fbpx
Lépj kapcsolatba velünk

Reflexió

Van-e értelme a történelemnek?

Közzétéve

Gaston Fessard SJ meglátásainak időszerűsége

Napjainkban, amikor korszakváltáson esik át a globalizált világ, gyakran még hívő emberekben is, felfakad a kérdés: van-e értelme az emberi történelemnek? Mi lehet a szándéka a Gondviselésnek a bolygónkon megszületett, kibontakozott élettel és a fejlődés csúcsán a gondolkodó és szabad ember létért való küzdelmének, a civilizációk születésének és pusztulásának, a technika félelmetes fejlődése mellett az erkölcsi értékek iránti érzék sorvadásának? Ha túljutottunk is az „emberarcú barbárságon”, túl a totalitarizmusok bukásán, századunk felnövő nemzedéke (amely nem élte meg a 20. század rettenetét) milyen kultúrát, humanista társadalmat épít(het) magának, milyen eszményekre teszi rá életét? Elfogadják-e vezérlő csillagnak az egyetlen Üdvözítő, Jézus örömüzenetét?

Ilyen kérdések szorongatnak bennünket, amikor a nagyvilágban és körülöttünk zajló eseményeket figyeljük, átéljük. Most március idusán felötlött bennem egy jeles francia gondolkodó emléke: a hajdan Párizsban megismert Gaston Fessard (1897–1978) jezsuita alakja. Ma is eligazítók gondolatai „a társadalom misztériumáról és a történelem értelméről”. Mindjárt megmutatom történelemteológiájának időszerűségét. „Megvilágítani a társadalom misztériumát, vagy legalábbis felfedezni annak sötétségében is valami világosságot korunk problémáira vetítve”: ez volt célkitűzése.

Reflexióit a két háború között, 1936-ban kezdte el Pax Nostra, Nemzetközi lelkiismeretvizsgálat c. könyvével, majd 1945-ben folytatta Tekintély és közjó c. munkájában. Ezekben már benne van központi eszméje és módszerének csíraszerű kifejtése: elemzéseit felhasználja a mindenkori történelmi aktualitás értelmezésében, a (Szent Ignác-i) „szellemek megkülönböztetését”. A liberalizmus bemutatása, a nácizmus és a kommunizmus igazi arculatának leleplezése, illetve a társadalmi, politikai, gazdasági kérdéseknek (ezekben a keresztények elkötelezettségének) tisztázása mindig a hármas történelmi dialektika módszerével történik. – a krisztusi hit fényében.

Szent Ignác Lelkigyakorlatainak dialektikája

A Lelkigyakorlatok dialektikája c. monográfiájának első kötete 1956-ban jelent meg. G. Fessard Szent Ignác Lelkigyakorlatait a modern filozófia és teológia távlatában olvasta újra és aktualizálta. Bonyolult, nehéz elemzéseit itt nem foglalhatom össze, de rámutatok módszere lényegére. Minthogy a mai gondolkodás középpontjában az ember történelmi léte, illetve a történelmet alakító szabadság döntése/választása áll, P. Fessard e problematika összefüggésében elemzi a lelkigyakorlatok szerkezetét, főleg pedig a szabadság választását. Az ember történeti létét a szabadság határozza meg; a dialektika kifejezi azt a feltételt, amelynek meg kell felelnie szabadságomnak, ha általa be akarok lépni a történelem igazságába, amely irányít engem, de amelyet mégis alakítanom kell személyes döntésemmel, és így magam „teremtem” alakítom magamat önmagammá. A hegeli és a tőle függő dialektika Fessard számára tehát az előbb összefoglaltat jelenti; ezt alkalmazza Szent Ignác lelkigyakorlatos megfontolásaira.

Paradox módon módszerében inkább Szent Ignác világítja meg Hegelt, semmint fordítva. Mert nemcsak a történelemben kibontakozó szabadság dialektikájának filozófiai kidolgozásáról van szó, hanem a szabadság isten-emberi drámájáról. A hívő számára ugyanis a szabadság mindig a kegyelemhez kapcsolódik, a cselekvésnek természetfeletti vetülete van.

