fbpx
Lépj kapcsolatba velünk

Múltidéző

„Vagyok, leszek a Te trubadúrod” – 80 éve hunyt el Reményik Sándor

Közzétéve

„Ötvenegy éves volt mindössze. Ha lehet beszélni külön erdélyi irodalomról, akkor az erdélyi irodalom legnagyobb fiát gyászolja elvesztésével. Ő volt az, aki utat, irányt, fényt mutatott a két évtizedes uralom sötét útvesztőjében a letargiába süllyedt magyarság számára. /…./ Ha volt költő, aki kétségbeesett jajkiáltással magára döbbentette ezt a kába álomba süllyedt nemzetet a trianoni tragédia után, az Reményik Sándor volt” – írta a költő halála másnapján a Sepsiszentgyörgyön megjelent napilap [Reményik Sándor. Székely Nép, 1941. október 25. 1. p.].

Az 1890-ben született Reményik első verskötete sorsfordító időben, 1918-ban jelent meg Kolozsvárott. Aztán jött az összeomlás, Erdély megszállása, a forradalmak zűrzavara. S a zűrzavar naplementéje után a hazai lapokban fölbukkantak Végvári versei, köztük a talán leghíresebb, az „Eredj, ha tudsz!” című költemény. Senki nem sejtette, ki rejtőzik az álnév mögött. 1919 végén a Területvédő Liga kiadásában jelent meg az a 64 oldalas verskötet, amelynek címlapján ez olvasható: „Segítsetek! Hangok a végekről 1918-1919. Írta: Végvári”. Az egyik napilap a szerzőről és kötetéről ezt írta: „Többet mi sem tudunk róla, ha azonban kezünkbe vesszük, nem tudjuk letenni a könyvecskét, míg el nem olvastuk. Az az érzésünk, hogy a magunk érzését, a magunk gondolatát mondja el itt valaki. Könnyű, szinte zenélő verselése, stílusának tiszta magyar egyszerűsége még jobban fokozza az illúziót, hogy a saját szavunkat halljuk a versekből.” [Budapesti Hírlap, 1920. január 1. 9. p.] A kötet előszavát a nagy evangélikus püspök, dr. Raffay Sándor írta, aki így fogalmazott: „Ezeknek a verseknek egyetlen igaz magyar ember asztaláról sem szabad hiányozniok.” Valóban, Végvári versei, a megmaradást, a felnevelő szülőföldön való kitartást üzenő költemények erősítették a magyar lelkeket – elsősorban a trianoni határon túl, de a csonka hazában is.

Aztán egy-két év múltán, a trianoni sokk enyhültével, Végvári elhallgatott. Érdekes, hogy ezeket az álnéven írt költeményeket halála évében megjelent, „összes versei”-t tartalmazó kötetében hiába keressük. Reményik végleg búcsút intett Végvárinak.

Az idegen impérium alá kényszerített földön végzi a maga teendőit: részt vesz az erdélyi irodalom megszervezésében: a Pásztortűz című kitűnő folyóirat alapítója-szerkesztője, az Erdélyi Szépmíves Céh tagjai között ott találjuk az ő nevét is, s a marosvécsi találkozóknak is rendszeres résztvevője. Költőként, az irodalmi élet egyik őrszemeként bontja ki azt az üzenetet, amelyet „Eredj, ha tudsz!” című versében így fogalmazott meg: „Itthon maradok én! / Károgva és sötéten, / Mint téli varjú száraz jegenyén. / Még nem tudom, / Jut-e nekem egy nyugalmas sarok, / De itthon maradok.”

Épül az életmű, időről-időre megjelennek kötetei, végül az elismerések sem maradnak el.

Babits Mihályhoz, a csonka haza egyik legjelentősebb költőjéhez fűződő kapcsolatáról már többen írtak. Babits is 1941-ben távozott e földről, s 1941 elején kelt verses levélváltásuk sok mindenről vall. Reményik több dolgozatában méltatta a hegyi költőt, Babits pedig, egy évvel a halála előtt, az ötven éves Reményiket szép dolgozatban méltatta. „Régi olvasója vagyok Reményiknek, sőt Magyarországon alighanem én vagyok egyik legrégibb olvasója” – írta Babits, aki az erdélyi költő sallangmentes, póztalan hangjára hívta föl a figyelmet, és dolgozatát ezekkel a szavakkal zárta:

„A költő Reményik évei nehéz évek voltak. Nehéz és küzdelmes kisebbségi évek, ezer veszéllyel és kelepcével. Azt hiszem ebben a helyzetben senki sem tudott volna tökéletesebben viselkedni, mint Reményik viselkedett. A költői tehetség nem volt elég itt, sőt nem is volt a legfontosabb. A versekhez ember kellett, s a költő értékei emberi értékek. Ember, erdélyi ember és magyar.”

