fbpx
Lépj kapcsolatba velünk

Életmód

Valóban elhagyatott vagyok, amikor már nem érzem Istent magam mellett?

Közzétéve

Fotó: Shutterstock

Felmérhetetlen dolog újra felfedezni, mi mindent tehet Isten az életemben, most, a jelenben.

Néha úgy érzem, hogy elhagyott az Isten. Félek a jövőtől, amely nélküle szédítő és félelmetes. Erős ellentmondást érzek eme elhagyatottság és magány, illetve azon racionális meggyőződés között, hogy Ő soha nem fog elhagyni engem.

De a hitem egyre erősebb, mert tudom, hogy Isten, mint egy anya, soha nem felejti el a gyermekeit. Amikor kimerülök, kudarcokat élek át és mellőzöttnek érzem magam, félek. Kétségek kerítenek hatalmukba. Nem tudok az lenni, aki szeretnék, és nem tudom meghatározni, hogy mi vezérelje az életemet.

Ezekben a pillanatokban meg vagyok győződve arról, hogy Isten kiszállt a hajómból. Elragadnak a saját félelmeim. Keresztem olyan súlyos és nyomasztó, hogy képtelen vagyok egyedül hordozni. Isten látszólagos távolléte ezekben a pillanatokban kétségbe ejt.

Azért mondom, hogy “látszólagos”, mert jól tudom, hogy Ő mindig jelen van, diszkréten, elrejtőzve a csendben és az árnyékban. Már nem látom Őt, már nem is érzem Őt, mégis ott van, jelen van napjaimban. Látja, hogy min megyek keresztül és mit kell elviselnem. Fájlalom és sajnálom, hogy nem foghatom a kezét, hogy süket vagyok a hangjára, hogy képtelen vagyok a jelenlétét érzékelni. Mégis tudom, hogy Isten soha nem felejt el engem.

Szeretek intenzíven a jelenben élni, éber tudattal figyelni az engem körülvevő világot. A jövőbe vetítés és a múlt iránti nosztalgia azonban mindig jelen van. Fenyegetik jelenünket, szorongás és aggodalom fakad belőlük. Valójában rettegek minden rossztól, minden lehetséges szégyentől és szerencsétlenségtől, ami az életemre zúdulhat.

Ugyan mire jó az, ha előre szenvedünk?

Mennyit szenvedtem életemben olyan dolgok miatt, amelyek aztán meg sem történtek soha! Mennyi elvesztegetett idő! Miért hagyjam, hogy ezek a fenyegetések megzavarjanak? Mi értelme van, hogy előre szenvedjünk?

Nem lenne jobb arra gondolni, hogy majd akkor nézek a nehézséggel szembe, amikor eljön az ideje? Isten erőt ad nekem, hogy szembenézzek a megpróbáltatásokkal. Isten a valóságban és a jelen időben cselekszik, nem pedig az én jövőről alkotott fantáziaképeimben. Minden nap mellettem áll. Csak egy dolgot kér tőlem: hogy bízzak benne. Kövessem az ő példáját. Jézus csak egyetlen módon élt: a jelenhez kapcsolódva. Nyitott szívvel állt mindenhez, amit az Atya felkínált és nyújtott neki.

Olvassuk el a Zakeushoz intézett szavait: „Ma üdvösség köszöntött erre a házra”. (Lk 19, 9). Vagy a jó latornak: „Bizony mondom neked, még ma velem leszel a paradicsomban”. (Lk 23, 43). Most és ma, Jézus mindent megad nekem.

Amikor szembenézek a jövővel, miközben intenzíven élem a jelent, akkor végre szabad leszek.

