fbpx
Lépj kapcsolatba velünk

Reflexió

Változó világ

Közzétéve

Fotó: Pixabay

Néhány kézenfekvő társadalmi trendet, hirtelen vagy lassú (át/el/meg) változást szedtem lajstromba, amelyeken nyomon követhető, milyen az, amikor csak a külső változik, de belül minden marad a régiben. Csak az utóbbi 50 évből ragadtam ki, de lehet tágítani a kört.

1. Amikor szüleink nemzedéke a háborút követően, a gyors iparosítással és téeszesítéssel városra került, megcsapta őket a kényelem szele. A tömbházban villany, víz, gáz, fűtés, nem kell a földet túrni, sárban taposni. És aztán jött a városi életmóddal velejáró elidegenedés, sajátos etikett és viselkedésszabályok. Nem illik kiabálni, nem szabad énekelni, az utcán kergetőzni. Már nem ismerték a szomszédokat, nem is érdekelte őket, hogy a túlsó lépcsőházban ki lakik, sőt nem is köszönnek egymásnak városon. Ebből mára az lett, hogy ha valakit megszólítasz, beperel zaklatásért.

2. A telefon a feltalálása óta nagy utat járt be. Már az is nagy újdonság volt, hogy kábeleken bevezették falura is. De kezdetben csak a postaközpontba. Onnan kellett – miután kiálltad a sort – bejutni a fülkébe, és kinn tárcsázták a hívott számot, majd szólítottak. Aztán lett vezetékes telefon néhány hivatalban, majd a házakhoz is bekötötték. Ebből az időből való a vicc, hogy János bácsi tehene nem kerül haza a csordával, így elmegy a paphoz, hogy onnan hívja fel a téeszelnököt telefonon:

– Nem-e látta a pirostarka tehenemet?
– Dehogynem. Most sirül bé a kapun…
– Na, adja szag a telefonhoz.
Ma a maroktelefon elidegenítő magányában már páros, sőt csoportos elidegenedést is tapasztalunk, hiszen sokszor házaspárok, családtagok sem szólnak egy szót sem egymáshoz hosszú órákig, csak nyomkodják a kütyüt.

3. A falu, a népi, a paraszt szinonimája, szitokszó lett, miközben az urbánus a gazdagodást, az értelmiséget, a haladást jelképezte. Mára a falvakon is eltűnik a háztáji gazdaság, a zöld kertek helyét kövezett, vagy betonozott-aszfaltozott járdaszegélyek, udvarok, nagyobbnál nagyobb garázsok és piknikező filagóriák foglalják el. Ne kelljen kaszálni, füvet nyírni, inkább térkövezzünk. Csűrre, pajtára nincs szükség, a húst, tojást megvesszük a boltban. Ma már a falusiakat is zavarja a harangszó, a tehéntrágya, a kutyaugatás.

4. Az állatjogoknak köszönhetően most már a kutyát nem tartjuk láncon, szabadon megharaphat bárkit, fölvihetjük a tömbházlakásba, mint házi kedvencet, és nem édesanyánkat, öregapánkat sétáltatjuk, vagy netán kapálunk a kertben, hanem kutyasétáltatással mérjük ki, hányat is léptünk, s közben a füldugón hallgatjuk a dum-dumzenét.

5. Akkoriban még magáztuk a nagyobbakat, tisztelettel megadtuk a címet, ami neki járt, „Isten áldjával” köszöntünk. Most meg a „helló”, a „jó napot”, vagy a „szia” a menő köszönés. Hiszen egyenrangúak vagyunk és közvetlenek, nem?

6. A kézbeli munkáknak, még ha a szükség vitt is rá, becsülete volt. Legyen szó cipőről, ruháról, népi mesterségekről, szükségleti cikkekről. Most azt nézzük, ami könnyebb, olcsóbb. A gépek, a robotok, a számítógépes automatizálások mára nem csak megkönnyítették a munkás dolgát, hanem magát a munkaerőt is „felszabadították”. Magyarán nincs is szükség munkáskézre, ha a gép megoldja helyetted. Már a kórházban is gépekkel műtünk. Csak éppen az emberi tényezőt nem sikerült kiiktatni. Hiszen a gépet is ember alkotta, istenadta tehetségével.

