fbpx
Lépj kapcsolatba velünk

Reflexió

Vajon Jézus adott vezetőt egyházának?

Közzétéve

Az egység Péter utódjával

 „Mit tegyek, amikor olyan híreket hallok Ferenc pápáról, amelyek támadják őt, és súlyos vádakat hoznak fel ellene?” – kérdezik tőled. Mit válaszolj? – Tudnod kell, hogy vannak, akik (rosszakaratból vagy tévedésből) hamisítanak és támadnak. Ilyet tehát legalább rendszeresen ne olvass. Átlagember nem tud úgy felkészülni, hogy a mindig új oldalról érkező hírek meg ne zavarhatnák. – De mindenképp ismerd meg jobban hited alapjait, hogy esetleges vádakra is tudj válaszolni! És olvasd Ferenc pápa csodálatos írásait. Ezek nem olyan könnyen olvashatóak, mint a szenzációt kereső oldalak hírei, de igazak, és az evangéliumi életre vezethetnek. A pápa hívekhez szóló gondolatainak megismerése egy katolikus ember életéhez tartozik. Enélkül nem juthatsz közelebb sem egyházad tanításához, sem Krisztus helytartójának lelkületéhez.

Pápák elleni támadások a közelmúltban

Ha csak az egyház utolsó 50-60 évére gondolunk, a világ folyamatosan támadásokat indított a pápák ellen, s ami rosszabb, napjainkban vannak a támadók közt a keresztények is. A Ferenc pápa elleni kritikák, támadások ma, különösen az internet által, gyorsabban terjednek, és többeket vezetnek félre, mint valaha.

Bár a hamisításokról és a Ferenc pápa elődjei ellen irányuló támadásáról már részletesen szóltunk, itt felidézhetünk néhány eddig nem említett példát a sok közül, mennyi – világszerte elterjedt – hamisításra derült már fény.

Például arra, mely szerint XII. Piusz pápa nem emelte fel eléggé szavát a zsidók védelmében, noha a valóság ennek ellenkezője.[1] Vádló és hamisító hírek és könyvek jelentek meg Szent XXIII. János pápa óta minden pápáról.

XVI. Benedek pápáról az a hír körözött az interneten, YouTube-on is, hogy fiatal korában közeli kapcsolatban állt a Hitleri birodalommal. Eric Frattini madridi egyetemi tanár (aki újságírást tanít a madridi egyetemen) hozott egy képet is pápa-ellenes könyvében, melyen a fiatal Ratzinger a Harmadik Birodalom Németországának hitleri karlendítésével köszön papi ruhában. A borítón található jellemzés szerint e könyv egy „jól dokumentált” értekezés, „tényfeltáró mű”. Egy olasz újságíró derített fényt a csalásra, igazolva, hogy a kép manipuláció, mivel levágták róla az ifjú Ratzinger másik karját. Az eredeti fotót akkor készítették, amikor Joseph Ratzinger és testvére, Georg pappá szentelésük másnapján megáldják a plébánia híveit. A kép a két testvért ábrázolja, amint áldást adnak (ekkor látszik felemelt kezük; de másik kezük a képen nem jelenik meg). Az újságíró még hozzáfűzte: Ratzinger 1951-ben lett pap, hat évvel a Harmadik Birodalom bukása után, azaz papi öltözékben nem is köszönhetett a Birodalom karfelemelésével.[2]

Bár tudnunk kell ezekről, az egyház és a pápák elleni teljesen hamis támadásokról is,[3] azt is meg kell vallanunk, hogy a pápák vagy egyházi vezetők között volt sok méltatlan ember a történelem folyamán, és a világsajtó központjába kerülnek ma is, akik súlyos bűnt is követtek el. (Nem egyszer ugyan kiderült, hogy egy, a média által megszellőztetett súlyos vád nem volt igaz. Ilyenkor esetleg történt csupán egy bocsánatkérés, de pl. az újságban oly rejtett módon és apró betűvel, hogy a világ sokszor nem vett erről tudomást.) Szent II. János Pál pápa, majd az őt követő pápák is, egy adott botrány előkerülésekor[4] többször bocsánatot kért ezekért a világtól.

Szent Lukács plébániatemplom, Smyrna – Fotó: aintlukesmyrnatn.com

Az egyház Krisztus teste, hibázó emberekből áll

Napjainkban sokan kérdezik: ha a katolikus egyház és annak vezetői sem mentesek a bűnöktől vagy tévedésektől, milyen értelemben lehet beszélni „egységről” az egyházban, vagy a pápának való „engedelmességről”? Így nem logikus-e, hogy a történelem folyamán újra és újra támadtak csoportok, amelyek elszakadtak ettől az egyháztól; amint történt ez a reformáció egyházszakadása esetében is. Nem logikus vagy szükségszerű-e, hogy ma is sok katolikus is szembeszegül a pápával, a püspökökkel vagy a plébánossal?