[Babits Mihály: Az erdélyi költő. Nyugat, 1940. 8. sz. 392. p.]

Erdélyi ember és magyar, írta Babits, s ehhez még egy szót fűzhetünk hozzá: keresztény. Ahogy Babits Mihály is. Reményik Sándor protestáns volt, evangélikus püspök temette, s ha fölütjük a Katolikus Lexikont, hosszabb szócikket találunk róla. Katolikusoknak is fontos ez az életmű, hiszen Reményik költészetének alapszövetében az egyik eltéveszthetetlen szál: keresztényi. Talán nem sokan tudják, hogy az evangélikus költő szép versben búcsúztatta a nagy katolikus főpapot, Prohászka Ottokárt:

SZÓSZÉKEN

Prohászka püspök emlékezetére

A halál aznap azt súgta neki:
A szószéken ma nem állsz egyedül,
A szószéken ma én állok veled,
És amikor legjobban tündököl,
Elmetszem szavad aranyfonalát.

Ő visszanézett napsugár-szemével
A néma szónok éjsötét szemébe:
Jól van, halál, ma ketten prédikálunk –
De harmadiknak Isten is beszél.

[1927. április 1.]

„Az emelkedettség költője – ez Reményik Sándor legtalálóbb, legmélyebben igaz jelzője”

– írta róla a méltatlanul elfeledett fiatal kortárs író, Thurzó Gábor, majd így folytatta:

„Minden földi háborúság, szenny fölött áll, egy emelkedett, megtisztult lélek észrevételeit közli mindarról, ami kicsinyesség, tülekedés, szemérmetlen vásár. Szíve mélyén kora ifjúságától kezdve bibliás lélek. A biblia szavai, utalásai, hangulatai soha senkinél nem ösztönöztek ily önálló költői életet, mint nála.”

[Thurzó Gábor: Végvári és Reményik. Katolikus Szemle, 1941. 12. sz. 444-445. p.]

Talán túlzó az idézet két szava („soha senkinél”), mégis igazat írt a szerző: Reményik valóban kora ifjúságától bibliás lélek. Egyik korai versét – melynek második sorát írásunk címébe emeltük – idézzük az állítás bizonyítékaként:

ISTEN TRUBADÚRJA

Én Istenem, ameddig akarod,
Vagyok, leszek a Te trubadúrod,
Bár sötét trubadúr,
Nagyúr,
A dalt így adtad zengenem,
S én erre felteszek egy életet,
Heroldod, kürtöd, szócsöved
E szív – ameddig akarod.

De ha küldetésem elveszed,
Uram, vele az életem is vedd,
Ha nem Téged, a Te szépségedet zengem,
Vagy ha tán elrepedt a vén harang
És úgy hallanád, hogy hamis a hang:
Én Uram Isten, törj el akkor engem.

[1918. szept. 11.]

Amit tudunk: emberi fülnek nem volt hamis a hang. Ezt a legjelesebb kortársak is így érezték. Észak-Erdély visszatérése után, 1940. október 24-én, Horthy Miklós kormányzó – Hóman Bálint kultuszminiszter előterjesztését elfogadva – Corvin-láncot adományozott Reményik Sándornak „az irodalom terén szerzett kiváló érdemei elismeréséül” [Budapesti Közlöny, 1940. október 24. 2. p.]; az év végén pedig a Babits nevével fémjelzett alapítvány nem véletlenül jutalmazta Isten trubadúrját: a Baumgarten-díj 1941. évi kitüntetettjei között ott találjuk Reményik nevét is.

*

Reményik Sándort 1941. október 26-án temették Kolozsvárott. Az egyházi szertartást Turóczy Zoltán evangélikus püspök végezte, a Kisfaludy Társaság nevében a nagy székely író, Tamási Áron búcsúztatta a költőt. Az ő rövid, megrendítően szép beszédét idézzük:

Reményik Sándor költõ sírja a Házsongárdi temetõben – Fotó: erdely-szep.hu

„Árva nemzetségnek költője! Ismerős arc, de ismeretlen fájdalom áll színed előtt. Koporsód partjára letettem a Baumgarten Alapítvány koszorúját és a Te érdemeidhez folyamodó szívvel teljesítem az óhajt, hogy a Kisfaludy Társaság képviseletében búcsúszót mondjak Neked.