7. A tudást-műveltséget olvasással, írással, tanulással szereztük meg. Most már a lebutított, ún. pragmatikus tudásra van szükség csak. Ami azonnal pénzzé váltható. Nem változtunk semmit, csak maga alá gyűrt a bálványimádás. Ma már nem olvasunk el egy „egész” könyvet, az már túl sok. És nem kerülget a katarzis sem utána.

8. A globalizáció sokat segített a kényelmi színt növelésén, de az erkölcsi fejlődés lemaradt. Megrekedt egy infantilis szinten. Emberségben egyenesen visszafejlődtünk a pénzzel s a technikai haladással párhuzamosan. Fölösleges igényeink születtek, de alapvető dolgokban nem lettünk jobbak, becsületesebbek, igazabbak, szentebbek. Ezért szükséges az állandó kontroll, megfigyelés, monitoring, szabályzók, etikai kódexek. Mert a korrupció, a csalás, a törvény elkerülése számos rafinált módozattal bővült.

9. A kultúrát akkortájt még a közösségben „szedtük fel”. Egymást erősítettük általa. Most már virtuálisan, a számítógép képernyőjén megkapjuk annak felhígított, kommersz, zanzás változatát. Ennyi elég is a konzumidiótáknak.

10. Eddig fényképészt kellett hívni, hogy egy családi esemény életre szólóan megmaradjon, most mindenki fotóművész.

11. Eddig a kocsmában, a templomkertben, falugyűlésen, bálban, közösségi munkák alkalmával, a kapu előtti szakállszárítóban beszéltük meg a társadalmi gondokat, osztottuk meg a híreket, pletykákat, adtunk hírt magunkról, de annak volt egy fegyelmező, kordában tartó hatása. Most a közösségi médiafelületeken csak a kíváncsiságunk iránti vágyat tömködjük, de az, mint a kisgömböc, mindig telhetetlen.

12. Akkor a kommunista hatalom fizetett a besúgóknak, s nem tudtuk, családunkban-szomszédunkban kit szerveztek be. De azért a kommunistákat is ki lehetett cselezni, és nem volt kötelező beállni közéjük. Ma a nagy demokráciában mindenütt kamerák, bejelentési kötelezettség, nyomkövető chipek, ellenőrző kódok világa tombol, amikor maga a szolgáltató világvállalat vagy a titkosszolgálat kipécéz magának egy célszemélyt, egy-egy szót, kifejezést, amit ha használsz, nem leszel politikailag korrekt, vagy egyenesen letiltanak a netről.

13. A kilencvenes évek elején ujjongtunk a nyugatról hazajött tanároknak, az általuk hozott friss nyugati szellemnek, hiszen ők fényévekre előttünk járnak a haladásban, világlátásban, hitéleti sikerekben. A protestánsoknál főleg a hollandok szerették volna a baloldalt megkeresztelni, és ezzel a hurráoptimizmussal árasztották el erdélyi hittestvéreiket. Minket, katolikusokat a német egyház karolt fel. Onnan vártuk a zsinat utáni tippeket, közösségi megoldásokat, lelkipásztori ötleteket, nem beszélve a kamionszámra érkező segélyektől. Aztán kiderült, hogy amit importáltak volna hozzánk, az már nekünk hagyományainkban, génjeinkben, tudásunkban ott van. És amire mi behoztuk volna a „lemaradást” velük szemben, addigra agyoncsapta őket a globalizáció.

14. L.Takács Bálint Bad trip című novelláskötetében írja: „A kocsi csendben haladt át a kihalt tájon, és Istent kereste. Egy kettévágott Tesla hátsó része, lóhoz kötve. Amikor az elektromosság megszűnt, a társadalom összeomlott. Aztán kihaltak a városok, elnéptelenedett a Föld. Felnőtt egy új nemzedék, akik beleszülettek az apokalispszisbe.”