A szemlélődés segít meglátni a lényeget, ahogyan ezt Jálics Ferenc atya is sugallja: “Először is belemerültem a fáradtságomba. Vele maradhattam. Azt mondtam magamnak, hogy most fáradt lehetek. Elárasztott az öröm, hogy fáradtnak érezhetem magam, hogy nem kell legyőznöm a fáradtságomat. Fáradtnak érezhetem magam és fáradt is vagyok. Nincs semmi dolgom, nem kell tennem semmit, nem kell elérnem semmit. Nem kell semmit megváltoztatnom, nem kell elszámolnom semmivel, nem kell bebizonyítanom semmit. Olyan lehetek, mint amilyen éppen most vagyok. Újra és újra visszatértem ehhez az érzékeléshez, és megmaradtam mellette. Belső énem megnyugodott és elcsendesedett. Az az érzés tört rám: itt vagyok. Ez az érzés nagyon egyszerű volt, és mindent betöltött.”

Szánjunk időt a megállásra

Olyan jó tudatában lenni az érzéseimnek, a szomorúságomnak, az örömömnek, a szenvedésemnek! Időt szakítani arra, hogy egyszer-egyszer megálljak. Érezni az ereimben áramló jelent és szemlélni legmélyebb érzékleteimet, valódi érzéseimet. Mindez jó. És ez az első lépés.

Azután újra felfedezni mindazt, amit Isten tehet az életemben, a jelenben, ez felmérhetetlen dolog. Vele, a jelenben, megőrzöm a békét és a nyugalmat. Semmi sem nyugtalanít. Lehet, hogy magányosnak érzem magam, de Isten ott van, gondomat viseli, támogat.

A jelenben élni egészséges, mert nincs helye az idegeskedésnek vagy az aggodalmaskodásnak. Isten emlékeztet arra, hogy ez a jelen tele van lehetőségekkel. Hát nem csodálatos? Ez az egyetlen dolog, ami rendelkezésemre áll. Az én “igenem” a mindennapok elköteleződése, még a legapróbb dolgokban is. Mi van a kezemben? Kit szeretek? Mi ad örömet a lelkemnek?

Reá bíztam a nevemet, az utamat, átadom Neki a legkevésbé bevallható félelmeimet. Átadom Neki azt a félelmemet, hogy nincs mit felvegyek vagy nincs mit ennem, átadom mindezeket az olyannyira emberi félelmeket. Isten magával vitte őket. Rést nyitott a sziklán, hogy biztonságban és épségben megpihenhessek benne, az Ő sebeiben.

Lelkem mélyére tekintek. Isten tükörképét látom benne, Őt, aki örökké segít engem. Micsoda öröm így szembenézni az élettel. Nem félek többé a kereszttől, mert menedékem Jézus szívében van. Az Ő ereje hordoz és támogat engem. Ő hozza ki belőlem a legjobbat és ő csillapítja lelkem zűrzavarát. Így találom meg a nyugalmamat.

Írta: Carlos Padilla Esteban atya
Fordította: Solymosi Judit

Forrás: Aleteia

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Hírdetés Támogasd a Katolikus.ma médiamissziót!
Klikkelj a hozzászóláshoz

Hozzászólás írása

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Életmód

Egy siketvak is lehet diakónus? Peter Hepp megdöbbentő története

Közzétéve

Szerző:

Fotó: Philippe Lissac | Godong

Lehet egy siketvak személy is diakónus a katolikus Egyházban? Sokan valószínűleg azt gondolják, hogy ez lehetetlen. Pedig Peter Hepp története ennek az ellenkezőjét bizonyítja.

Amikor megismerjük az 59 éves Peter Hepp megható történetét, belépünk a siketvakok világába. Amennyire összetett ez a fogyatékosság, éppoly kevéssé ismert a nagyközönség számára. Peter, aki 1961. június 30-án született a németországi Rottweilben, beszédhiányától eltekintve ugyanúgy fejlődött, mint a többi gyermek. A szülők úgy vélték, hogy fiukat valamiféle pszichés gát akadályozza abban, hogy normálisan kifejezze magát. Az orvos csak Peter hároméves korában állapította meg a valódi fogyatékosságot: a gyermek teljesen siket. A hír sokkolta a családot.