Amikor az erdélyi magyar nemzetség csakugyan árva lett, és a lelkek sötét pusztákon riadtan bolyongtak, Neked szólt akkor elsőnek az Isten, hogy légy pásztora a tévedező nyájnak. A szenvedés, mely milliók számára didergető sötétség volt, a Te számodra tűz gyanánt lobogott. Akkor még csak az Úr tudta, hogy elődeid emberségéből kemény vas a te gyenge tested; s Ő tudta azt is, hogy ami homlokodon csillogott, az Erdély verejtéke volt. S aki mindent tudott, tűzbe mártott Téged, hogy pirosan izzva hirdessed a harcot, melyet ezer év magyar hőseinek álma fölött ismét vívnunk kellett ezen a földön. Az izzó vas és a verejték jegyében ’egy eszme indult’ akkor, amelyet Te ’kenyér helyett’ adtál az árva nemzetségnek. Szerte e földön mindenki mohón ette a Te kenyeredet, mert a szellem által újból ismeretessé vált a törvény, hogy lélek nélkül nem élhet a test.

Ha álltál őrhelyeden vagy bolyongtál végvárakon: minden versed egy szikra volt. S gyakran csillag, amely tiszta fénnyel, ezüstben rezegve szökött fel az égre, hogy hited szerint és Isten kegyelméből benépesítsed csillagokkal Erdély borongós estéit és útvesztő éjszakáit.

Aztán az igazság lábán eljött idáig a fény: és jókor érkezett, mert a tüzes vas, kinek földi szóval a neve költő, szikrákban és csillagokban már feláldozta magát.

Szikrákká és csillagokká váltál, árva nemzetség költője!

Virrassz a világ fölött és imádkozzál érte. Imádkozzál a világért, mely vérben eped a megváltás után. Küzdj Magyarországért s mutassad neki csillagodat. Nekünk pedig, akiket itt hagytál ezen az erdélyi földön, nekünk légy Arkangyalunk, aki egyszerre imádkozik és küzd.

Igen. Amen.”

[Pásztortűz, 1941. november 15. 589. p.]

Az „árva nemzetség költője”, Isten nyolcvan éve elnémult trubadúrja a házsongárdi temetőben várja a föltámadást.

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.

A Budapesti Piarista Gimnáziumban érettségiztem, a pesti bölcsészkaron szereztem diplomát. Szeretek erős mondatokban megkapaszkodni. A Balaton nagy festője, Egry József írta: "Néha az az érzésem, mintha értékeink egy részét igényünkkel együtt zálogházba tettük volna." Az elzálogosítás ellenében áll a jézusi parancs: "Legyen a ti beszédetek: igen, igen, nem nem; ami ezeknél több, a gonosztól van." (Mt. 5,37)

Hírdetés Támogasd a Katolikus.ma médiamissziót!
Klikkelj a hozzászóláshoz

Hozzászólás írása

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Múltidéző

Márton Áron levele a marosvásárhelyi plébániahivatalnak a ferences templomról (1972)

Közzétéve

Szerző:

A marosvásárhelyi főtéri ferences templom bontása

(Ez a dokumentum a Márton Áron hagyatéka könyvsorozat idén ősszel megjelenő, 26. kötetében jelenik meg.)

Múlt évben 2328. sz. alatt értesítettem a T. Plébánia Hivatalt, hogy Marosvásárhelyen 1972. év tavaszán megkezdi működését a második katolikus plébánia, s ugyanakkor megszűnik a főtéren levő, kétszázesztendős múltra visszatekintő ferences templom.

Az új plébánia létesítése a marosvásárhelyi katolikus közösség szempontjából nagy jelentőségű, örvendetes esemény, mégis érthető, hogy a ferences templom megszűnése áldozatnak tűnik, s a közönség körében ez szóbeszédekre és bizonyos aggodalomra ad okot. Ezért szíveskedjék a hívek tájékoztatása és megnyugtatása érdekében, a következő vasárnapokon felolvasni jelen levemet, mindegyik templomban.

Nem szoktunk lemondani a templomról, sem színházért, sem megfélemlítés hatása alatt. A marosvásárhelyi ferences templomról sem mondtunk le, nem adtuk el és nem adtuk fel, hanem felelősségünk tudatában józan megfontolás után, sürgető lelkipásztori érdekből, megegyezve a Hatóságokkal, áthelyezzük a város olyan részébe, ahol arra nagyobb szükség van.

