUS KINYILVÁNÍTÁSA

A támogatásnak számos formája van: lehet tüntetéseket szervezni, petíciókat aláírni, de akár ukrán zászlókat is kitenni a közösségi hálózatokra. Christophe André, a híres pszichiáter és a nemrég megjelent, Vigasztalások című könyv szerzője számára mindezek a lépések “a helyzethez képest teljesen nevetségesnek tűnhetnek”, hiszen Putyin még mindig ott van a hadseregével, a konfliktus tartós lesz és még tovább romlik… Az Aleteiának adott interjúban így folytatja: “Ennek ellenére, mindannyian úgy érezzük, hogy a támogatás minden jele vigasztalást nyújt az ukránok számára. Látják, hogy nem hagyjuk magukra őket. Még ha nem is tudjuk megakadályozni a viszontagságokat, a jelképes empátia és a lendületes vigasztaló támogatás bizakodássá és erővé változtathatja az ukránok reménykedését.”

4. ADJUK MEG MAGUNKNAK AZ APRÓ ÖRÖMÖK JOGÁT

Lényeges, hogy megpróbáljuk megtalálni, hogyan tudjuk másként élni mindennapi életünket. Nem arról van szó, hogy úgy tegyünk, mintha nem történne semmi, és még kevésbé arról, hogy közömbösek lennénk, hanem arról, hogy a drámai körülmények ellenére, lelkiismeret-furdalás nélkül igenis adjuk meg magunknak és másoknak a jogot, hogy megéljük saját nyugtalanságainkat vagy apró örömeinket. Ha teljes mértékben megéljük a kis örömöket, például iszunk egy pohárral a barátainkkal, vagy akár a nagy örömöket is, és megünnepeljük az unokatestvérünk esküvőjét vagy unokaöcsénk keresztelőjét, akkor ez segít abban, hogy értékelni tudjuk a szabadságot, amelyben megélhettük ezeket az örömöket, és ezáltal (újra) felpezsdítsük magunkat, hogy empatikusak maradjunk azok iránt, akik a szabadságért harcolnak.

5. KERESSÜNK ERŐFORRÁSOKAT

A szolidaritásban a minden bizonnyal tartós háborúval szemben nem maratoni futásról van szó, de azért hosszútávfutásról. Az Aleteia megkérdezte Malgorzata nővért, lengyel Teréz anyát, aki sok ukrán menekültet fogad be, hogy mi a kitartás titka. Szerinte a kitartáshoz tudnunk kell hagyni magunknak néhány pillanatot a pihenésre, olyan perceket, amikor tényleg kiengedünk. A kulcs az, hogy “gondoskodjunk a jólétünkről: aludjunk, együnk, sétáljunk egyet az erdőben, és utána cselekedjünk”. Lehet, hogy önzőnek hangzik, de ahhoz, hogy megőrizzük az empátiánkat, elengedhetetlen, hogy megőrizzük a belső nyugalmunkat” – tanácsolja.

6. IMÁDKOZZUNK A BÉKÉÉRT

Nagyon fontos, hogy imádkozzunk a békéért, azért, hogy Krisztus szeretete lakjon az emberek szívében, és hogy a megosztottság megszűnjék. Ez nem azt jelenti, hogy arra kérjük Istent, hogy varázsütésre egy csapásra vessen véget a háborúnak, hanem arra kérjük Őt, hogy változtassa meg szívünket, és a konfliktusban érintett minden egyes embernek adjon erőt a béke gesztusainak kezdeményezéséhez. A békéért imádkozni annyit jelent, mint közelebb kerülni Krisztushoz, a “Béke Fejedelméhez”, aki még életét is adta annak bizonyítására, hogy a szeretet és a béke mindig győz a gyűlölet és az erőszak felett. “A békéért való imádkozás a kulcs. Ha megpróbálunk azzal a tudattal élni Krisztussal, hogy Ő küld bennünket, és a mi munkánk csak az, hogy készen álljunk a szolgálatra, akkor ez rendkívüli belső hajtóerőt ad ahhoz, hogy mindvégig megmaradjon az empátiánk” – fejezte be Malgorzata nővér.

Fordította: Solymosi Judit
Forrás: Aleteia

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Lelkiség

Említi Szent Márkot a Biblia?

Közzétéve

Szerző:

Sok bibliatudós szerint Szent Márk evangélista neve különböző helyeken jelenik meg az Újszövetségben, rávilágítva ténykedésére a korai egyházban.

Szent Márk evangélista, a Szent Márk evangélium írója több helyen megtalálható a Bibliában. Bár magukban az evangéliumokban soha nem említik, az Újszövetségben több alkalommal is feltűnik.

Először az Apostolok cselekedeteiben, aholSzent Márkot gyakran „János Márk”-ként említik.

„Barnabás és Saul feladatukat elvégezve visszatértek Jeruzsálemből. Jánost, vagy másik nevén Márkot, is magukkal vitték.”

Apcsel 12,25

Másodszor Szent Pál leveleiben is megjelenik Szent Márk, mint például a Timóteushoz írt levélben.

„Csak Lukács van mellettem. Márkot is vedd magad mellé, és hozd el, jó szolgálatot tenne nekem.”

2Tim 4, 11

Még ennél is fontosabb, hogy minden bizonnyal a Szent Péter levelében említett Márk azonos Szent Márkkal.

Üdvözöl titeket a veletek együtt kiválasztott egyház Babilonban, és Márk, a fiam.

1Pt 5, 13

A Katolikus Enciklopédia magyarázatot ad arra, hogy a korai hagyomány szerint Szent Márk Szent Péter tanítványa volt, és evangéliuma a Szent Péterrel folytatott beszélgetéseiből származtatható.

Amikor a hagyományok felé fordulunk, Krisztus után legkésőbb 130-ban (ld. Eusebius, Egyháztörténet III.39) Hierapoliszi Szent Papiasz megállapította egy „vénre” hivatkozva, hogy Márk Péternek volt a tolmácsa (hermeneutes), és pontosan, bár nem időrendben írta le Péter tanításait.

A modern bibliatudósok hajlamosak nem egyetérteni Márk személyazonosságát illetően, míg a korai egyházi hagyományok Márk valamennyi megjelenését az Újszövetségben az evangélium írójával azonosítják.

Bár Szent Márk nem tartozott a tizenkét apostol közé, Szent Péterben olyan közvetlen, elsődleges tanúra találhatott, akitől mindent megkérdezhetett, míg evangéliumát írta.

Fordította: Eiben Ingeborg
Forrás: Aleteia

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Kövess minket Facebookon is!

Hírdetés Támogasd adód 1%-val a Katolikus.mát!

Népszerű