A XX. század képekben – Forrás: thinglink.com

„A társadalom misztériuma”

Michel Sales SJ – G. Fessard életművének kiváló ismerője – felvázolta a gondolkodó eszmevilágának genezisét. Itt most éppen csak emlékeztetek a hármas dialektikára. A hegeli úr–szolga dialektikát Marx sajátosan értelmezte: a szolga szempontját vette figyelembe, amikor az osztályharcot hirdette; Hitler viszont – Nietzsche Übermensch-eszméjét is magáévá téve – az úr, az uralkodó faj szerepét hangsúlyozta. Fessard kiegészíti e két „dialektikát” a férfi és a nő, illetve a zsidó–pogány dialektikájával, és a törtértelmet Krisztus fényében, természetfeletti távlatban szemléli: egyedül Krisztus, a „mi Békénk”, Pax nostra, engeszteli ki az ellenséges csoportokat, döntheti le a válaszfalakat, hozza el a testvériséget (Ef 2,13–18). „Nincs többé zsidó vagy pogány, rabszolga vagy szabad, férfi vagy nő, mert ti mindannyian egy vagytok Krisztusban.” (Gal 3,28)

Hármas dialektika a társadalom és a történelem értelmezésében

Úr – rabszolga. – Hitler és a nemzetiszocializmus fő ellenfele a szociáldemokrácia volt, amelyet erősen befolyásolt a marxizmus, illetve a francia forradalomból eredő liberalizmus. Hitler szerint az ember nem uralja, „humanizálja” a természetet, ahogy ezt Marx tanította; hanem szerinte a természeti adottságok mellé szükségesek az emberi eszmék, törvények. A történelemben az elsődleges nem a munka, hanem a küzdelem, a halálig menő küzdelem: az erősebb győz, és szolgájává teszi a gyengébbet, így történik a jobbak kiválasztódása, amit a természet is akar. Az erősebbnek tehát uralkodnia kell, ahogy ezt a fajok fejlődése során is megállapíthatjuk; az árja fajnak maga alá kell vetnie az alacsonyabb rendű fajokat. A politikai szervezetnek, az államnak a feladata a szelekció: ő az úr! A nemzetiszocialista állam alapja és csúcsa ez a Führerprinzip. Fessard idéz a Mein Kampfból: „Ezt az utat követve az emberiség eléri célját, amelyet annyi elvakult pacifista ma nyafogással és siránkozással remél elérni: a békét nem olajágak lengetésével, könnyű könnyekkel és pacifista siránkozással lehet biztosítani, hanem egy úrnép [magasabb rendű fajhoz tartozó nép] győzedelmes kardja biztosítja, amely az egész világot egy felsőbbrendű civilizáció szolgálatába állítja.”

Kétségtelen, hogy mind a kommunizmusnak, mind a nemzetiszocializmusnak (nácizmusnak) az eredeténél hegeli (A szellem fenomenológiájában leírt) úr–rabszolga dialektika fedezhető fel. Bár Hitlert nem közvetlenül Hegel inspirálta, hanem Nietzsche és a pángermanisták. De azért a nácizmusnál is az említett dialektika található. Mint említettem, Marx az úr–rabszolga dialektikát a rabszolga szempontjából, Hitler pedig az úr szempontjából értelmezte. Mindkettő egyoldalúan egyetemes igazság szintjére emelte a részigazságot, és következésképpen egymással szembehelyezkedtek.

Férfi – nő. – Ezután Fessard a férfi–nő kapcsolatával, a dialektikák interferenciájával (kölcsönös átfedésével) foglalkozik. Megmutatja, hogy az emberiség – emberi társadalom és történelem – genezisében a férfi–nő dialektikája primitívebb és lényegesebb, mint az úr–rabszolga dialektikája. A férfi–nő kapcsolata (a nem, a szerelem és a nemzés) révén az emberiség természetes fejlődésének a motorja, még a társadalmi és sajátosan történelmi dialektika (úr–rabszolga) előtt. (Egyébként Marx is foglalkozik a férfi–nő dialektikával gazdasági-politikai kézirataiban.) A férfi–nő dialektikából három új társadalmi kapcsolat alakul ki: apaság, anyaság, testvériség. Ezek a kapcsolatok aztán kitágulnak: a családi testvériségből születik a pátria (a latin paterből), a haza atyasága és anyasága. Az úr kategóriája megjelenik az államban, és annak abszolút kényszerítő hatalmát alapozza meg. Így egyes abszolutista uralkodók a népek atyjának nevezik magukat. A testvériség viszont arra készteti az államot, hogy jogi normákkal biztosítsa mindenki (kölcsönös) elismerését, a demokratikus rendet, hogy a nemzet (állam) ugyanazt a szerepet játssza, mint az anya a családban.