Marosvásárhely néhány évtized alatt, rohamosan fejlődött, kiterjedése és lakossága megtöbbszöröződött, s ezzel együtt megnőtt a katolikus hívek száma is. Ma több mint 25.000 katolikus hívő lakik a város területén, s ezt a város egész területére kiterjedő, huszonötezres létszámú egyházközséget egyetlen plébánia adminisztrálja. Ugyanakkor pl. Kolozsváron, ahol a katolikus hívek száma nem sokkal több, a központon kívül még öt templom (három plébánia és két expozitúra) működik a város különböző részein.

Marosvásárhelyen, amíg lehetőség volt és lett volna, az egyház ezt a lelkipásztori szervezést elmulasztotta. Azután pedig a körülmények úgy alakultak, hogy templom építésére és új plébánia létesítésére még csak gondolni sem lehetett.

Márton Áron püspök

Ilyen helyzetben kaptuk a Hatóság részéről az ajánlatot, hogy templom helyett templomot, a hozzátartozó épületek helyett plébánosi lakást és hivatali helyiségeket, kántori lakást, a terület helyett megfelelő területet adnak; s mindezt az általunk előzetesen jóváhagyott tervek szerint hajtják végre, a városnak abban a részében, amelyet megjelölünk, és azzal a joggal, hogy ott önálló plébániát létesíthetünk plébánossal, segédlelkésszel, kántorral és segédszemélyzettel.

Mulasztást követtünk volna el, ha az ajánlatot visszautasítjuk. A ferences templomban szerzetesek látták el a szolgálatot, de a helyzet 1951-ben megváltozott, a szerzetesi utánpótlás megszűnt, s a templom környékének átrendezése után, egyetlen cellával maradva, aligha tudta volna betölteni a funkcióját. Az új városrészek hívei pedig maradtak volna templom nélkül.

A templom tornya, ami építészetileg jelentős rész, valamint a templom alatti kripta, melyhez kegyelet fűz, a sírhelyekkel együtt érintetlenül marad. A Hatóság, mellyel a megegyezést kötöttük, mind a tárgyalások alkalmával, mind a végrehajtásban, a legnagyobb előzékenységet tanúsította, s gondosan betartotta a megegyezés minden pontját.

Örvendetes a marosvásárhelyi katolikusok és nem katolikusok aggodalma és megélénkült érdeklődése a templom iránt. Ha ez nem csupán érzelmi felbuzdulás, hanem a hithez való komoly ragaszkodásnak a jele, akkor híveink, akik a megszűnő templomban lelki vigaszt és hitbeli megerősödést kerestek és kaptak, most velünk együtt örvendenek, hogy az a több mint 1000 katolikus család, mely az új templom környékén lakik, könnyebben hozzájárulhat a hitszerinti élet és az emberi nemesedés kegyelmi forrásaihoz.

Felhozzák azt is, hogy a templom megszűnésével ismét egy magyar érték tűnik el. Magyar érték marad és lesz, ott is, ahol van, ha az új templomot a hívek, vallási igényeinek kielégítése céljából, birtokba veszik és használják.

Ez érvényes más vonatkozásban is. Közösségi értékek, ügyek és intézmények, csak úgy szolgálhatók eredményesen, ha a közösség tagjai vállalják a felelősségből és kötelességből rájuk eső részt. Ha pl. a szülők, vélt hasznossági meggondolásokból mellőzik az anyanyelvű iskolákat; ha nincs gondjuk arra, hogy gyermekeik megismerjék népünk múltját; kultúránk értékeit, ha a testvér, a sorstárs önzésből vagy gyávaságból, nemcsak cserben hagyja, hanem segíti víz alá nyomni a testvérét, vét a mindnyájunkat kötelező parancs ellen is. A természet által ránk szabott törvény ellen…

A templom ügyéről elmélkedve vagy vitázva tehát oda lyukadunk ki, hogy vannak más, nem kevésbé fontos területek, ahol a lelkiismereti vizsgálat és a kollektív felelősség ébresztése ugyancsak indokolt és időszerű lehet…

Marosvásárhelyi kedves híveimnek üzenem: Marosvásárhelyen, a főtéren, illetve a főtér közvetlen közelében, marad még két katolikus templom, s ha következő években azt tapasztaljuk, hogy a két templom nem tudja befogadni hitüket a gyakorló és mélyebb hitéletre törekvő híveink tömegét, magam fogom kezdeményezni, hogy a megnőtt vallási igények kielégítésére szükséges engedélyt kieszközöljük.

Addig pedig kedves híveimet arra kérem, segítsék példájukkal az új templom környékén lakó híveket, akiknek a vallás gyakorlására eddig kevesebb lehetőségük volt, hogy templomukat megismerjék és megszeressék; a Főtisztelendő prelátus-plébános Urat meg imájukkal támogassák, hogy valóra válthassa régóta melengetett másik tervét is, a harmadik plébánia megszervezését.