Az egyház Krisztus titokzatos teste, de nemcsak isteni, hanem emberi közösség is. És bármennyire törekednie kell és törekszik is a krisztusi ideálokra, mivel emberi közösség, mindig hordozni fogja tagjaiban és vezetőiben egyaránt az eredeti bűn sebeit. Ha Jézus emberekből hozta létre egyházát, akkor ez nem lehet másként. (Ezt a tényt leginkább akkor értjük meg, ha magunkba nézünk, és látjuk, hogy minden új elhatározásunk után is mennyi a gyengeségünk, és folyton újra elbotlunk. Így nem lesz oly érthetetlen számunkra, ha a hozzánk hasonló emberekből álló egyház tagjai és vezetői is hordoznak hibákat.)

Jézus az egyház küldetésévé tette, hogy – minden emberi gyengesége ellenére – Isten szeretetéről, a Szentháromság szeretet-egységéről tegyen tanúságot (Jn 17,21- 23), és hogy az egység jele és megvalósulása legyen a világban (Jn 17,21). Ha Jézus az egység megélését kívánta követőitől, közösségétől, akkor nem kellett-e szükségképp vezetőket adnia egyházának? S ha vezetőket adott, nem tudta-e, hogy azok is fognak tévedni? De vajon tévedhető vezetőkkel létrejöhet-e az egység?

Jézus vállalta a kockázatot, hogy emberekre alapította egyházát, s hogy az első pápává Pétert tette, aki háromszor megtagadta őt. Nem alapíthatott volna egyházat, ha nem ad isteni segítségeket, garanciákat ahhoz, hogy az egyház és vezetői be tudják tölteni isteni hivatásukat. Érthető tehát, hogy Jézus megígérte egyháza vezetőinek, hogy Ő maga fog működni bennük, hogy velük lesz a világ végéig: „Te Péter vagy, s én erre a sziklára építem egyházamat, és a pokol kapui nem vesznek erőt rajta. Neked adom a mennyország kulcsait. S amit megkötsz a földön, meg lesz kötve a mennyben is. És amit feloldasz a földön, fel lesz oldva a mennyben is.” Mt 16,18-20 Máskor ezt mondja: „Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket…” (Lk 10,16), vagy: „Aki titeket hallgat, engem hallgat, s aki titeket megvet, engem vet meg.” Lk 22,31-33. Maga Jézus ígérte azt is Péternek és benne utódainak az utolsó vacsorán, hogy „én imádkoztam érted, hogy meg ne fogyatkozzék a hited, és te egykor megerősítsd testvéreidet” (Lk 22,32), és ugyanő ígérte egyházának és vezetőinek a Lélek különleges vezetését, aki – minden emberi korlátunk ellenére – irányítani fogja őket. Jézus szavaiból a történelem folyamán a katolikusok folyamatosan arra következtettek, hogy Jézus és a Szentlélek azokkal lesz, akik egységben maradnak Péter utódaival (vö. Jn 14,16). A Szentírás több helyen fogalmaz meg ugyanezt, hogy az Egyház az apostolok és próféták alapjára épül: “Mert ráépültetek az apostolok és a próféták alapjára, a sarokkő pedig maga Krisztus Jézus, akiben az egész épület egybeilleszkedik, és szent templommá növekszik az Úrban, és akiben ti is együtt épültök az Isten hajlékává a Lélek által.” (Ef 2,20-22)

Mi történik, ha nincs vezető, akiben biztosak lehetünk?

Fordítsuk így a kérdést. Mi történik, ha nem valljuk Péter utódjának a kegyelmét, és nem fogadjuk el a vele való egység abszolút fontosságát? Lesz-e valaha olyan egyházi közösség, amelyben nem lenne hiba? Lesz-e olyan vezető, akit nem lehet kritizálni? – S létrejöhet-e az egység, ha mindenki a maga igazát és kritikáját tartja a legigazabbnak? (Ez még két házasfél közt sem vezet az egységhez, csak a váláshoz, nemhogy egy nagyobb csoportban.)[5]

Vajon helyes és evangéliumi-e az a magatartás, amely a vélemény szabadságára vagy a Szentlélek indítására hivatkozva bizonyossággal ítélkezik az egyház és a pápa, és a püspök és mindenki felett, aki másként gondolkozik, mint ő?

Az első nagy szakadás az Egyházon a 11. században történt, amikor politikai okokból is a Keleti egyház elszakadt a Nyugati (a római pápa főségét elfogadó) egyháztól. A keleti egyházban azóta is, és napjainkban is további szakadások jönnek létre, mint új a patriarchátusok.[6]

A második, a nyugati egyházszakadás a reformáció volt. Ez a párbeszédnek és az egyház megreformálásának vágyával kezdődött, de később egyes újítást kívánók támadni kezdték a pápaságnak, illetve az egyháznak több szempontból valóságos hibáit. Így egyházszakadás jött létre. Majd a „jogos kritika” elve alapján rövidesen nagyobb és kisebb egyházak (később ezek ezrei) születtek, s „mellékesen” vallásháborúk. Az Lutheránus Világszövetség vezetősége és a Katolikus Egyház megbízottjai a reformáció 500-ik évfordulójára közösen írt nyilatkozatukban megvallották, hogy őszintén bánják a szakadást. Mindkét egyház megvallotta felelősségét a szétszakadásért, és közösen határozták el, hogy mostantól összefogva akarják keresni a megújulás, a párbeszéd, az egység és a Jézusról való tanúságtétel útját.[7] 

És mi lett a gyümölcse a keleti egyházszakadásnak?- A háborúk mellett a keleti egyházak is sok egymással gyakran szemben álló részre szakadtak. Ezért is keresi ma sok pátriárka a maguk közötti egységet, és az egységet a római egyházzal, s római egyház is keresi az egység útját ővelük.