Hogy a világ változandóságai közepette szívből ragaszkodjunk hozzád, akiben megtaláljuk igazi örömünket- imádkoztuk a héten többször is a szentmisében. Hogy a te változatlan szeretetedben részünk legyen, mondhatnánk saját szavainkkal. „Ne hasonuljatok a világhoz, hanem eddigi gondolkodásmódotokkal ellentétben újuljatok meg, hogy felismerjétek mi az Isten akarata, mi a kedves előtte, mi a helyes és mi a tökéletes…” – írja Szent Pál apostol a rómaiaknak. (Róm 12,2)
A hűség nem a változatlanságot jelenti, sokkal inkább a változásra való képességet, ahogyan ezt Szent József életében is látjuk – mondja Dr. Versegi Beáta CB szerzetesnővér, a Nyolc Boldogság Közösség tagja.

Társadalmi viszonylatban folyton változást akarunk. Kissé eltúlozva az is kijelenthető, hogy erről szól a történelem. A hullámzó, kiterjedő és összehúzódó mozgások, háborúk, ipari forradalmak, technikai civilizációs váltások is erre utalnak. Úgy tűnik, az emberiséget valami belső erő sürgeti az elvesztett paradicsom visszaszerzésére, vagy újra megtalálására… Az istenkeresés nyugtalansága lenne ez? Vagy inkább a kamasz idegessége, akinek nincs elég pénze, hogy a szüleitől önállóvá váljon?… Miközben állandóan önnön korlátaiba botlik. Mert valami változhat kívül, ha belül nem. Valami van bennünk, ami állandó, ami stabilan megtart. Aminek szavatossága nem jár le a következő divathullámmal vagy kormányváltással. És még a főnök kiöregedésével sem. Van, ami úgy változik, hogy a külső járulékok, formák, eszközök módosulnak, átalakulnak, de a benső érintetlen. Viszont van belső változás is, ami nem annyira látványos, évtizedek kellenek hozzá. És nem kampányok, nem erőltetett akciótervek, nyomuló reklámok, ezerszer elhangzó közhelyek, s még csak nem is majom-utánzásra alapozó kezdeményezések szülik.

A belső változásnak érésre, erjedésre, sok imára és lelki küzdelemre van szüksége. Hogy napi szinten a fix pontra, Istenre kapcsolódjon rá, akkor is, ha a Föld forog, s a trendek változnak.

A régiből az újba való átmenet szinte észrevétlen, mégis szemlátomást tapasztalható, ha a belső változást külső tettek is követik. Mert akkor képesek leszünk a felvert sátrat lebontani, és elindulni, tovább az úton, engedve a mennyei vonzásnak.

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.

peterpater.com | Római katolikus pap, a marosvásárhelyi Szent Imre templom plébánosa. Önéletrajza itt olvasható.

Hírdetés Támogasd a Katolikus.ma médiamissziót!
Klikkelj a hozzászóláshoz

Hozzászólás írása

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Reflexió

Telt évek – 50 éves a marosvásárhelyi Szent Imre templom

Közzétéve

50 évvel ezelőtt 1972. május 28-án szentelte fel Márton Áron püspök az akkor már újonnan kinevezett és felszentelt Jakab Antal segédpüspök és számos pap, hívő sokaság jelenlétében a Szabadság utcába nyíló Szent Imre-templomot. A templom a főtéren lebontott ferences templom utódaként, az új negyed hívő közösségének készült -ezzel kapcsolatban Márton Áron püspök levele itt olvasható. A továbbiakban Sebestyén Péter atya megemlékező írását olvashatják.

Közel két nemzedéknyi idő telt el. Akik ma ötvenévesek, életük majdnem felét még a dicső szocializmusban élték. Van tehát összehasonlítási alapjuk. Van élettapasztalatuk. Kijutott nekik már mindenből. Európának ebben a felében ugyan a 68’-as, és az azt követő nemzedéke katona volt és pionír, de már nem éltette az elvtársakat, nem akart kommunizmusban élni, mert a felnőtteken látta, hogy a rendszer mit művelt.