Gyulafehérvár, 1972. február 26.

Márton Áron

püspök


Szerk. megj. (2022. május) – Marosvásárhelyen csupán az 1989. decemberi rendszerváltoztatás után sikerült újabb plébániákat létesíteni. A városban jelenleg a következő plébániák és templomok léteznek (zárójelben a templom felszentelésének ideje):

I. Keresztelő Szent János plébánia és templom (1750) – Belváros;
II. Szent Imre (1972) – Ady negyed;
III. Szent Miklós (1999. dec. 5.) – Kövesdomb; 
IV. Szent Kozma és Damján (2001. szept. 27.) – Cserealja;
V. Árpádházi Szent Erzsébet (2001. nov. 19.) – Meggyesfalva;
VI. Remete Szent Antal plébánia (1995-ben alakult, egy magánházból kialakított kápolnában; a Szent Családról nevezett templomot 2012. okt. 13-án szentelték föl) – Remeteszeg.

A korábban említett, Páduai Szent Antal – minorita alapítású – templomban (1767) ma a Marosvásárhelyi Jezsuita Egyetemi Lelkészség (és Kollégium) működik.

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Múltidéző

„A vallás körül képmutatásnak helye nincs” – Mindszenty József bíboros halálára emlékezünk

Közzétéve

Szerző:

Mindszenty Józse bíboros a halálos ágyon

1975. május 6-án, kedden, kora délután – a bécsi irgalmasok kórházában – adta vissza lelkét Teremtőjének Mindszenty József bíboros, esztergomi érsek, Magyarország utolsó hercegprímása. Egyik hű papja, Közi Horváth József szerint a bíboros volt a magyarság lelki fejedelme.

Pannonia Sacra – ez olvasható Mindszenty főpásztori címerén. Mészáros István, a jeles Mindszenty-kutató írta:

„Mit jelent magyarul ez a kifejezés? Szótárral nem lehet lefordítani. Nem azt jelenti, hogy ‘Szent Pannónia’ vagy ‘Szent Magyarország’. Mindszenty bíboros megnyilatkozásai alapján érdemes megkísérelni: milyen tanítást akart sugallni e szókapcsolattal? Hazánkban – Mindszenty szerint – létezik, jelen van egy sajátos provincia, tartomány. Ez a Pannonia Sacra, vagyis a szentül élni akaró magyarok közössége. Kik ennek a tartománynak a polgárai? Akik komolyan, tudatosan, egész személyiségükkel meg akarják élni katolikus hitüket, hiszen csakis így közelíthetnek a szentség egyre emelkedőbb szintjeihez. S e folyamatos, állandó közelítésnek itt, e földön soha sincs vége, viszont állandó aktív lelki előrehaladásra serkent ez az előttünk álló ragyogó cél.”

[Mészáros István: Pannonia Sacra. Új Ember, 2008. november 23., 3. o.]

Msgr. Mészáros Tibor, a hercegprímás titkára – aki hosszú éveket töltött a Gulágon – az irgalmasok bécsi kórházában is Mindszenty mellett volt az utolsó napon. A műtét előtt Mészáros a főpap áldását kérte:

„Megáldott, és utána megcsókoltam, de nem tudom, hogy a gyűrűjét-e vagy a kezét. Inkább a kezét, gondolom. Kicsit térdelve maradtam, mert nem akartam túl gyorsan elmenni. Amint fölállok, még egyszer ránézek tágra nyílt szemekkel. Ő ugyanígy tett. Teljesen egyetértettünk ebben a tekintetben, és anélkül, hogy tudtuk volna, mi jön, tudatlanul és a bizonytalanságban is egyet gondoltunk. Kicsit nedvesedni látszott mindkét szemének a sarka. Elnézett tőlem, fölfelé tekintett és így szólt:

– Hát – itt nagy pauzát tartott – legyen meg az Isten akarata! – mondta azzal a hangsúllyal és lejtéssel, amivel Vas megyében szokták az elkerülhetetlent várni és elfogadni. Nem szóltam semmit. Hamis vigasztalások kimérése másoknak nem szokásom. Még egyszer röviden rám nézett, de láttam, nem szívesen teszi, mert a nedvesedésből kezdtek gömbölyödni szemében a cseppek.