Püspökök és bíborosok tanácskozása a Vatikánban, az egyházat ért szexuális botrányokról – Fotó: Vatican Media

Mit tettek az egyház igazi megújítói?

Az egyház nagy szentjei és megújítói, akik küzdöttek az egyház evangéliumi arcáért, Jézus hiteles követéséért. De mindig tudatában voltak, hogy Isten kegyelme akkor kíséri munkájukat, ha egyetértésben maradnak az egyházi vezetőkkel, elsősorban a pápával. Szent Benedek, Szienai Szent Katalin, Loyolai Szent Ignác, Avilai Szent Teréz szavukkal, írásaikkal vagy egyházat megújító munkásságukkal törekedtek megújítani az eltorzult egyházi helyzeteket vagy az egyházi vezetőket, de nemcsak hogy nem szakadtak el az egyház vezetőitől, hanem teljes egységben maradtak velük. Szienai Katalin többször megírta a pápának, hogy nem Jézus akaratát teszi, amikor francia földön lakik, és rábírta őt, hogy térjen vissza Rómába, de eközben is hitt a pápa kegyelmében. Miért? Mert – Jézus szavai értelmében – bizonyosak voltak benne, hogy Isten kegyelme az egyház egységében működik. Bizonyosak voltak, hogy ha ők a szeretet egységében maradnak az apostolok utódaival, akkor – még ha le is kell mondaniuk az ő igaznak vélt, emberi véleményükről – Isten diadalra viszi majd az Ő isteni igazságát. Hitték, hogy ahol szeretet van, ahol egység van, ott van Isten (vö. 1 Jn 4,16), ott működik Isten Lelke. Magatartásuk hatékonyságát az egyház történelme igazolta.

Említettük már korábban, hogy az egyház történelmében sok méltatlan pápa is volt (pl. a IX-X században vagy a reneszánsz pápák idején) és az egyházi vezetés sokszor nem állt hivatása magaslatán, ezért egy későbbi kor vezetésének erősen kellett jóvátenni az előző pápák vétkeit. – A XVIII. és XIX. században éltek a lelki élet vagy apostoli buzgóság terén kiváló pápák, akikről azonban ma tudjuk, hogy egyes teológiai tanítások merev elítélésével hibát követtek el. E korok egyházának fájó jellemzője volt, hogy mindazon irányokat és teológusokat elítélte, akik az egyház korhoz kötött megjelenési formáinak változtatását javasolták elítélték, hasonlóan mint a II. Vatikáni Zsinat előtti korban is a Vatikán ítéletekkel sújtotta a kor több kiváló teológusát. De e teológusok nagy többsége teljes egységben maradt a pápával és az egyházi vezetéssel: nem illették kritikákkal a pápát és nem hirdették világszerte a kor egyházának hibáit, hanem példái lettek az egyház egységébe vetett hitnek.

Ki mondhatja, hogy ő biztosan tudja az igazságot?

A Ferenc pápával szemben kérdéseket feltevő vagy őt kritizáló katolikusok jó része bizonyára az igazat és az egyház javát keresi. De ki mondhatja teljes bizonyossággal, hogy ő az, aki az igazságot biztosan tudja? Kétségtelenül zavarba hozhat többeket, ha papokról, főpapokról is hall, akik kritizálják Ferenc pápát. Nekik különösen el kellene gondolkozniuk – az egyházzal való egység és együtt gondolkozás elve mellett (sentire cum ecclesia) azon is, hogy sokszorta többen vannak, akik vallják, hogy ők megértették a pápa és a szinódus szándékát és mondanivalóit, és teljes szívvel követik azokat. És át kellene gondolniuk azt is, hogy sajnos az újabb korban ismételten felléptek főpapok, akik támadni mertek olyan pápákat, akiket ők ma szent újítóknak tartanak, mint Szent XXIII. János pápát, Szent II. János Pál pápát vagy Szent VI. Pál pápát.

Ha átgondoljuk, bizonyára nyilvánvalóvá válik az ilyen magabiztosságról tanúskodó és sokszor gyűlölködéssel kevert kijelentések hamissága: „Én akkor is az igazság oldalán, vagy a jézusi tanítás oldalán állok, ha akárhány püspök vagy pápa máshogy értelmezi ezt.” – Az így nyilatkozók tehát meg vannak győződve, hogy ők jobban tudják, hogy miként kell érteni Jézus szavait, mint „akárhány püspök vagy a pápa”? Jézus Péter utódaira bízta egyházát. Emellett folyton alázatra int, s arra, hogy ne tartsuk magunkat nagyobbnak a másiknál, és ne ítélkezzünk. Az Újszövetség újra és újra meghív, hogy maradjon meg köztünk az egyetértés és a kölcsönös szeretet, még akkor is, ha ennek áraként esetleg az igazságtalanságot kellene elviselnünk! (Vö. 1 Kor 6,7; 1,10- 14; Ef 5,21; Fil 2,2-7; Kol 3,14-15; 1 Pt 4,8 stb.) Abban a bizonyosságban tehetjük ezt: hogy az egyházat a Lélek vezeti, és ha szükséges ő vezeti azt vissza az Igazsághoz; de a Lélek is csak a Jézus által megkívánt egységben tud működni.