Kivette ugyan részét a sorban állásból, a gyertyafénynél olvasásból, a fizikai munkából, az üres polcú üzletekből, az egypártrendszerből, a besúgás és állampárti erőszak miatti félelemből, de ugyanakkor örökölt is szüleitől egy stabil értékrendet, egy biztos keresztény-nemzeti összetartást, hitet, erkölcsiséget. Megtanulta megbecsülni a sok munkával megkeresett mindennapi kenyeret, népi hagyományaink és egyházias hitünk, ünnepeink össze- és megtartó erejét is megtapasztalva. A mai ötvenévesek akkor sem éltek nagy lábon, és talán a szűk keretek is edzést adtak a későbbiekre. Téglát-téglára rakva építkeztek, saját erőből, összefogásból, kitartással. Nem hitelből, nem pazarolva. Úri huncutságokra kevésbé voltak kaphatók.

Nehezen épültek akkorban a templomok, az iskolák, a kórházak. Magántulajdonról nem nagyon is lehetett szó. Ami volt, azt is elrekvirálta az állam. Kollektivizálással, a kulákok padlásának lesöprésével, a beszolgáltatásokkal, az erőltetett államosítással alig maradt jussa a vallási közösségeknek is. A templomépítés is ritkaságszámba ment. De ahol volt, ott a templom menedék, oázis és otthon volt egyszerre. Ott még az elvtársak is letérdeltek.

Marosvásárhely katolikus magyarsága is szorítóba került, mert az ateista kor műszaki kádereinek, az akkoriban divatos, nagy terekkel operáló szocreál igényeinek a Lázár Ödön-park, valamint a ferencesek kolostora és temploma is útjában állt. Zavarta a kilátást.  

Cserét ajánlottak fel Márton Áron püspöknek, ígérve, hogy az Ady-negyedben, az egyre terebélyesedő nyugati városrészben a Munkás-mozit átalakítják és az állami sofőriskola mellett telket biztosítanak. A nagy püspök nem bízott nagyon az elvtársakban, így az 1968. május 4-én az állami hatóságokkal aláírt protokollban kikötötte, hogy garanciákat kér. Ezek között szerepelnek az új papi kinevezések engedélyezései, a torony műemlékként való meghagyása és állami gondozása, valamint az is, hogy addig nem bonthatják le a régi templomot, míg az újat fel nem szentelik, és át nem adják az egyház használatára. Így aztán a kolostort ugyan már lebontották 1971-ben, de a templom lebontásához csak 1972 májusa után foghattak hozzá. 1972. május 28-án szentelte fel Márton Áron püspök az akkor már újonnan kinevezett és felszentelt Jakab Antal (N.B. Az ő szentelésének is 50 éve az idén, 1972. február 13. Róma, VI. Pál pápa) segédpüspök és számos pap, hívő sokaság jelenlétében a Szabadság utcába nyíló Szent Imre-templomot. Az új templom kapujában Léstyán Ferenc akkori főesperes-plébános fogadta a főpásztort, és többek között ezeket mondta:

„Nagyméltóságú Püspök Úr! Ritka és rendkívüli esemény hozta közénk, marosvásárhelyi hívei közé. Ritka esemény, mert katolikus templomot Marosvásárhelyen 1750. október 4-én szenteltek utoljára. Rendkívüli azért, mert ezért a templomért, a templom körzetében létesített plébániáért két évszázadot meghaladó múltra tekintő templomot áldoztunk föl.” Majd a Bibliai Aggeus próféta alakját idézte, aki azzal vigasztalta népét, hogy nagyobb lesz az új templom dicsősége az elsőnél, mert látni fogja a messiási idők békességét… Beszédének végén pedig bizakodásának adott hangot: „Bár megértenék híveink, mily roppant nagy érték forog kockán, amikor a lélek üdvéért Jézus saját testének templomát kész feláldozni, hogy újat nyithasson azok számára, akik távol esnek az atyai háztól.”

Márton Áron püspököt ábrázoló üvegablak a Szent Imre templomban

Ennek a templomszentelésnek az 50. évfordulóját ünnepli nemsokára hívő közösségünk, és ad hálát az Úrnak érte.

A templom és a hozzá tartózó Plébánia szolgálatára akkor több mint 3000 lelket bízott a püspök. Az akkori ferences közösség egészen 2006-ig látta el lelkipásztori szolgálatát. Azóta a rend a plébániát az Főegyházmegye gondjaira bízta.