A nemzetközi kapcsolatokban, ha az államok viszonyait az úr–rabszolga dialektikája vezérli, a háborúk, hatalmi versengések elkerülhetetlenek. Az úr–nép (nácizmus) a politikai, társadalmi, faji szempont abszolút primátusát állítja, egyetemes uralomra törve; másrészt a rabszolgák osztálya (kommunizmus) azonosítja magát az emberiséggel, és a gazdasági szempont abszolút primátusát vallja, az ember és a természet tökéletes egységét célozza meg. A társadalmi/politikai életben a férfi–nő dialektikája (a szerelem, szeretet, szolidaritás révén) segít felülmúlni ezeket az egyoldalúságokat.
A nácizmus, miként a kommunizmus és minden teljes evilágiság (modern pogányság), amely Isten nélkül akarja „isteníteni” az embert, boldogítani az emberiséget, de mindkettő embertelenséghez vezet. Csakis a megtestesült Isten Fia – Istenember – adhatja meg igazán az emberiségnek a megistenülés lehetőségét.

A teljes megoldást tehát a harmadik dialektika, Isten és az emberiség szeretetkapcsolata adhatja, vagyis a természetes és a történelmi genezist folytató/átfogó természetfeletti történetiség.

Fessard a krisztusi hiten belül elemezte a Krisztus előtti és utáni zsidó–pogány dialektikát. Évtizedeken át reflektált Izrael misztériumára: a zsidó és a pogány – a Krisztus előtti és Krisztus utáni zsidó és pogány kapcsolatra, dialektikára. Párbeszédet folytatott pl. a zsidó Raymond Aron filozófussal. Könyvet is írt R. Aron történelemfilozófiájáról. Két másik könyvében pedig a keresztény–marxista párbeszédről tárgyalt Hegel és Marx műveit elemezve, illetve a marxista befolyás alá került felszabadítás-teológia áramlatairól írt éles látó kritikus fejezeteket.

Az úr–rabszolga, férfi–nő dialektikát tehát átfogja az Isten és az emberiség szeretetkapcsolata. Krisztus, az Isten Fia és emberfia „felvette a szolga alakját, kiüresítette önmagát, és hasonló lett az emberekhez (…), megalázta magát, és engedelmes lett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért Isten felmagasztalta, (…) Jézus nevére hajoljon meg minden térd (…). s minden nyelv hirdesse az Atyaisten dicsőségére, hogy Jézus Krisztus az Úr.” (Fil 2,7–11)

Krisztus keresztje által a megosztott, egymással ellenséges emberek, fajok, vallások, nemzetek egyek lehetnek, hiszen Isten gyermekei, testvérek. A szolidaritás és szeretet csakis Krisztus Lelke erejében valósulhat meg. „Most ti, akik messze voltatok, Jézus Krisztusban közel jutottatok, Krisztus vére árán. Ő a mi békességünk, aki a kettőt egyesítette, és a közbeeső válaszfalat ledöntötte.(…) Mint békeszerző a két népet (zsidót és pogányt) magában eggyé: új emberré teremtette, és a kereszt által mindkettőt egy testben engesztelte ki Istennel (…) Általa van mindkettőnknek szabad útja egy Lélekben az Atyához.” (Ef 2,14–18)

A nácizmus – miként a kommunizmus – teljes evilágiság, Isten nélkül akarja „isteníteni” az embert, boldogítani az emberiséget, de mindkettő embertelenséghez vezet. Csakis a megtestesült Isten Fia – Istenember – adhatja meg igazán az emberiségnek a megistenülés lehetőségét.

A berlini fal lebontása – Forrás: IBTimes UK

Fessard történelemszemléletének időszerűsége

Lehet vitatni Gaston Fessard eredeti (kicsit merev) módszerét, de a hármas dialektika segít ma is a történelmi aktualitás elemzésében, főleg a krisztusi hit távlatában.

A francia jezsuita a XX. században tömegeket mozgató két rendszer, a kommunizmus és a nácizmus világnézetét (véres valóságát!) elemezve kereste azok gyökereit, történelmi és dialektikus kibontakozását, megjelölve a bennük rejlő részigazságokat is, ami megmagyarázhatja azt a tényt, hogy embermilliókat mozgósítottak. A két ideológia eredetét Hegel filozófiájában fedezte fel, nevezetesen a híres úr–rabszolga dialektikájában. Megállapította, hogy a francia forradalomból eredő liberalizmus nemcsak a kommunizmust és a nácizmust szülte, hanem azt a (jórészt ma is élő) racionalizmust is, amely Hegel filozófiájában érte el csúcspontját.