Elengedtem a kezét. Még megérintettem az ágya szélén a lepedőjét. Megfordultam és indultam kifelé. Mégis kíváncsi voltam, hogy mit csinál, mit csinál a könnyeivel. Mielőtt kiléptem, a kiugró fal sarkától visszapislantottam: láttam, hogy mindkét keze fejét egyidőben egy-egy szemére nyomja, és azokkal törli a csorduló könnyeket. Ez volt az utolsó tekintetem, amikor még teljesen magánál volt. Úgy törölte le ezeket a könnyeket, mint érett és nehéz küzdelmeket megvívott parasztemberek Vas megyében szokták csinálni, akik ritkán sírnak, vagy ha sírnak, akkor is nem szabad, hogy lássák, de mindenképpen ügyetlenek a könny letörlésében.”

[Msgr. Mészáros Tibor: A száműzött bíboros szolgálatában. Mindszenty József titkárának napi jegyzetei (1972-1975). Abaliget, Lámpás Kiadó, 2000, 652-653. o.]

1975. május 6-án reggel Mindszenty Józsefet elaltatták, majd megműtötték. Mészáros Tibor a műtét után is a bíboros ágya mellett maradt, majd negyed kettőkor hazament ebédelni. Nemsokára kapta a hírt, hogy meghalt Mindszenty József: az altatásból nem ébredt fel, fáradt szíve fölmondta a szolgálatot:

„Visszasiettem a betegszobába, amelyben meghalt. Egész délután Vecsey, Cser-Palkovics, Ádám Gyurka, Harangozó Feri, Fábián Karcsi, akik mind olyan tanácsadófélék voltak mellette, siettek a bíboros lakására, és keresték testamentumát. Egész délután, majd este 9-ig egyedül őriztem tetemét a kórházi szobában. Már senki sem törődött vele. Ők, a többiek futottak a Pázmáneumba.

Mindszenty bíboros földi maradványait elvitték a patológiai intézetbe. Mentem utána egyedül a kocsimmal. A többieknek se híre, se hamva.”

[Msgr. Mészáros Tibor: Akit övéi be nem fogadtak. Mindszenty bíboros titkárának visszaemlékezései. Pécs, Pro Domo, 1997, 281. o.]

*

Halála évfordulóján egyik legfontosabb, ma is érvényes üzenetet hordozó beszédének hosszabb részletével emlékezünk a nagy főpapra. 1946. október 20-án, a pécsi dómban tartott Szent Gellért ünnepségen példaképe és lelki mestere, Prohászka Ottokár szellemében azt fejtegette, hogy a vallás nem magánügy; aki ki akarja szorítani a közéletből a vallást, az a korrupció, a bűn uralmát hirdeti:

„Az lehet magánügy, hogy felfelé vagy kétfelé fésüljük-e a hajunkat; húsevők vagy növényevők vagyunk-e: ez a másik embert és a társadalmat nem érinti. Már nem magánügy, hogy kiskertemben 200 palántánál több-e a dohányom; a törkölyt és szilvát a kisüstön finánccal vagy anélkül akarjuk-e kifőzni. Gondolom, a társadalomra az is legalább ennyire jelentős: van-e Isten, halhatatlan lélek? A kettőnek van-e kapcsolata? Van-e felebarát, avagy csak ordasok falkája vagyunk-e?

Az a tan, hogy a vallás magánügy, gyökerében rossz és bűnös. Alapja és gyökere a láthatatlan egyház, levegője a vallásközömbösség. A katolikus Egyház kárhoztatja a láthatatlan egyház tanát. A vallásközömbösség önmagában is föltétlen rossz, istentelen, lehetetlen, veszedelmes és az Egyház kárhoztatta. De rossz a célja is: az egy szükséges, a lélek üdvösségének leértékelése.

A vallás körül képmutatásnak helye nincs. A vallás vagy igaz, vagy nem. Ha nem igaz, nem szabad megtűrni a lelkek és házak legrejtettebb zugaiban sem. Ki kell irtani, mint a morfiumot és a hamis kártyát. De ha igaz, akkor a vallásnak, mint igazságnak nyilvánossági jogot és érvényesülést kell engednünk az élet egész vonalán, községházán, vármegyén és a parlamentben, iparban, gyárban, vasúton, hivatalban, hogy a magán- és közösségi embernek megbízható vezére legyen az élet útján.

Ha pedig ezt engedni nem akarnák, magával az igazsággal akasztanak tengelyt. Ha hűvösre akarjuk tenni, Rodostóba, katakombákba akarják küldeni, vagy némaságot szánnak neki, valami lappang az elv mögött: nem akarják, hogy a vallás tetteik tilalomfája, bűnös fejük ítélőbírája legyen. Akik ezt az elvet – a vallás félreállításával – be akarják vinni a nyilvános életbe, a maguk silány magánéletét akarják a nyilvános életben érvényesíteni és általánossá tenni. Oka van annak, miért nem volna szabad a templomon kívül is hirdetni: Ne ölj, Ne fajtalankodj, Ne lopj, Ne hazudj és rágalmazz!