Orgonakoncerttel, szentségimádással, ifjúsági szentmisével, archív fotó-kiállítással, népdalénekléssel, jubilánsok megáldásával, történelmi vetélkedővel, emléktábla avatással, „ferences városnéző”-túrával emlékezünk az 50 évvel ezelőtti eseményekre, köszönjük meg Isten áldását, köszöntjük ötven éves templomunkat és közösségünket.

Az ötven a Biblia szerint a teljesség száma.

Az ószövetségi zsidóság a hagyomány szerint 49 évig vándorolt a pusztában, mígnem az 50. évben elértek a Sínai-hegy lábához, ahol Isten a tíz szóban, a tíz erkölcsi parancsban kinyilatkoztatta magát, mintegy jutalmul hűségükért, kitartásukért. Ő adta a szabadulást, ő jutalmaz meg a pusztai vándorlás vállalásáért is. Ábrahámról azt tartja az írás: „mikor betöltötte napjait”… Nem azt írja, hogy megöregedett. Az évek száma, számolása azt is jelenti, hogy megtöltjük életünk napjait, éveit tartalommal, örömmel, munkával, áldozattal. Azzal, hogy számoljuk, számon tartjuk, azt is jelezzük, hogy minden percét fontosnak tartjuk. Értékessé tesszük az időt, amely folyik, telik, de amellyel megéri jól sáfárkodni. Hogy legyenek tele az éveink, legyen tele csordultig életünk Isten kegyelmével. A jubileum, a jóbel év, az 50-ik év megállásra késztette a Biblia emberét. Megfújták a kos szarvából készült kürtöt (jóbel), a földeket pihenni hagyták, a rabszolgákat felszabadították, az adósságokat elengedték – elérkezett az Úr kegyelmi esztendeje. Urunk feltámadása után is 50. napra ünnepeljük a Pünkösdöt, a Szentlélek eljövetelét.

Erre való ez a jubileum is. Megállunk, összegzünk, értékelünk és erőt gyűjtünk a következő feladatokhoz. Töltsük meg hát mi is éveinket, hogy teli legyenek élettel. Mint ahogy őseink is tették, és örökségüket ránk hagyták, hogy éltessük és továbbadjuk. A négynapos ünnepségsorozatunk egyfajta Lélek-hívás, könyörgés a mindent betöltő, életerőnket megsokszorozó Lélekért. Erre hívunk ezúton is minden jó szándékú hívőt, érdeklődőt, kicsit és nagyot. Adjunk hálát az Úrnak az Ő jóságáért, fürödjünk meg ingyenes szeretetében, öltözzünk bele kegyelmébe, örvendjünk hálás szívvel áldásainak, melyekkel, mint földi-szellemi-lelki jókkal elhalmozott minket.

Csak így lesz erőnk győzni, tovább haladni az üdvösség útján.

Deo gratias!


Az évfordulóra az alábbi ünnepségsorozattal készül a plébánia:

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Reflexió

A közömbösség bűne

Közzétéve

Szerző:

Fotó: Shutterstock

Benoist de Sinety atya, a Lille központjában található St Eubert plébánia plébánosa szerint azért a csendért, amely az abortuszhelyzet súlyosbodását és a migránsok sorsát övezi, a közömbösség bűnét okolhatjuk. A testvérünkre vigyázás azzal kezdődik, hogy észrevesszük, ha bajba került.

Van-e mód arra, hogy ne szokjunk hozzá a közönyhöz? Nemrégiben a francia Nemzetgyűlés elfogadta azt a törvényjavaslatot, miszerint az abortusz megszabott határideje kitolható. 79-en szavaztak mellette: az érdektelenségre vall, hogy ilyen alacsony többség elég az elfogadáshoz. Igen, 2021 januárjában a Szenátus visszadobta ezt a törvényt, amelyet pedig már megszavaztak a képviselők. Igen, valószínűleg megint visszadobja, és magas helyeken azt ígérik nekünk, hogy ez is „megy a levesbe”. Ám semmiben sem lehetünk biztosak: a jövő dolgában az előrejelzők gyakran tévednek! De akkor is: nem zavarba ejtő, hogy ez a kérdés, miszerint lehetséges-e vagy sem kiterjeszteni egy ilyen határidőt 12-ről 14 hétre, csak igen keveseket késztet vitára?