Fessard világosan látta, hogy Hegel és Marx, miként a francia forradalom, a kereszténységből merítették legjobb eszméiket, de a teljes evilágiságot vallva, a transzcendenciát tagadva értelmezték az emberi történelmet, és akarták a jövőt alakítani. Amikor a II. Vatikáni zsinat után baloldali keresztények a „marxista rácsot” alkalmazták a társadalom/történelem értelmezésében, nem vették észre a csapdát, amelyre Fessard figyelmeztetett. Az alapvető kérdés tehát ez: Istennel vagy Isten ellen? Az ateista „humanizmus”, ha következetes, embertelenné válik, amint Fessard rendtársa és barátja, H. de Lubac is kifejtette.

Felfedve a két irányzat hegeli gyökereit, Fessard párhuzamba és ellentétbe állítja a két „szekularizált vallást”, a kommunizmust és a nácizmust. Jóllehet megbukott, mindkét irányzat: az ateista ideológiából születő két totalitarizmus, ma a liberalizmus hódít helyettük, és a világ megosztottsága továbbra is megmarad. Gondoljunk az Észak–Dél, a kevés gazdag és a szegények tömege közötti szakadék növekedésére, és általában a globalizáció káros hatásaira, amiről Ferenc pápa többször nyilatkozott. Ha az ember istene az ember, vagy ha a fajt, az osztályt, a pénzt vagy a szexet bálványozzák, ha minden érték mértéke az ember, akkor nincs többé norma, törvény – az emberi szabadság szabadosság lesz; ha a a cél az érdek és a hatalom, akkor az emberi jogok csak a gazdagoknak vannak biztosítva, akkor az igazságosság és a testvériség helyett a kegyetlen „létért való küzdelem” határozza meg az emberi történelmet.

Ma, a történelmi korszakváltás idején, új népvándorlás korában, amikor a politikai hatalmak versengenek a világuralomért, amikor mindenfajta politikai, gazdasági, katonai szövetség-egység szövődik és keresztezi egymást, amikor nincs hathatós nemzetközi tekintély, hogy az igazságos békét elősegítse, Krisztus híveinek tábora továbbra is egyetemes lelki hatalom marad. Minden belső és külső nehézség ellenére az Egyház – Ferenc pápa vezetésével, a II. Vatikáni zsinat szellemében – igyekszik munkálkodni az emberiség egységén.

„A népek világossága Krisztus. (…) Az Egyház pedig Krisztusban mintegy szentsége, vagyis jele és eszköze az Istennel való bensőséges egyesülésnek és az egész emberiség egységének.” (LG 1) „Az Atyaisten mindennek kezdete és végső célja, tehát valamennyien arra vagyunk hivatva, hogy testvérek legyünk.” (GS 92)

A keresztények társadalmi/politikai felelőssége – az Egyház százados szociális tanításának irányelvei szerint – elengedhetetlen egy igazságosabb és testvériesebb világ előkészítésében. Ugyanazok a keresztények tagjai az evilági országnak és a történelemben kibontakozó Isten országának, amelynek csírája Krisztus Egyháza. Hittel és szeretettel építik Krisztus Testét, az Egyházat.

Gaston Fessard SJ világosan jelezte: Nincs az emberiségnek kiútja a jövőben, ha csak a harmadik történelmi „dialektika” nem érvényesül: ha Krisztus Lelke nem teremti újjá az embereket, ha az emberiségnek nem adja a szabadság, egyenlőség, testvériség ajándékát az egyetlen Üdvözítő, Jézus Krisztus. Az húsvéti misztériumának gyümölcse lett, amit Szent Pál hirdetett Krisztus Urunk feltámadása után: „Nincs többé zsidó vagy pogány, rabszolga vagy szabad, férfi vagy nő, mert ti mindannyian egyek vagytok Krisztusban.” (Gal 3,28)

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Hírdetés Támogasd a Katolikus.ma médiamissziót!
Klikkelj a hozzászóláshoz

Hozzászólás írása

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Reflexió

Telt évek – 50 éves a marosvásárhelyi Szent Imre templom

Közzétéve

50 évvel ezelőtt 1972. május 28-án szentelte fel Márton Áron püspök az akkor már újonnan kinevezett és felszentelt Jakab Antal segédpüspök és számos pap, hívő sokaság jelenlétében a Szabadság utcába nyíló Szent Imre-templomot. A templom a főtéren lebontott ferences templom utódaként, az új negyed hívő közösségének készült -ezzel kapcsolatban Márton Áron püspök levele itt olvasható. A továbbiakban Sebestyén Péter atya megemlékező írását olvashatják.