Önmagában is lehetetlent kíván ez az elv: a kamrában vallásos, az utcán már pogány, a falak közt katolikus, munkahelyen istentelen.

De ezt az elvet is, mint minden fát, a gyümölcseiről ismerjük meg. Ahol a vallás már magánügy, ott korrupcióba, bűnbe és kegyetlenségbe fullad az egész élet. A történelmet eleget forgattam, különösen érdekeltek azok a korok, amelyeknek homlokára azt próbálták felírni: a vallás magánügy. A francia forradalmat egyes vonatkozásaiban felszámoló Napóleon mondotta: a vallástalan világban egy szép nőért, egy mutatós körtéért, itóka borért az emberek halomra ölik egymást. Ahol lebbegetik ezt az elvet, ott elárad a gyilkosság, fajtalanság, lopás, rablás, hazugság, rágalmazás. Ez az eláradás és eliszaposodás aztán súlyos ügye a köznek, nehéz lesz megbírni állami költségvetéssel. Állambölcsesség volna-e az államéletbe beereszteni azt, ami társadalmi veszély lesz, mihelyt komolynak veszik? Azzal legyünk tisztában: a társadalomban vagy a valláserkölcs, vagy a bűn rothadása a közügy, ez az élet kérlelhetetlen logikája és váltógazdasága.”

[Mindszenty József: Hirdettem az igét. Vaduz,1982, 134-135. o.]

*

Defunctus adhuc loquitur. Holtában is beszél – ezekkel a szavakkal búcsúztatta az elhunyt főpásztort 1975 májusában Franz König bíboros, bécsi érsek.

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Múltidéző

„A hit ma legerősebb várunk” – gróf Teleki Pálra emlékezünk

Közzétéve

Szerző:

Fotó: Getty Images

1941. április harmadikán halt meg gróf Teleki Pál. A miniszterelnök tragikus halála megrázta az ország népét. Tudjuk, Teleki mélyen hívő katolikus volt. Öngyilkossága előtt néhány órával, a lelkigyakorlat után a Szent István bazilikában meggyónt, de a cserkésztisztek másnap reggeli közös szentáldozására már nem érkezett meg.

Gróf Teleki Pál kétszer töltötte be a miniszterelnöki tisztséget. Először az 1920-as évek elején, majd nem sokkal a második világháború kirobbanása előtt került a kormány élére. Második miniszterelnöksége idején Magyarország nem sodródott bele a háborúba, ez csak halála után történt meg. Külföldön is elismert földrajztudós volt, egyetemi tanár; a hazai cserkészmozgalomban is jelentős szerepet vállalt, s közéleti munkásságát még az ellenzéki politikusok is elismerték. Halála után a protestáns Bajcsy-Zsilinszky Endre, a parlamenti ellenzék egyik kiemelkedő alakja így méltatta az eltávozott miniszterelnököt:

„Az Úristen a magyart nem szériaembernek teremtette. Még az apraját sem, nem hogy a nagyját. Teleki Pál sem tartozott a szériaemberek sorába. /…./ Nem hangoztatta az áldozatot, de akik vele többször beszélhettünk négyszem között is, éreztük minden szavából, hogy az ő miniszterelnökségének motorja a hűség és az áldozathozatal, nem az ambíció. Ez volt egyik főoka, hogy az ellenzéken sokszor még akkor sem tudtuk őt támadni, mikor nem értettünk vele egyet. Ez az áldozatmotívum végigvonult államférfiúi pályáján.”

[Bajcsy-Zsilinszky Endre: Nagy magyart temetünk. Független Magyarország 1941. április 7., 5. o.]

A korszak egyik jeles írója, az ugyancsak protestáns Szabó Dezső – aki a vezető politikai személyiségeket általában vitriolos stílusban bírálta – költői szépségű mondatokból állított emlékművet az egyszerű és szerény Teleki Pálnak:

„Ő volt az elhervasztott magyar öntudat újjázsendülése, a magyar szolidaritás felébredt ösztöne, a megmaradás új reménysége. És ő mégis, úgyszólva, nem volt sehol. Ő volt Magyarország legláthatatlanabb miniszterelnöke.

Gróf Teleki Pál balatonboglári szobra

Egyszerű volt, mint az igazi tudós, csendes szavú, mint a jó pap és igéi mélyre hatottak, mint a biztos kézzel vetett mag. Ó, hogy tudta ez az ember szeretni annyiszor megcsalt, annyiszor kizsákmányolt, rokontalan árva faját.