A katolikus számára alapvető eligazodási pont

– amit egyházunk minden korban alapvető kegyelmi irányelvének vallott: az egység Péter utódával, a pápával. Jézus utolsó tanítása az utolsó vacsorán ez volt: „Legyenek mindnyájan egyek!” (Jn 17,21köv.) A II. Vatikáni Zsinat Egyházról szóló dokumentuma (LG) így határozza meg a katolikusokat (megkülönböztetve őket a protestáns testvérekről): „Az egyház közösségébe azok épülnek be teljesen, akik Krisztus Lelkét hordozva magukban, elfogadják az egyház egész rendjét… és összekapcsolódnak Krisztussal, aki az egyházat a pápán és a püspökökön át kormányozza.”  A római pápáról másutt ezt írja: a pápa tisztsége folytán „Krisztus helyettese, és az egész egyház feje – teljes, legfelsőbb és egyetemes hatalma van az egyházon, és ezt mindig, szabadon gyakorolhatja” (LG 14, 22). – Szent II. János Pál pápa szavai szerint: Az Egyház és püspökei „egy fő alatt tömörülnek: s ez Krisztus nyájának egységét szemlélteti. Ebben a kollégiumban a püspökök – tiszteletben tartva fejük elsőségét és vezető szerepét… – együttműködnek az egyház javára…”[8]


[1] A hamis vádak könyve: Rolf Hochhuth: A helytartó. Európa K. 1966; Saul Friedländer: XII. Pius és a Harmadik Birodalom. Kossuth K. 1966; A válaszokat megadja: Michael Hesemann: A pápa, aki szembeszállt Hitlerrel – XII. Piuszról – ferdítések nélkül. Magyar Nyugat Könyvkiadó, 2013

[2] Eric Frattini: I papi e il sesso (A pápák szexuális vétkei. Kétezer év Szent Pétertől XVI Benedekig). Ed. Kindle 2010; Uő: Los cuervos del Vaticano, Benedicto XVI en la encrucijada Espasa, 2012

[3] Vö. M. Hesemann: Sötét alakok. Mítoszok, legendák és hazugságok a Katolikus Egyház történetéből. Bp. SZIT. 2010;  Tomka F.: Találkozás a kereszténységgel. Az Egyház bűnei. Bp. SZIT, 2016. 154-166)

[4] XVI. Benedek pápa után Ferenc pápa alatt ismét kerültek elő homoszexuális vétkekre vagy pedofíliára vonatkozó vádak, melyeket általában az elmúlt 60-70 évben követtek el. – Nagyon fájdalmas e tény, de az is botrányos, hogy a hasonló bűnöket sokszorta nagyobb arányban elkövető protestáns lelkészekkel, tanárokkal, orvosokkal, szülőkkel nem foglalkozik a média.

[5] Vö. a témához Tomka F.: Intézmény és karizma az egyházban. Bp. SZIT. 20154

[6] A Keleti Egyházat kezdettől több egységre bontották a különböző népek vagy kultúrák keretei között kialakult liturgikus formák (rítusok), de ezek önmagukban nem jelentenének szakadást, ha a tanítás ugyanaz, illetve elfogadnak valamilyen közös irányítást, Jézus nevében. Sajnos ma sok keleti patriarchátus szemben áll egymással. – Rómával való közösségében 22 keleti egyház maradt meg (vagy egyesültek vele újra), közülük Magyarországon a legismertebb a görög katolikus egyház. Ők tehát katolikusok, de liturgikus formáik az ősi görög rítust követik.

[7] A szembenállástól a közösségig. Evangélikus–római kat. közös megemlékezés a reformációról 2017-ben. Luther Kiadó, 2016.

[8] Vö. II. János Pál: Ut unum sint 1995. 6, 97, 102

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Hírdetés Támogasd a Katolikus.ma médiamissziót!
2 hozzászólás

2 Comments

  1. ankica

    2019-04-10 at 12:00

    Nem tudom Tomka atya honnét veszi hogy a keresztények is támadják a Pápákat. Én nem ezt tapasztalom. Nem támadások vannak hanem elvárások. Ferenc Pápától is azt várjuk el amit elődeitől, többet foglalkozzon a keresztényekkel mint a más vallásúakkal. Ma az egész világban a keresztényeket üldözik gyilkolják a legtöbbet.Kicsit félve gondolok arra hogy amíg a mieink segítségért kiáltanak, addig ő a “nem üldözött iszlámokért” könyörög hogy fogadjuk el. Egy katolikus pápától mi a magunk védelmét várjuk el elsősorban. A valóságos menekültek nem Európába szeretnének jönni ezt ő is tudja. Tomka atya szeretné mentegetni Ferenc pápát, én mégis azt várom el tőle is, hogy a keresztény testvéreinkért tegyen világra szóló lépéseket. Azt fogják neki is bejegyezni odaát. Mindemellett mindkettőjüket tisztelem és nem kritizálni szeretném, csupán elvárásaimat szeretném tudtukra hozni.