Nem történik semmi

Odáig jutottunk volna, hogy már hozzászoktunk ahhoz, hogy az abortusz egy normális helyzet, és a tragédia, amelyet okoz, nem hat már senkire? Annyira érzéketlenek lettünk, hogy nem borzadunk el attól, hogy a 14. hétre a kicsi ember annyira kifejlődött már édesanyja méhében, hogy szét kell zúzni a koponyacsontját, hogy elérjük a célunkat? De nem, nem történik semmi…

Cipruson a pápa szava hangja mindenkit emlékeztetett arra a kötelességre, hogy fel kell lázadni a migránsoknak szánt sors ellen: már hozzászoktunk ahhoz, hogy nap, mint nap halljuk, hogy egyesek meghaltak, mások eltűntek. Csónakok süllyednek el, itt nálunk Franciaországban csecsemők alszanak a szabad ég alatt, és sátrakat hasogatnak fel, hogy használhatatlanok legyenek télvíz idején… Embereket vetnek meg és rekesztenek ki, a legszörnyűbb bűnökkel vádolják, az egyik hivatalból a másikba lökdösik őket, míg valaki méltóztatik foglalkozni velük. De nem, semmi sem történik…

A gyógyulás elutasítása

Mindez megszokássá vált, a közömbösség bűnévé. Széttárt karokkal, látható megoldás nélkül elnézünk másfelé, remélve, hogy mindez elmúlik. Kicsit úgy, mint az egyszeri ember, aki tudja, hogy nincs pénz a számláján, és inkább nem bontja fel a bankjától érkezett leveleket, vagy mint a beteg, aki megsejti, hogy veszélyes daganat alakult ki nála, de nem megy el semmilyen vizsgálatra, nehogy kiderüljön. Azt hisszük, ezzel megvédjük magunkat, de csak azt érjük el, hogy gyorsabban halunk meg. Ugyanis ha nem akarjuk felismerni azt, ami rossz, ami miatt erkölcsileg és emberileg szegénységi bizonyítványt állítunk ki magunkról, arra ítéljük magunkat, hogy nem tudunk belőle kigyógyulni.

De leginkább az fenyegeti kollektív és személyes üdvözülésünket, hogy azt gondoljuk, ilyen viselkedés mellett is Jézus tanítványai lehetünk. Számos jó okot találunk arra, hogy ne kiáltsunk, ne tiltakozzunk vagy ne cselekedjünk, az uralkodó «egykedvűségbe» menekülve. «Mit tehetek én róla?» «Egy fecske nem csinál nyarat!» Telve jószándékkal, mégis megannyiszor átvesszük Káin szavait «Talán őrzője vagyok a testvéremnek?»

Ott, ahol vagyunk

Könnyű ráfogni a világméretű problémákra és a nehéz időkre, hogy ölbe tett kézzel ülünk. Senki nem várja el tőlünk, hogy megoldjuk a háború és béke, az éhínség vagy a javak elosztásának kérdéseit világszinten. És ezen nem változtat az a tény sem, hogy az ebben illetékesek nem végzik mindig megfelelően a munkájukat. De elvárható tőlünk, hogy ott, ahol vagyunk, ahol élünk, körülöttünk, a mi szintünkön, foglalkozzunk a béke és a háború, az elosztás és a befogadás kérdésével. És ebben a várakozási időben az, Aki ezt kéri tőlünk, biztosít bennünket arról, hogy Ő a mi oldalunkon áll, erőt és képességet ad ahhoz, hogy mindezt véghez is vigyük.

Lehet vajon, hogy ennek a Lélek elleni jól ismert véteknek, ami az Evangéliumban is szóba kerül, valami köze van ahhoz, hogy hozzászoktunk a gonoszhoz, nyugodt közönnyel fogadjuk, hogy munkálkodik bennünk, és meg vagyunk győződve arról, hogy nem tehetünk másként?

Fordította: Sáriné Horváth Mónika
Forrás: Aleteia

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Reflexió

Az igazi világjárvány

Közzétéve

Szerző:

A közöny, a gyűlölet és az erőszak vírusa terjed. Mikor találunk ez ellen gyógyírt vagy védőoltást? – merül fel a kérdés.

