Lépj kapcsolatba velünk

Reflexió

Vakok látnak… A rózsaszínbe öltöző egyház

Közzétéve

Illusztráció - Fotó: Jeffrey Bruno

Az alábbiakban Horváth Zoltán diakónus homíliáját adjuk közre, amely a Budapest Városmajori Jézus Szíve templomban Advent 3. vasárnapján, 2019. december 15-én hangzott el.

„Ma az Egyház rózsaszínbe öltözik. Az Advent 3. vasárnapjához értünk, mely az öröm vasárnapja. A rózsaszín az örömnek a színe az adventi koszorún is, a miseruhán is. Hiszen, az Anyaszentegyházunk, készülődik egy találkozásra, a saját teremtő Urával. Úgy is, mint szolga, úgy is, mint gyermek, úgy is, mint jegyes. És esztendőről esztendőre fölhangzik Szent Pálnak, a bilincsekben lévő apostolnak a szava: „Örvendjetek! Ismét mondom, örvendjetek az Úrban! Mert az Úr közel van.” (Fil 4,4) (Dr. Diós István atya)

Amikor az Úr eljön, akkor a vakok látnak, a sánták járnak, a halottak feltámadnak, a szegényeknek pedig hirdetik az örömhírt. Azt az örömhírt, hogy van Isten, hogy szeret bennünket, hogy a maga képére, s hasonlatosságára teremtett minket. Hogy van végső igazságszolgáltatás, hogy létezik az örök boldogság és az örök élet.

Mi vagyunk azok a boldogok, akiről az Úr mondja: „Boldog az, aki nem botránkozik meg bennem!” (Mt 11,6)

De Uram! Min is kellene megbotránkoznunk?

Azon, hogy az üdvösség nem érhető el engesztelő áldozat nélkül? Azon, hogy Isteni személyként, a Szentháromság személyeként, még Te sem vontad ki magad az igazság törvénye alól, s hogy Te is szenvedtél értünk?

Vagy azon, hogy az örömhír továbbadása részünkről is csak a szenvedések felvállalásán keresztül tud megvalósulni?

Sajnos vannak, akik ezen megbotránkoznak. Ez az Ő személyes döntésük kérdése. De mi lesz azokkal, akik nem is tudják, mert nem is mondták meg nekik, hogy oda kellene figyelniük az Úr Krisztus prófétai szavaira?

Vajon milyen lehetőségei vannak ma a mi Urunknak, hogy elmondja a mai lelki vakoknak, a mai lelki sántaságban szenvedőknek és a mai lelki halottaknak, hogy nincs minden veszve? Azt, hogy ma is él az örömhír! Ma is ugyanúgy aktuális, hisz a hit szempontjából puszta és kiaszott vidékké lettünk.

Ha a hitetlenek is meg tudnák hallani az Örömhírt, ujjonghatna ma ugyanúgy a sivatagos, a vak, és a sánta lelkületű.   Örömükben ujjongva dalolhatnának, mert nekik is lenne rá valós okuk.

Ma vajon milyen lehetősége van az Úrnak, hogy ez megvalósulhasson?

Talán hirdessen a reklámfelületeken, vagy küldjön emailt és sms-t minden hitetlennek? Provokálásként akár azt is mondhatnánk, hogy szinte eszköztelenné lett az Isten!  Hacsak.  Hacsak nem lesznek lánglelkű próféták belőlünk is.

Kire számíthatna ma a Mindenható Istenünk, ha nem ránk? Ki lehetne az Ő végső reménysége, hacsak nem mi, hogy örömhíre eljuthasson a hit nélkül botorkálókhoz?

Merünk-e úgy tekinteni magunkra, mint a végső idők prófétáira, akik felvállalják, hogy szavaikkal is, tetteikkel is ki merik mondani: igen, az Isten létezik. Él és uralkodik, s ma is mindenkit az üdvösség útjára, az Ő saját boldogságába hív és oda kíván elvezetni!

– Jaj-jaj! – mondjuk mi – olyan kellemetlen azt mondani a felebarátomnak, hogy – Testvérem! Amit csinálsz az bűn, és utálatos az Úr szemében. Térjél meg, szolgáld inkább a jót, és a szeretetet!

Hallunk Istenről, és Istentől elrugaszkodott beszédeket. S nemhogy nem emeljük fel a szavunkat, de inkább csak hallgatunk. Nehogy valamilyen kellemetlenségünk támadjon belőle. Nem szeretnénk senkit sem megbántani, sem megharagítani. Mert tisztelni kell a „másságot”! A világnak ezt a parancsát befogadtuk.

Nekünk azonban kényelmes. Nem kell semmit csinálnunk. Igazából az ilyen parancsokat szívesebben hallgatjuk.

Barsi Balázs OFM atya erről így vélekedik:

„A langyos, elkényelmesedett keresztény ember közös alapot keres, melyre nyugodtan építhet. Széles alapot keres, mert mindenkinek szeretne megfelelni, és senkinek a másságát nem akarja megsérteni. Nem ások túl mélyre. Nem építek túl kemény kőre. Inkább a homokot választom.