  2. szuts

    2019-04-11 at 09:58

    Kedves Tanár Úr!
    Köszönöm a cikket, örömmel olvastam írását.
    Néhány dologgal nem teljesen egyezik a meglátásunk, de Ön belülről, szakemberként, én a periférián, amatőrként más, más dolgot tartunk fontosnak.
    Mindenképpen igaz, hogy komoly lejáratóhadjárat folyik az egyház ellen. Ebben nagy szerep jut az álhíreknek is. És itt az “is” szót emelném ki.
    Az írásában is szó van arról, hogy a történelemben voltak olyan pápák, akik nem voltak méltóak a Székre, de a Szentlélek bizton és tévedés mentesen vezette az egyházat. Csakhogy ott van az a néhány millió keresztény aki mindezt a vállán vitte. Gyakran egy életen keresztül. Természetesen volt bocsánat kérés – egy-két évszázaddal később, csendesen – nem a főoldalon.
    Mi még hittanórán is úgy tanultuk, hogy XII. Piusz nem volt elég határozott a Hitleri Németországgal szemben, de úgy látszik, mint minden, ennek a megítélése is változik.
    Olvasom, az egyház szakadások fájdalmát az egyházban. Valóban sajnálatos, hogy az “Ecclesia” miért tört kisebb-nagyobb darabkákra a történelem folyamán, de kíváncsi lennék, hogy ha nem történt volna ez meg, vehetnénk-e a napjainkban még búcsúcédulákat illetve lennének-e keresztes hadjáratok a Szentföld felszabadítására?!
    Napjainkra vonatkoztatva: Ha a sajtó nem veszi célkeresztjébe az egyházi személyek által elkövetett bűnöket, nyilvánosságra kerültek volna? Nem hallgatták-e volna agyon, mint az elmúlt hosszú-hosszú idő alatt? Azután – hivatkozva az egyház emberi arcára – túllépett volna ezen katolikus világ, miközben az elkövetők áthelyezve egy másik településre, egy-két év múltán folytatták volna tetteiket?
    Ki mondhatja, hogy biztosan tudja az igazságot? Ha ilyen relativizmusba visszük a problémát, akkor:A Szentlélek. Aki ott fú, ahol akar. És nem biztos, hogy ez a szél mindig a Vatikánból indul, látható a nagy szentjeink életéből, akik meg-meg szólták a “tévedhetetlen” pápáinkat. (Persze tudom: csak hit és erkölcs dolgában és “ex cathedra”…) A mai jelenség, hogy most már “kívülről” is érkeznek kritikák, láthatóan van eredmény.
    Szeretettel.

Hozzászólás írása

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Reflexió

Telt évek – 50 éves a marosvásárhelyi Szent Imre templom

Közzétéve

50 évvel ezelőtt 1972. május 28-án szentelte fel Márton Áron püspök az akkor már újonnan kinevezett és felszentelt Jakab Antal segédpüspök és számos pap, hívő sokaság jelenlétében a Szabadság utcába nyíló Szent Imre-templomot. A templom a főtéren lebontott ferences templom utódaként, az új negyed hívő közösségének készült -ezzel kapcsolatban Márton Áron püspök levele itt olvasható. A továbbiakban Sebestyén Péter atya megemlékező írását olvashatják.

Közel két nemzedéknyi idő telt el. Akik ma ötvenévesek, életük majdnem felét még a dicső szocializmusban élték. Van tehát összehasonlítási alapjuk. Van élettapasztalatuk. Kijutott nekik már mindenből. Európának ebben a felében ugyan a 68’-as, és az azt követő nemzedéke katona volt és pionír, de már nem éltette az elvtársakat, nem akart kommunizmusban élni, mert a felnőtteken látta, hogy a rendszer mit művelt.

Kivette ugyan részét a sorban állásból, a gyertyafénynél olvasásból, a fizikai munkából, az üres polcú üzletekből, az egypártrendszerből, a besúgás és állampárti erőszak miatti félelemből, de ugyanakkor örökölt is szüleitől egy stabil értékrendet, egy biztos keresztény-nemzeti összetartást, hitet, erkölcsiséget. Megtanulta megbecsülni a sok munkával megkeresett mindennapi kenyeret, népi hagyományaink és egyházias hitünk, ünnepeink össze- és megtartó erejét is megtapasztalva. A mai ötvenévesek akkor sem éltek nagy lábon, és talán a szűk keretek is edzést adtak a későbbiekre. Téglát-téglára rakva építkeztek, saját erőből, összefogásból, kitartással. Nem hitelből, nem pazarolva. Úri huncutságokra kevésbé voltak kaphatók.

Nehezen épültek akkorban a templomok, az iskolák, a kórházak. Magántulajdonról nem nagyon is lehetett szó. Ami volt, azt is elrekvirálta az állam. Kollektivizálással, a kulákok padlásának lesöprésével, a beszolgáltatásokkal, az erőltetett államosítással alig maradt jussa a vallási közösségeknek is. A templomépítés is ritkaságszámba ment. De ahol volt, ott a templom menedék, oázis és otthon volt egyszerre. Ott még az elvtársak is letérdeltek.