Kisgyermekkorában Peternek sok nehézsége volt a kommunikációval. Ám átlagon felüli intelligenciájának köszönhetően meg tudta figyelni az embereket, ki tudta találni hangulatukat, és meg tudta fejteni a neki mutatott egyszerű gesztusokat. 6 éves korában egy olyan katolikus iskolába küldték, amelynek keretében egy bentlakásos intézet is működött, amelyet apácák vezettek siket gyerekeknek. Iskolás évei eleinte nehezek voltak, de az évek során a fiú hozzászokott, és összebarátkozott más siket gyerekekkel.

Az általános iskola befejezése után Peter úgy döntött, hogy a családi otthon közelében folytatja tanulmányait. Egy barátja segítségével beiratkozott egy szerelőket képző tanfolyamra. Ő volt az egyetlen siket diák. A fiatal fiú számára ekkor egy nagyon magányos és kirekesztett időszak kezdődött el, nem szólt hozzá senki, mintha láthatatlan lett volna. Ekkor érezte meg a hívást, hogy segítsen a siketeken, és megértette, hogy ennek a legjobb útja számára a diakonátus.

A kétségbeeséstől a hithez való visszatérésig

Kis idő múlva Peter észrevette, hogy látása jelentősen romlani kezd. Az orvos felkeresése sem szolgált jó hírrel. Most először ejtettek szót a betegségéről. Usher-szindrómája volt, egy nagyon ritka genetikai betegség, amit siketség vagy halláscsökkenés és progresszív látáskárosodás kombinációja jellemez. A diagnózis mélységesen kétségbe ejtette őt, és öngyilkossági gondolatok kezdték gyötörni. Ezután el is vetette azt a tervét, hogy diakónus legyen, mert azt tartotta a legfontosabbnak, hogy megtanulja a Braille- és a Lorm-ábécét. Ez utóbbi a siketvakok kommunikációját teszi lehetővé: a betűket a fogyatékos személyek kezén jelelik. A betűk egymás utáni érintésével pedig szavak keletkeznek.

Isten apránként eltávoztatta a szomorúságot a fiatalember szívéből és megmutatta neki, hogy siketvakként is el tudja vinni az evangéliumot másoknak. Belső békéjét meglelve Peter végül úgy döntött, hogy teljesen átadja magát az Úr kegyelmének és megbékélt az élettel.

Villámcsapás

Peter a heidelbergi kórházban, hallókészülék beültetési műtét közben találkozott élete szerelmével. Maïta gyakornok volt abban a kórházban, ahol Peter feküdt. A fiatalembert azonnal megnyerte a fiatal nő őszintesége és az, hogy nem volt benne előítélet. Ahhoz, hogy kommunikálni tudjanak, a lány meg akarta tanulni a Lorm ábécét. A szerelem kölcsönös volt első látásra. Természetesen a kapcsolat nem volt problémamentes. A fiatal lány szüleinek erős kétségeik voltak lányuk szívének választását illetően, de a fiatal szerelmesek nem adták fel, és 1998. augusztus 29-én egyházi esküvőt kötöttek.

Felszentelés

Az esküvőt követően Peter bekapcsolódott a siketek és siketvakok társadalmi tevékenységeibe. Lelki vezetője, Huber atya, nem volt rögtön biztos abban, hogy Peterből diakónus válhat. Azonban megértette, hogy valóban Isten hívásáról van szó. Ezután úgy döntött, hogy támogatja Petert és segít megvalósítani álmát. 2000 szeptemberétől Peter a siketvakok lelkigondozásával foglalkozott. Elszántságának és kitartásának köszönhetően plébániájától pénzbeli támogatást kapott a speciális tolmácsok fizetésére. A sikeres vizsgák után végül Petert 2003. június 7-én diakónussá szentelték.