Közel két nemzedéknyi idő telt el. Akik ma ötvenévesek, életük majdnem felét még a dicső szocializmusban élték. Van tehát összehasonlítási alapjuk. Van élettapasztalatuk. Kijutott nekik már mindenből. Európának ebben a felében ugyan a 68’-as, és az azt követő nemzedéke katona volt és pionír, de már nem éltette az elvtársakat, nem akart kommunizmusban élni, mert a felnőtteken látta, hogy a rendszer mit művelt.

Kivette ugyan részét a sorban állásból, a gyertyafénynél olvasásból, a fizikai munkából, az üres polcú üzletekből, az egypártrendszerből, a besúgás és állampárti erőszak miatti félelemből, de ugyanakkor örökölt is szüleitől egy stabil értékrendet, egy biztos keresztény-nemzeti összetartást, hitet, erkölcsiséget. Megtanulta megbecsülni a sok munkával megkeresett mindennapi kenyeret, népi hagyományaink és egyházias hitünk, ünnepeink össze- és megtartó erejét is megtapasztalva. A mai ötvenévesek akkor sem éltek nagy lábon, és talán a szűk keretek is edzést adtak a későbbiekre. Téglát-téglára rakva építkeztek, saját erőből, összefogásból, kitartással. Nem hitelből, nem pazarolva. Úri huncutságokra kevésbé voltak kaphatók.

Nehezen épültek akkorban a templomok, az iskolák, a kórházak. Magántulajdonról nem nagyon is lehetett szó. Ami volt, azt is elrekvirálta az állam. Kollektivizálással, a kulákok padlásának lesöprésével, a beszolgáltatásokkal, az erőltetett államosítással alig maradt jussa a vallási közösségeknek is. A templomépítés is ritkaságszámba ment. De ahol volt, ott a templom menedék, oázis és otthon volt egyszerre. Ott még az elvtársak is letérdeltek.

Marosvásárhely katolikus magyarsága is szorítóba került, mert az ateista kor műszaki kádereinek, az akkoriban divatos, nagy terekkel operáló szocreál igényeinek a Lázár Ödön-park, valamint a ferencesek kolostora és temploma is útjában állt. Zavarta a kilátást.  

Cserét ajánlottak fel Márton Áron püspöknek, ígérve, hogy az Ady-negyedben, az egyre terebélyesedő nyugati városrészben a Munkás-mozit átalakítják és az állami sofőriskola mellett telket biztosítanak. A nagy püspök nem bízott nagyon az elvtársakban, így az 1968. május 4-én az állami hatóságokkal aláírt protokollban kikötötte, hogy garanciákat kér. Ezek között szerepelnek az új papi kinevezések engedélyezései, a torony műemlékként való meghagyása és állami gondozása, valamint az is, hogy addig nem bonthatják le a régi templomot, míg az újat fel nem szentelik, és át nem adják az egyház használatára. Így aztán a kolostort ugyan már lebontották 1971-ben, de a templom lebontásához csak 1972 májusa után foghattak hozzá. 1972. május 28-án szentelte fel Márton Áron püspök az akkor már újonnan kinevezett és felszentelt Jakab Antal (N.B. Az ő szentelésének is 50 éve az idén, 1972. február 13. Róma, VI. Pál pápa) segédpüspök és számos pap, hívő sokaság jelenlétében a Szabadság utcába nyíló Szent Imre-templomot. Az új templom kapujában Léstyán Ferenc akkori főesperes-plébános fogadta a főpásztort, és többek között ezeket mondta:

„Nagyméltóságú Püspök Úr! Ritka és rendkívüli esemény hozta közénk, marosvásárhelyi hívei közé. Ritka esemény, mert katolikus templomot Marosvásárhelyen 1750. október 4-én szenteltek utoljára. Rendkívüli azért, mert ezért a templomért, a templom körzetében létesített plébániáért két évszázadot meghaladó múltra tekintő templomot áldoztunk föl.” Majd a Bibliai Aggeus próféta alakját idézte, aki azzal vigasztalta népét, hogy nagyobb lesz az új templom dicsősége az elsőnél, mert látni fogja a messiási idők békességét… Beszédének végén pedig bizakodásának adott hangot: „Bár megértenék híveink, mily roppant nagy érték forog kockán, amikor a lélek üdvéért Jézus saját testének templomát kész feláldozni, hogy újat nyithasson azok számára, akik távol esnek az atyai háztól.”