Ez a szeretet volt minden erénye és minden tévedése, minden bátorsága és minden félelme, ez tartotta a kis testben a nagy lelket, és ez nőttette Átlásszá, hogy bírja a súlyos borúval terhelt magyar eget. Erős volt: mert nagyon szeretett.”

[Szabó Dezső és a magyar miniszterelnökök. Bp., 1995, 137. p.]

Halálának évfordulóján két, 1939-ben elhangzott beszédének egy-egy részletével emlékezünk gróf Teleki Pálra. Olyan mondatokat idézünk, amelyeknek érvénye, úgy hisszük, ma sem kopott meg.

Teleki Pál 1939. május 14-én, az országgyűlési választások előtt, Szombathelyen mondott nagy programbeszédet. Ebből idézünk egy hosszabb részletet:

„Egy hosszú élet tapasztalataiból azt szűrtem le, hogy minden ember úgy ad legtöbbet a köznek, ha a saját egyéniségét a legintenzívebben kiéli. Ez áll a nemzetekre is: minden nemzet akkor ad legtöbbet az emberiségnek, a vele barátságban élő nemzeteknek, önmagának és azoknak, akiknek az érdekeit szolgálni kívánja, ha legjobban éli ki a saját maga nemzeti formáját, saját jelleme szerint. Magyarországot magyarul kell vezetni, magyar formák szerint, a magyar élet formái szerint. Ezt tettük eddig is ezer esztendőn keresztül, sőt régebb idők óta, mert amit Szent István megteremtett, az sem volt valami új és – minden reformáló törekvése ellenére – nem volt forradalmi, hanem az is az ő idejében már fennállott ősi magyar hagyományokon alapult és épült fel. Azokat csiszolta az európai életnek megfelelően, azokat itatta át a kereszténységnek tanaival és gondolatával. A hagyományok folytatása volt az, amit ő hozott és az, ami utána jött. A magyar élet formái szerint éltünk tehát, akármi volt Európában körülöttünk, magyarok maradtunk és ezzel adtunk legtöbbet Európának. Ma is – nem először mondom – saját lábunkon állunk, saját utunkat járjuk.”

Néhány hónappal később, a második világháború küszöbén, 1939. szeptember 16-án Teleki gróf részt vett barátja, Madarász István kassai püspök beiktatásán. Az új püspököt köszöntő beszédéből idézünk:

Teleki Pál máriabesnyői sírja

„E nehéz történelmi időben, az elemek dúlása és az eszmék harcai közepette a gondolkodó ember lelke valahogy visszaszáll az örök valósághoz, az örök igazságokhoz, a maradandó eszmékhez, az örök intézményekhez és ezzel az Anyaszentegyházhoz. A hit ma legerősebb várunk. A hit az, amely átsegít a nehézségeken, amely erőt ad a küzdelmekben, legyenek azok az észnek, a szívnek vagy a karnak a küzdelmei. S mikor a világ minden vonatkozásban harcban áll, s az ember kicsit magába száll, akkor egészen kicsiny lesz, meglátja, hogy minden a világon mulandó s hogy a hitnek az ereje mennyire egyedüli, mely átsegít egy ilyen nehéz korban, mint amilyen a mai.”

Az ország fővárosában sem szobor, sem emléktábla, sem közterület nem őrzi gróf Teleki Pál emlékét. Szomorú. Sok-sok évvel ezelőtt felmerült, hogy a budai Várban szobrot állítanak a nagy államférfinak. A szobor elkészült, de egy világnézeti és szociolkulturális szempontból jól körülhatárolható „csoportozat” megakadályozta a szobor felállítását. Az elkészült szobrot végül Balatonboglár fogadta be, a templom mellett került felállítására. Tíz évvel ezelőtt nyilatkozta a jeles piarista atya, Jelenits István:

„Érdemes az emberek érzékenységére tekintettel lenni – nálunk megvannak a hagyományai. A keresztény felekezetek közötti béke nehezen, lassan, de megszületett. Megszoktuk, hogy olyan embereket is tisztelhetünk, akikkel egyben-másban nem értünk egyet. Ma a Teleki Pál szobra ellen tiltakozók nem mérlegelik, hogy mennyi vitathatatlan történelmi érdeme volt ennek a nagy államférfinak.”

[Lelki megújulással a válság ellen. Magyar Nemzet, 2012. július 7. 5. p.]

Gróf Teleki Pál végső nyughelye a máriabesnyői temető lett. A sírján mindig van virág.

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Kövess minket Facebookon is!

Hírdetés Támogasd adód 1%-val a Katolikus.mát!

Népszerű