Maïtának és barátai segítségének, de különösen Istenbe vetett hitének és nagy elszántságának köszönhetően Peter újra felfedezte az élet értelmét és megvalósította azt, amire elhivatottsága volt: a siketek és siketvakok diakónusa lett. „Isten elgördített minden akadályt, ami az utamban állt”, írta önéletrajzi könyvében.

Fordította: Hegedüs Katalin
Forrás: Aleteia

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Életmód

Tízféle mód hálánk kifejezésére

Közzétéve

Szerző:

Fotó: Pixabay

November hónap negyedik csütörtökje, azaz idén november 25-e nem csak Alexandriai Szent Katalin emléknapja, hanem az Egyesült Államok egyik legfontosabb ünnepe is. A hagyomány szerint a betakarítás után az emberek ekkor mondanak köszönetet az Úrnak a termésért. Hálaadás napján az amerikaiak az ebédlőasztalhoz gyűlnek, hogy hálát adjanak a bőségért, amelyet kiváltságosként élvezhetnek. Nálunk is egyre többen ismerik már a Thanksgiving elnevezést, de mi nem azzal a szándékkal írunk róla, hogy még egy amerikai ünnepet akarjunk itthon meghonosítani. Nem szükséges ahhoz pulyka vagy más finomság, hogy hálásak legyünk. És olyan sok mindenért mondhatunk köszönetet. Hogy milyen formában tehetjük ezt, azt veszi számba a Franciscan media alábbi írása.

Mosolyogjunk! A családunkra, a munkatársainkra, az idegenekre. Mosolyogjunk a buszsofőrre, a pénztárosra, arra a fickóra, aki átmegy az utcán, miközben mi a stoptáblánál várakozunk. A belső öröm kimutatása és kifelé sugárzása a legegyszerűbb, legvilágosabb módja lehet annak, hogy megmutassuk, örülünk, hogy egy újabb napot töltünk itt a földön.

Imádkozzunk! Legtöbbször gyerekkorunk óta tudjuk, hogy azoknak az embereknek, akikkel kapcsolatba kerülünk “kérem”-et és “köszönöm”-öt kell mondani. De vajon milyen gyakran jut eszünkbe, hogy köszönetet mondjunk Istennek, aki nélkül ez a csodálatos világ nem létezne? Soha nem tudjuk eléggé megköszönni Istennek, és ez így rendben is van. Isten mindössze egy egyszerű imát, egy szívből jövő köszönetet akar hallani.

Adjunk! Ha ezeket a szavakat olvasod, valószínűleg elég jól élsz, és több mindened van, mint amennyire szükséged lenne. Mi itt a Ferences Médiánál mindannyian tudjuk, hogy ez így van! Mit adhatunk oda a dolgaink közül másoknak? Milyen pénzt, erőforrásokat és vagyontárgyakat veszünk természetesnek, holott mások számára éppen ezek jelenthetnék a változást?

Szolgáljunk! Az egyik legnagyszerűbb dolog, amit másokért tehetünk, az az, ha az időnket adjuk. Akár ételt osztunk egy szeretetkonyhán, akár meghallgatjuk rászoruló barátunkat, ezzel a szolgálattal Krisztussal járunk együtt és hálás tanúságot teszünk.

Osszuk meg! Még az anyagilag szegények is gyakran rendelkeznek két olyan ajándékkal, amely felett könnyű átsiklani: bölcsességben és tapasztalatban gazdagok. És mi milyen tudást halmoztunk fel, amely esetleg megváltoztathatja egy fiatal életét? Milyen nehezen megszerzett, tanulságos leckéket tudunk szeretettel megosztani és átadni, hogy kifejezzük hálánkat mindazért, amire az élet tanított minket?

Szeressünk! Amink van, az azért van, mert Isten szeret minket. Ez valóban ilyen egyszerű. Hatalmunkban áll, hogy másokkal való kapcsolatainkban ezt a szeretetet visszatükrözzük és felnagyítsuk.