Nemrég megfigyelhettük, ahogy egy újabb járvány alakul ki körülöttünk csendben és titokban, miközben a koronavírus szinte teljesen eluralkodott rajtunk. Mert bizony nem csak ez utóbbi járvány van jelen, hanem az önzés, a hatalomvágy vírusa is, amely a lehető legrosszabb arcát mutatja. A közöny, a gyűlölet és az erőszak vírusa. Mikor találunk ez ellen gyógyírt vagy védőoltást? – merül fel a kérdés. Lesz-e valaha is olyan igazolás, amely megerősíti, hogy már átestünk ezen a víruson, és immunisak vagyunk? Hogy beoltattuk magunkat ez ellen a vírus ellen, és ezért már semmi sem fenyeget minket? Keressük-e egyáltalán ennek a vírusnak a gyógymódját, mivel úgy tűnik, hogy minden korábbi gyógymód kudarcot vallott?

Nemrég találtam egy idézetet Don Boscótól, amely ugyan elég régi, mégis tökéletesen ráillik a mai helyzetünkre:

“A lélek betegségei legalább annyi kezelést kívánnak, mint a testé.”

És valóban, kétségtelenül a beteg lélekből ered, ha az ember ember ellen támad. Ahogy a Covid is szerényen és csak helyben kezdődött, úgy a nagy háborúk is kicsiben kezdődnek, mégpedig az emberi szívben:

„A szívből törnek elő a gonosz gondolatok, a gyilkosság, a házasságtörés, a kicsapongás, a lopás, a hamis tanúság, a káromlás. Ezek szennyezik be az embert. Az, hogy mosatlan kézzel eszik, nem szennyezi be az embert.”

(Mt 15,19-20)

Mennyire aktuálisak ma is az evangélium e szavai! Milyen folyamatosan elhanyagoljuk a szívünket… még az elmúlt hónapokban is, amikor olyannyira a testi egészségünkre koncentráltunk, közben pedig az üdvösségünk a háttérbe szorult, és közülünk alig valaki vette észre, hogy a gyűlölet járványa mennyire terjed. A testi nyomorúságtól való puszta félelmünkből nemcsak hogy kerültük a templomot és a gyóntatószéket, de egyenesen be is zártuk őket, megkurtítottuk a másokkal való kapcsolatainkat, az ismerőseinktől talán teljesen el is szakadtunk, mert a test épségét helyeztük minden egyéb fölé, ami pedig addig oly értékes volt számunkra. A világjárvány nagyon is kimutatta a hitünk állapotát, és hogy milyen gyorsan hajlandóak vagyunk lemondani az igaz életről is a földi “életünkért” cserébe.

Néha tényleg maszkot kellene viselnünk. De nem a másoktól, hanem az önmagunktól való védelem érdekében. Hogy ne mondjunk ki olyan szavakat, amelyek másoknak fájdalmat okoznak. Mert

„ami kimegy az emberből, az teszi tisztátalanná az embert”.

(Mk 7,20)

Szerencsénkre azonban a megelőzésre létezik gyógyszer, és súlyos esetben is van elég gyógymód a lélek betegségei ellen.

Olyan oltásra van szükségünk, amely szeretettel tölti tele a szívünket, és immunissá tesz minket minden kísértéssel szemben. Mindennapi vitaminokra van szükségünk az Istennel való jó és szilárd kapcsolat, az imádság, az Eucharisztia, a Szentírás formájában, hogy minden külső hatással szemben fel legyünk vértezve, és hogy a járvány idején új reményt tudjunk vinni a magukba zárkózó embertársainknak. A béke egy mosollyal kezdődik, mondta Teréz anya, a háború pedig a tisztátalan szívből ered. Néha el sem tudjuk képzelni, hogy milyen mértékben függhet egy másik ember, egy egész nép, de akár az egész világ sorsa a szívünktől.

Fordította: Frick József
Forrás: kath.net

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Kövess minket Facebookon is!

Hírdetés Támogasd adód 1%-val a Katolikus.mát!

Népszerű