Márton Áron püspököt ábrázoló üvegablak a Szent Imre templomban

Ennek a templomszentelésnek az 50. évfordulóját ünnepli nemsokára hívő közösségünk, és ad hálát az Úrnak érte.

A templom és a hozzá tartózó Plébánia szolgálatára akkor több mint 3000 lelket bízott a püspök. Az akkori ferences közösség egészen 2006-ig látta el lelkipásztori szolgálatát. Azóta a rend a plébániát az Főegyházmegye gondjaira bízta.

Orgonakoncerttel, szentségimádással, ifjúsági szentmisével, archív fotó-kiállítással, népdalénekléssel, jubilánsok megáldásával, történelmi vetélkedővel, emléktábla avatással, „ferences városnéző”-túrával emlékezünk az 50 évvel ezelőtti eseményekre, köszönjük meg Isten áldását, köszöntjük ötven éves templomunkat és közösségünket.

Az ötven a Biblia szerint a teljesség száma.

Az ószövetségi zsidóság a hagyomány szerint 49 évig vándorolt a pusztában, mígnem az 50. évben elértek a Sínai-hegy lábához, ahol Isten a tíz szóban, a tíz erkölcsi parancsban kinyilatkoztatta magát, mintegy jutalmul hűségükért, kitartásukért. Ő adta a szabadulást, ő jutalmaz meg a pusztai vándorlás vállalásáért is. Ábrahámról azt tartja az írás: „mikor betöltötte napjait”… Nem azt írja, hogy megöregedett. Az évek száma, számolása azt is jelenti, hogy megtöltjük életünk napjait, éveit tartalommal, örömmel, munkával, áldozattal. Azzal, hogy számoljuk, számon tartjuk, azt is jelezzük, hogy minden percét fontosnak tartjuk. Értékessé tesszük az időt, amely folyik, telik, de amellyel megéri jól sáfárkodni. Hogy legyenek tele az éveink, legyen tele csordultig életünk Isten kegyelmével. A jubileum, a jóbel év, az 50-ik év megállásra késztette a Biblia emberét. Megfújták a kos szarvából készült kürtöt (jóbel), a földeket pihenni hagyták, a rabszolgákat felszabadították, az adósságokat elengedték – elérkezett az Úr kegyelmi esztendeje. Urunk feltámadása után is 50. napra ünnepeljük a Pünkösdöt, a Szentlélek eljövetelét.

Erre való ez a jubileum is. Megállunk, összegzünk, értékelünk és erőt gyűjtünk a következő feladatokhoz. Töltsük meg hát mi is éveinket, hogy teli legyenek élettel. Mint ahogy őseink is tették, és örökségüket ránk hagyták, hogy éltessük és továbbadjuk. A négynapos ünnepségsorozatunk egyfajta Lélek-hívás, könyörgés a mindent betöltő, életerőnket megsokszorozó Lélekért. Erre hívunk ezúton is minden jó szándékú hívőt, érdeklődőt, kicsit és nagyot. Adjunk hálát az Úrnak az Ő jóságáért, fürödjünk meg ingyenes szeretetében, öltözzünk bele kegyelmébe, örvendjünk hálás szívvel áldásainak, melyekkel, mint földi-szellemi-lelki jókkal elhalmozott minket.

Csak így lesz erőnk győzni, tovább haladni az üdvösség útján.

Deo gratias!


Az évfordulóra az alábbi ünnepségsorozattal készül a plébánia:

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Reflexió

A közömbösség bűne

Közzétéve

Szerző:

Fotó: Shutterstock

Benoist de Sinety atya, a Lille központjában található St Eubert plébánia plébánosa szerint azért a csendért, amely az abortuszhelyzet súlyosbodását és a migránsok sorsát övezi, a közömbösség bűnét okolhatjuk. A testvérünkre vigyázás azzal kezdődik, hogy észrevesszük, ha bajba került.