Emlékezzünk! A család és a barátok a legszebb áldások, amelyeket Isten ad nekünk. Ha egy szerettünket elveszítjük, kedves emlékeinket annak jeleként idézzük fel, hogy milyen nagyra értékeltük annak a személynek az életünkben betöltött helyét, és mennyivel gazdagabb lett általa az életünk.

Emlékeztessünk! Könnyű negatívnak lenni, különösen akkor, ha hozzánk közel álló emberek küzdenek. És ki ne küzdött volna közülünk az elmúlt két évben? Néha mindannyiunknak csak arra van szükségünk, hogy egy kicsit megbökjenek, emlékeztessenek arra, hogy milyen jó dolgunk is van valójában. Szóval rajta, nyissuk ki csak a szelepet és panaszkodjunk – de ne felejtsük el ezt ellensúlyozni azzal, hogy eszünkbe juttatjuk: naponta több ezer dolog megy jól mindannyiunknak.

Írjunk! Nem különösebben új ötlet egy hálanapló vezetése, de hát éppen azért létezik ilyen már régóta, mert jó ötlet! Minden nap jegyezzünk fel legalább egy dolgot, amiért hálásak vagyunk. Nagy az esély arra, hogy ha egyszer elkezdjük a naplóvezetést, nem akarjuk majd abbahagyni.

Beszéljünk! A legkézenfekvőbbet hagytuk a végére. Annyira alapvető, és annyira hatásos! Mondjuk ki azt a szót, hogy „köszönöm”, olyan gyakran, amennyire ez emberileg csak lehetséges. Tényleg, meguntuk már valaha is, ha ezt a szót hallottuk?

Fordította: Solymosi Judit
Forrás: Franciscan Media

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Életmód

Útravaló évközi 34. hétre

Közzétéve

Szerző:

Fotó: Pixabay

Sokak számára ismerős az a humoros történet, amely szerint egy ember bemegy a papjához és panaszkodik szomszédjára, hogy az ő területéből egy centimétert elfoglalt a kerítés állításkor. A pap megértően hallgatja és igazat ad neki. Nemsokkal ezután a szomszéd is megérkezik és az ellenkezőjét állítja. A pap neki is igazat ad. A két szomszéd panaszáradatát végighallgatta a segédlelkész és szóvá is tette: na de hát plébános úr, mindkettőnek igazat adott, mindkét embernek nem lehet igaza. Mire a pap: na látod, neked is igazad van.

Ez a történet is arra világít rá, hogy mindaddig nem lesz béke, amíg mindenki a maga igazát akarja a másikra erőltetni. Nem mindegy, hogy igazam van, vagy Igazságom van. Amíg igazamat hajszolom, addig a másik fölé akarom helyezni magamat. Amikor Igazságom van, akkor a másik mellé zárkózom fel és képessé válok vele együtt élni még akkor is, ha nem mindenben értek egyet vele.

Az Igazság ugyanis egy Személy: Jézus Krisztus, az Igazság királya. Ha Rajta keresztül nézem magamat és a másikat, akkor nem az igazam lesz a legfontosabb, hanem az Igazságom, AKI maga az Úr. Ha az Igazság fontosabb lesz, mint az igazam, akkor felülemelkedem ezen az országon, amelyben élek és egyre közelebb kerülök Krisztushoz, az Igazság királyához, akinek „országa nem e világból való” (Jn 18,36). Így kerülök a helyemre és egyre több mindent el tudok fogadni életemben, hiszen az Igazsághoz kerülök közelebb, az igazam pedig másodlagossá válik.

Hol tartok most? Jelenleg mi a fontosabb: az igazam vagy az Igazságom, AKI „az Út, az Igazság és az Élet?” ( Jn 14,6)

Áldott Hetet!

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Kövess minket Facebookon is!

Hírdetés Támogasd adód 1%-val a Katolikus.mát!
Hírdetés Adventi ráhangoló videós lelkigyakorlat

Népszerű