Marosvásárhely katolikus magyarsága is szorítóba került, mert az ateista kor műszaki kádereinek, az akkoriban divatos, nagy terekkel operáló szocreál igényeinek a Lázár Ödön-park, valamint a ferencesek kolostora és temploma is útjában állt. Zavarta a kilátást.  

Cserét ajánlottak fel Márton Áron püspöknek, ígérve, hogy az Ady-negyedben, az egyre terebélyesedő nyugati városrészben a Munkás-mozit átalakítják és az állami sofőriskola mellett telket biztosítanak. A nagy püspök nem bízott nagyon az elvtársakban, így az 1968. május 4-én az állami hatóságokkal aláírt protokollban kikötötte, hogy garanciákat kér. Ezek között szerepelnek az új papi kinevezések engedélyezései, a torony műemlékként való meghagyása és állami gondozása, valamint az is, hogy addig nem bonthatják le a régi templomot, míg az újat fel nem szentelik, és át nem adják az egyház használatára. Így aztán a kolostort ugyan már lebontották 1971-ben, de a templom lebontásához csak 1972 májusa után foghattak hozzá. 1972. május 28-án szentelte fel Márton Áron püspök az akkor már újonnan kinevezett és felszentelt Jakab Antal (N.B. Az ő szentelésének is 50 éve az idén, 1972. február 13. Róma, VI. Pál pápa) segédpüspök és számos pap, hívő sokaság jelenlétében a Szabadság utcába nyíló Szent Imre-templomot. Az új templom kapujában Léstyán Ferenc akkori főesperes-plébános fogadta a főpásztort, és többek között ezeket mondta:

„Nagyméltóságú Püspök Úr! Ritka és rendkívüli esemény hozta közénk, marosvásárhelyi hívei közé. Ritka esemény, mert katolikus templomot Marosvásárhelyen 1750. október 4-én szenteltek utoljára. Rendkívüli azért, mert ezért a templomért, a templom körzetében létesített plébániáért két évszázadot meghaladó múltra tekintő templomot áldoztunk föl.” Majd a Bibliai Aggeus próféta alakját idézte, aki azzal vigasztalta népét, hogy nagyobb lesz az új templom dicsősége az elsőnél, mert látni fogja a messiási idők békességét… Beszédének végén pedig bizakodásának adott hangot: „Bár megértenék híveink, mily roppant nagy érték forog kockán, amikor a lélek üdvéért Jézus saját testének templomát kész feláldozni, hogy újat nyithasson azok számára, akik távol esnek az atyai háztól.”

Márton Áron püspököt ábrázoló üvegablak a Szent Imre templomban

Ennek a templomszentelésnek az 50. évfordulóját ünnepli nemsokára hívő közösségünk, és ad hálát az Úrnak érte.

A templom és a hozzá tartózó Plébánia szolgálatára akkor több mint 3000 lelket bízott a püspök. Az akkori ferences közösség egészen 2006-ig látta el lelkipásztori szolgálatát. Azóta a rend a plébániát az Főegyházmegye gondjaira bízta.

Orgonakoncerttel, szentségimádással, ifjúsági szentmisével, archív fotó-kiállítással, népdalénekléssel, jubilánsok megáldásával, történelmi vetélkedővel, emléktábla avatással, „ferences városnéző”-túrával emlékezünk az 50 évvel ezelőtti eseményekre, köszönjük meg Isten áldását, köszöntjük ötven éves templomunkat és közösségünket.

Az ötven a Biblia szerint a teljesség száma.

Az ószövetségi zsidóság a hagyomány szerint 49 évig vándorolt a pusztában, mígnem az 50. évben elértek a Sínai-hegy lábához, ahol Isten a tíz szóban, a tíz erkölcsi parancsban kinyilatkoztatta magát, mintegy jutalmul hűségükért, kitartásukért. Ő adta a szabadulást, ő jutalmaz meg a pusztai vándorlás vállalásáért is. Ábrahámról azt tartja az írás: „mikor betöltötte napjait”… Nem azt írja, hogy megöregedett. Az évek száma, számolása azt is jelenti, hogy megtöltjük életünk napjait, éveit tartalommal, örömmel, munkával, áldozattal. Azzal, hogy számoljuk, számon tartjuk, azt is jelezzük, hogy minden percét fontosnak tartjuk. Értékessé tesszük az időt, amely folyik, telik, de amellyel megéri jól sáfárkodni. Hogy legyenek tele az éveink, legyen tele csordultig életünk Isten kegyelmével. A jubileum, a jóbel év, az 50-ik év megállásra késztette a Biblia emberét. Megfújták a kos szarvából készült kürtöt (jóbel), a földeket pihenni hagyták, a rabszolgákat felszabadították, az adósságokat elengedték – elérkezett az Úr kegyelmi esztendeje. Urunk feltámadása után is 50. napra ünnepeljük a Pünkösdöt, a Szentlélek eljövetelét.