Van-e mód arra, hogy ne szokjunk hozzá a közönyhöz? Nemrégiben a francia Nemzetgyűlés elfogadta azt a törvényjavaslatot, miszerint az abortusz megszabott határideje kitolható. 79-en szavaztak mellette: az érdektelenségre vall, hogy ilyen alacsony többség elég az elfogadáshoz. Igen, 2021 januárjában a Szenátus visszadobta ezt a törvényt, amelyet pedig már megszavaztak a képviselők. Igen, valószínűleg megint visszadobja, és magas helyeken azt ígérik nekünk, hogy ez is „megy a levesbe”. Ám semmiben sem lehetünk biztosak: a jövő dolgában az előrejelzők gyakran tévednek! De akkor is: nem zavarba ejtő, hogy ez a kérdés, miszerint lehetséges-e vagy sem kiterjeszteni egy ilyen határidőt 12-ről 14 hétre, csak igen keveseket késztet vitára?

Nem történik semmi

Odáig jutottunk volna, hogy már hozzászoktunk ahhoz, hogy az abortusz egy normális helyzet, és a tragédia, amelyet okoz, nem hat már senkire? Annyira érzéketlenek lettünk, hogy nem borzadunk el attól, hogy a 14. hétre a kicsi ember annyira kifejlődött már édesanyja méhében, hogy szét kell zúzni a koponyacsontját, hogy elérjük a célunkat? De nem, nem történik semmi…

Cipruson a pápa szava hangja mindenkit emlékeztetett arra a kötelességre, hogy fel kell lázadni a migránsoknak szánt sors ellen: már hozzászoktunk ahhoz, hogy nap, mint nap halljuk, hogy egyesek meghaltak, mások eltűntek. Csónakok süllyednek el, itt nálunk Franciaországban csecsemők alszanak a szabad ég alatt, és sátrakat hasogatnak fel, hogy használhatatlanok legyenek télvíz idején… Embereket vetnek meg és rekesztenek ki, a legszörnyűbb bűnökkel vádolják, az egyik hivatalból a másikba lökdösik őket, míg valaki méltóztatik foglalkozni velük. De nem, semmi sem történik…

A gyógyulás elutasítása

Mindez megszokássá vált, a közömbösség bűnévé. Széttárt karokkal, látható megoldás nélkül elnézünk másfelé, remélve, hogy mindez elmúlik. Kicsit úgy, mint az egyszeri ember, aki tudja, hogy nincs pénz a számláján, és inkább nem bontja fel a bankjától érkezett leveleket, vagy mint a beteg, aki megsejti, hogy veszélyes daganat alakult ki nála, de nem megy el semmilyen vizsgálatra, nehogy kiderüljön. Azt hisszük, ezzel megvédjük magunkat, de csak azt érjük el, hogy gyorsabban halunk meg. Ugyanis ha nem akarjuk felismerni azt, ami rossz, ami miatt erkölcsileg és emberileg szegénységi bizonyítványt állítunk ki magunkról, arra ítéljük magunkat, hogy nem tudunk belőle kigyógyulni.

De leginkább az fenyegeti kollektív és személyes üdvözülésünket, hogy azt gondoljuk, ilyen viselkedés mellett is Jézus tanítványai lehetünk. Számos jó okot találunk arra, hogy ne kiáltsunk, ne tiltakozzunk vagy ne cselekedjünk, az uralkodó «egykedvűségbe» menekülve. «Mit tehetek én róla?» «Egy fecske nem csinál nyarat!» Telve jószándékkal, mégis megannyiszor átvesszük Káin szavait «Talán őrzője vagyok a testvéremnek?»

Ott, ahol vagyunk

Könnyű ráfogni a világméretű problémákra és a nehéz időkre, hogy ölbe tett kézzel ülünk. Senki nem várja el tőlünk, hogy megoldjuk a háború és béke, az éhínség vagy a javak elosztásának kérdéseit világszinten. És ezen nem változtat az a tény sem, hogy az ebben illetékesek nem végzik mindig megfelelően a munkájukat. De elvárható tőlünk, hogy ott, ahol vagyunk, ahol élünk, körülöttünk, a mi szintünkön, foglalkozzunk a béke és a háború, az elosztás és a befogadás kérdésével. És ebben a várakozási időben az, Aki ezt kéri tőlünk, biztosít bennünket arról, hogy Ő a mi oldalunkon áll, erőt és képességet ad ahhoz, hogy mindezt véghez is vigyük.

Lehet vajon, hogy ennek a Lélek elleni jól ismert véteknek, ami az Evangéliumban is szóba kerül, valami köze van ahhoz, hogy hozzászoktunk a gonoszhoz, nyugodt közönnyel fogadjuk, hogy munkálkodik bennünk, és meg vagyunk győződve arról, hogy nem tehetünk másként?