Nagy kísértés, hogy annyira meg akarunk-e felelni a tolerancia elvárásának, hogy “nagyvonalúan” lemondunk arról, hogy lámpásként világítsunk! Feladjuk, hogy sóként ízesítsünk, s kovászként kelesszük meg az ízetlen és sötétben tapogatózó mai világot.

Lemondok könnyelműen a hittételekhez való ragaszkodásról. Annyira tiszteletben akarom tartani mások ateizmusát, hogy lehetőleg semmi jelét nem adom a vallásos elkötelezettségemnek. Annyira tolerálni igyekszem a „másságot”, hogy mindenfajta – Istentől származó – erkölcsi normát, relatívnak, viszonylagosnak tekintek.

Érdemes lenne elgondolkodnunk: ha minden értéket lebontottunk, ami keresztény identitásunkat megadta, ugyan sikerül-e felépítenünk egy olyan világot, közösséget, társadalmat, ahol mindenki tényleg otthon érezheti magát?

Nem vétkezünk-e valójában azok ellen is, akiknek mindenáron meg akartunk felelni? Nem áruljuk-e el azt a legmélyebb keresztény hivatásunkat, amelyet, ha kibontakoztatnánk s felragyogtatnánk, az egész emberiségnek lehetnénk szolgálatára?

Ha a kényelmes beleolvadás helyett, megvallanánk és felmutatnánk a világnak az Úr Krisztust, aki egyedül képes megszabadítani az áteredő bűn átkától, s annak minden következményétől?

Vajon attól való félelmünkben, hogy bárkit is kirekesztünk, végül nem önmagunkat rekesztjük-e ki az üdvösségből?”

Nem kis kérdés ez egyáltalán!

Milyen üdvös lenne úgy élnünk ebben a világban, ha nem alkalmazkodnánk elvtelenül a világ szelleméhez! Hanem sokkal inkább az Üdvözítőnknek a követelményeihez, és jegyesének, az Anyaszentegyháznak a belső életéhez, s a világ fölött álló tanításához ragaszkodnánk!

Szent Jakab apostol (5,7-10) levelében mit is olvastunk?

„Testvérek! A szenvedés elviselésében és a kitartó türelemben, vegyetek példát a prófétákról, akik az Úr nevében szóltak!”

A kinyilatkoztató Isten igéje nem tagadja, hogy prófétai lelkülettel élni fáradságos. Hogy nehéz, hogy sokszor csak komoly nehézségek és szenvedések árán lehet csak megvalósítani.

Pont a nehézségek elviselése és felvállalása tehetne minket olyan acélossá, amitől az életünk fajsúlyossá válhatna, ami megadná a hitelességünket és hitelképességünket is, a hit nélküliek világában.

Mivé lesz az evangélium, ha nincs, aki hirdesse? Csak puszta szóvá, kiaszott vidékké válik, mint a lelkek, akiknek nem hirdették, vagy akik elől elhallgatták!

Mit is mond a mi Urunk?

Boldogok vagytok, ha miattam gyaláznak és üldöznek benneteket, és hazudozva minden rosszat rátok fognak énmiattam. Örüljetek, és ujjongjatok, mert nagy lesz a mennyben a jutalmatok! Így üldözték előttetek a prófétákat is. (Mt 5,11)

Hiszem, hogy a mai vasárnap öröme akkor tud kibontakozni a lelkünkben a valódi mélységében, ha ez pont így válik igazzá ránk nézve is.

Ha felvállaljuk az evangélium meghirdetését egzisztenciálisan is, akkor mi is megélhetjük majd azt, hogy a körülöttünk élő vakok majd látnak, a sánták járnak, és a lelki halottak feltámadnak.

A szegényeknek pedig, éppen mi hirdetnénk az Isten szabadításának örömhírét. Azt az örömhírt, hogy van Isten, hogy szeret bennünket, hogy a maga képére s hasonlatosságára teremtett minket. Hogy van végső igazságszolgáltatás, hogy létezik az örök boldogság, s az örök, el nem múló, boldog élet. Amen.

Horváth Zoltán diakónus

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)
1 Hozzászólás

1 Hozzászólás

  1. GHERGHELUCA ILDIKO

    2019-12-16 at 20:46

    Szerető Atyám ,hála ,hogy irgalmasságodban irántam ,küldetéssel ruháztál fel .Segits ,hogy azt megtudjam tenni a TE és embertársaim javára,hisz a keresztény élet nem a sok beszédben hanem a napi pici tettek megtételéből áll,amihez erősítésül és bátoritóul SZENTLELKÉT küldte el ,aki MÁRIA példájára élni kiván, köztünk ,bennünk s általunk

Hozzászólás írása

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Hírdetés Házasság hete a Katolikus.mán
Hírdetés

Kövess minket Facebookon is!

Népszerű