Erre való ez a jubileum is. Megállunk, összegzünk, értékelünk és erőt gyűjtünk a következő feladatokhoz. Töltsük meg hát mi is éveinket, hogy teli legyenek élettel. Mint ahogy őseink is tették, és örökségüket ránk hagyták, hogy éltessük és továbbadjuk. A négynapos ünnepségsorozatunk egyfajta Lélek-hívás, könyörgés a mindent betöltő, életerőnket megsokszorozó Lélekért. Erre hívunk ezúton is minden jó szándékú hívőt, érdeklődőt, kicsit és nagyot. Adjunk hálát az Úrnak az Ő jóságáért, fürödjünk meg ingyenes szeretetében, öltözzünk bele kegyelmébe, örvendjünk hálás szívvel áldásainak, melyekkel, mint földi-szellemi-lelki jókkal elhalmozott minket.

Csak így lesz erőnk győzni, tovább haladni az üdvösség útján.

Deo gratias!


Az évfordulóra az alábbi ünnepségsorozattal készül a plébánia:

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Reflexió

A közömbösség bűne

Közzétéve

Szerző:

Fotó: Shutterstock

Benoist de Sinety atya, a Lille központjában található St Eubert plébánia plébánosa szerint azért a csendért, amely az abortuszhelyzet súlyosbodását és a migránsok sorsát övezi, a közömbösség bűnét okolhatjuk. A testvérünkre vigyázás azzal kezdődik, hogy észrevesszük, ha bajba került.

Van-e mód arra, hogy ne szokjunk hozzá a közönyhöz? Nemrégiben a francia Nemzetgyűlés elfogadta azt a törvényjavaslatot, miszerint az abortusz megszabott határideje kitolható. 79-en szavaztak mellette: az érdektelenségre vall, hogy ilyen alacsony többség elég az elfogadáshoz. Igen, 2021 januárjában a Szenátus visszadobta ezt a törvényt, amelyet pedig már megszavaztak a képviselők. Igen, valószínűleg megint visszadobja, és magas helyeken azt ígérik nekünk, hogy ez is „megy a levesbe”. Ám semmiben sem lehetünk biztosak: a jövő dolgában az előrejelzők gyakran tévednek! De akkor is: nem zavarba ejtő, hogy ez a kérdés, miszerint lehetséges-e vagy sem kiterjeszteni egy ilyen határidőt 12-ről 14 hétre, csak igen keveseket késztet vitára?

Nem történik semmi

Odáig jutottunk volna, hogy már hozzászoktunk ahhoz, hogy az abortusz egy normális helyzet, és a tragédia, amelyet okoz, nem hat már senkire? Annyira érzéketlenek lettünk, hogy nem borzadunk el attól, hogy a 14. hétre a kicsi ember annyira kifejlődött már édesanyja méhében, hogy szét kell zúzni a koponyacsontját, hogy elérjük a célunkat? De nem, nem történik semmi…

Cipruson a pápa szava hangja mindenkit emlékeztetett arra a kötelességre, hogy fel kell lázadni a migránsoknak szánt sors ellen: már hozzászoktunk ahhoz, hogy nap, mint nap halljuk, hogy egyesek meghaltak, mások eltűntek. Csónakok süllyednek el, itt nálunk Franciaországban csecsemők alszanak a szabad ég alatt, és sátrakat hasogatnak fel, hogy használhatatlanok legyenek télvíz idején… Embereket vetnek meg és rekesztenek ki, a legszörnyűbb bűnökkel vádolják, az egyik hivatalból a másikba lökdösik őket, míg valaki méltóztatik foglalkozni velük. De nem, semmi sem történik…

A gyógyulás elutasítása

Mindez megszokássá vált, a közömbösség bűnévé. Széttárt karokkal, látható megoldás nélkül elnézünk másfelé, remélve, hogy mindez elmúlik. Kicsit úgy, mint az egyszeri ember, aki tudja, hogy nincs pénz a számláján, és inkább nem bontja fel a bankjától érkezett leveleket, vagy mint a beteg, aki megsejti, hogy veszélyes daganat alakult ki nála, de nem megy el semmilyen vizsgálatra, nehogy kiderüljön. Azt hisszük, ezzel megvédjük magunkat, de csak azt érjük el, hogy gyorsabban halunk meg. Ugyanis ha nem akarjuk felismerni azt, ami rossz, ami miatt erkölcsileg és emberileg szegénységi bizonyítványt állítunk ki magunkról, arra ítéljük magunkat, hogy nem tudunk belőle kigyógyulni.

De leginkább az fenyegeti kollektív és személyes üdvözülésünket, hogy azt gondoljuk, ilyen viselkedés mellett is Jézus tanítványai lehetünk. Számos jó okot találunk arra, hogy ne kiáltsunk, ne tiltakozzunk vagy ne cselekedjünk, az uralkodó «egykedvűségbe» menekülve. «Mit tehetek én róla?» «Egy fecske nem csinál nyarat!» Telve jószándékkal, mégis megannyiszor átvesszük Káin szavait «Talán őrzője vagyok a testvéremnek?»