Fordította: Sáriné Horváth Mónika
Forrás: Aleteia

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Reflexió

Az igazi világjárvány

Közzétéve

Szerző:

A közöny, a gyűlölet és az erőszak vírusa terjed. Mikor találunk ez ellen gyógyírt vagy védőoltást? – merül fel a kérdés.

Nemrég megfigyelhettük, ahogy egy újabb járvány alakul ki körülöttünk csendben és titokban, miközben a koronavírus szinte teljesen eluralkodott rajtunk. Mert bizony nem csak ez utóbbi járvány van jelen, hanem az önzés, a hatalomvágy vírusa is, amely a lehető legrosszabb arcát mutatja. A közöny, a gyűlölet és az erőszak vírusa. Mikor találunk ez ellen gyógyírt vagy védőoltást? – merül fel a kérdés. Lesz-e valaha is olyan igazolás, amely megerősíti, hogy már átestünk ezen a víruson, és immunisak vagyunk? Hogy beoltattuk magunkat ez ellen a vírus ellen, és ezért már semmi sem fenyeget minket? Keressük-e egyáltalán ennek a vírusnak a gyógymódját, mivel úgy tűnik, hogy minden korábbi gyógymód kudarcot vallott?

Nemrég találtam egy idézetet Don Boscótól, amely ugyan elég régi, mégis tökéletesen ráillik a mai helyzetünkre:

“A lélek betegségei legalább annyi kezelést kívánnak, mint a testé.”

És valóban, kétségtelenül a beteg lélekből ered, ha az ember ember ellen támad. Ahogy a Covid is szerényen és csak helyben kezdődött, úgy a nagy háborúk is kicsiben kezdődnek, mégpedig az emberi szívben:

„A szívből törnek elő a gonosz gondolatok, a gyilkosság, a házasságtörés, a kicsapongás, a lopás, a hamis tanúság, a káromlás. Ezek szennyezik be az embert. Az, hogy mosatlan kézzel eszik, nem szennyezi be az embert.”

(Mt 15,19-20)

Mennyire aktuálisak ma is az evangélium e szavai! Milyen folyamatosan elhanyagoljuk a szívünket… még az elmúlt hónapokban is, amikor olyannyira a testi egészségünkre koncentráltunk, közben pedig az üdvösségünk a háttérbe szorult, és közülünk alig valaki vette észre, hogy a gyűlölet járványa mennyire terjed. A testi nyomorúságtól való puszta félelmünkből nemcsak hogy kerültük a templomot és a gyóntatószéket, de egyenesen be is zártuk őket, megkurtítottuk a másokkal való kapcsolatainkat, az ismerőseinktől talán teljesen el is szakadtunk, mert a test épségét helyeztük minden egyéb fölé, ami pedig addig oly értékes volt számunkra. A világjárvány nagyon is kimutatta a hitünk állapotát, és hogy milyen gyorsan hajlandóak vagyunk lemondani az igaz életről is a földi “életünkért” cserébe.

Néha tényleg maszkot kellene viselnünk. De nem a másoktól, hanem az önmagunktól való védelem érdekében. Hogy ne mondjunk ki olyan szavakat, amelyek másoknak fájdalmat okoznak. Mert

„ami kimegy az emberből, az teszi tisztátalanná az embert”.

(Mk 7,20)

Szerencsénkre azonban a megelőzésre létezik gyógyszer, és súlyos esetben is van elég gyógymód a lélek betegségei ellen.

Olyan oltásra van szükségünk, amely szeretettel tölti tele a szívünket, és immunissá tesz minket minden kísértéssel szemben. Mindennapi vitaminokra van szükségünk az Istennel való jó és szilárd kapcsolat, az imádság, az Eucharisztia, a Szentírás formájában, hogy minden külső hatással szemben fel legyünk vértezve, és hogy a járvány idején új reményt tudjunk vinni a magukba zárkózó embertársainknak. A béke egy mosollyal kezdődik, mondta Teréz anya, a háború pedig a tisztátalan szívből ered. Néha el sem tudjuk képzelni, hogy milyen mértékben függhet egy másik ember, egy egész nép, de akár az egész világ sorsa a szívünktől.

Fordította: Frick József
Forrás: kath.net

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Kövess minket Facebookon is!

Hírdetés Támogasd adód 1%-val a Katolikus.mát!

Népszerű