Ott, ahol vagyunk

Könnyű ráfogni a világméretű problémákra és a nehéz időkre, hogy ölbe tett kézzel ülünk. Senki nem várja el tőlünk, hogy megoldjuk a háború és béke, az éhínség vagy a javak elosztásának kérdéseit világszinten. És ezen nem változtat az a tény sem, hogy az ebben illetékesek nem végzik mindig megfelelően a munkájukat. De elvárható tőlünk, hogy ott, ahol vagyunk, ahol élünk, körülöttünk, a mi szintünkön, foglalkozzunk a béke és a háború, az elosztás és a befogadás kérdésével. És ebben a várakozási időben az, Aki ezt kéri tőlünk, biztosít bennünket arról, hogy Ő a mi oldalunkon áll, erőt és képességet ad ahhoz, hogy mindezt véghez is vigyük.

Lehet vajon, hogy ennek a Lélek elleni jól ismert véteknek, ami az Evangéliumban is szóba kerül, valami köze van ahhoz, hogy hozzászoktunk a gonoszhoz, nyugodt közönnyel fogadjuk, hogy munkálkodik bennünk, és meg vagyunk győződve arról, hogy nem tehetünk másként?

Fordította: Sáriné Horváth Mónika
Forrás: Aleteia

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Reflexió

Az igazi világjárvány

Közzétéve

Szerző:

A közöny, a gyűlölet és az erőszak vírusa terjed. Mikor találunk ez ellen gyógyírt vagy védőoltást? – merül fel a kérdés.

Nemrég megfigyelhettük, ahogy egy újabb járvány alakul ki körülöttünk csendben és titokban, miközben a koronavírus szinte teljesen eluralkodott rajtunk. Mert bizony nem csak ez utóbbi járvány van jelen, hanem az önzés, a hatalomvágy vírusa is, amely a lehető legrosszabb arcát mutatja. A közöny, a gyűlölet és az erőszak vírusa. Mikor találunk ez ellen gyógyírt vagy védőoltást? – merül fel a kérdés. Lesz-e valaha is olyan igazolás, amely megerősíti, hogy már átestünk ezen a víruson, és immunisak vagyunk? Hogy beoltattuk magunkat ez ellen a vírus ellen, és ezért már semmi sem fenyeget minket? Keressük-e egyáltalán ennek a vírusnak a gyógymódját, mivel úgy tűnik, hogy minden korábbi gyógymód kudarcot vallott?

Nemrég találtam egy idézetet Don Boscótól, amely ugyan elég régi, mégis tökéletesen ráillik a mai helyzetünkre:

“A lélek betegségei legalább annyi kezelést kívánnak, mint a testé.”

És valóban, kétségtelenül a beteg lélekből ered, ha az ember ember ellen támad. Ahogy a Covid is szerényen és csak helyben kezdődött, úgy a nagy háborúk is kicsiben kezdődnek, mégpedig az emberi szívben:

„A szívből törnek elő a gonosz gondolatok, a gyilkosság, a házasságtörés, a kicsapongás, a lopás, a hamis tanúság, a káromlás. Ezek szennyezik be az embert. Az, hogy mosatlan kézzel eszik, nem szennyezi be az embert.”

(Mt 15,19-20)

Mennyire aktuálisak ma is az evangélium e szavai! Milyen folyamatosan elhanyagoljuk a szívünket… még az elmúlt hónapokban is, amikor olyannyira a testi egészségünkre koncentráltunk, közben pedig az üdvösségünk a háttérbe szorult, és közülünk alig valaki vette észre, hogy a gyűlölet járványa mennyire terjed. A testi nyomorúságtól való puszta félelmünkből nemcsak hogy kerültük a templomot és a gyóntatószéket, de egyenesen be is zártuk őket, megkurtítottuk a másokkal való kapcsolatainkat, az ismerőseinktől talán teljesen el is szakadtunk, mert a test épségét helyeztük minden egyéb fölé, ami pedig addig oly értékes volt számunkra. A világjárvány nagyon is kimutatta a hitünk állapotát, és hogy milyen gyorsan hajlandóak vagyunk lemondani az igaz életről is a földi “életünkért” cserébe.

Néha tényleg maszkot kellene viselnünk. De nem a másoktól, hanem az önmagunktól való védelem érdekében. Hogy ne mondjunk ki olyan szavakat, amelyek másoknak fájdalmat okoznak. Mert

„ami kimegy az emberből, az teszi tisztátalanná az embert”.

(Mk 7,20)

Szerencsénkre azonban a megelőzésre létezik gyógyszer, és súlyos esetben is van elég gyógymód a lélek betegségei ellen.

Olyan oltásra van szükségünk, amely szeretettel tölti tele a szívünket, és immunissá tesz minket minden kísértéssel szemben. Mindennapi vitaminokra van szükségünk az Istennel való jó és szilárd kapcsolat, az imádság, az Eucharisztia, a Szentírás formájában, hogy minden külső hatással szemben fel legyünk vértezve, és hogy a járvány idején új reményt tudjunk vinni a magukba zárkózó embertársainknak. A béke egy mosollyal kezdődik, mondta Teréz anya, a háború pedig a tisztátalan szívből ered. Néha el sem tudjuk képzelni, hogy milyen mértékben függhet egy másik ember, egy egész nép, de akár az egész világ sorsa a szívünktől.

Fordította: Frick József
Forrás: kath.net

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Kövess minket Facebookon is!

Hírdetés Támogasd adód 1%-val a Katolikus.mát!

Népszerű