Lépj kapcsolatba velünk

Reflexió

Végül is mire jó ez az egész cölibátus dolog?

Közzétéve

Illusztráció - Fotó: vice.com

Az alábbiakban Cseh Péter Mihály nagydorogi plébános írását osztjuk meg a cölibátusról.

Kis tacskó voltam 2004. február 15-én, amikor elsőéves kispapként felkértek, hogy írjak egy cikket a cölibátusról a Pécsi Püspöki Hittudományi Főiskola hallgatók által szerkesztett újságjába.Akkor ilyen szépen gondoltam a dolgot:

Gondolatok a cölibátusról

“Nem mindenki érti meg ezt a dolgot.” (Mt 19,11)

Fiam, itt az idő, hogy megnősülj! Miért nem keresel már magadnak valakit?” Ki az közülünk, akinek ismeretlenek ezek a gondolatok? Senki. Mindenki találkozott már ezekkel a közhelyekkel a házasság, a családalapítás kapcsán. Van valami ebben a gondolkozásban, ami megsért bennünket. Nem lehet azt mondani, hogy “eljött az ideje a házasságnak”, mert ha így tennénk, akkor csak vakon engedelmeskednénk a kényszernek.

Miért a házasságról kezdtem el beszélni, ha a cölibátus a témám? Azért, mert úgy gondolom, hogy a két életállapotot nem érthetjük meg egymás nélkül. Mindkettőnél a szabad, felelősségteljes elköteleződés van a középpontban. Mindkettőnél a hűség teremti meg a találkozás örömét, amelyet mindennap együtt akarunk átélni. Mindkettőnél az életünket kell adnunk azért, hogy új élet születhessen. Mégis olyan különbség van köztük, olyan sajátos titkot hordoznak, amit csak mélységes alázattal közelíthetünk meg. Az alázat annak elfogadása, hogy a saját erőmből nem tudok elérni valamit. Szükségem van arra, hogy valaki segítsen, hogy valaki kinyújtsa a kezét felém és felemeljen. Be kell ismernem a gyöngeségemet a láthatatlan Isten előtt. De súlyosan félreértenénk ezt a kiszolgáltatottságot, ha nem hinnénk az Ő végtelen jóságában. Egyedül Ő az, aki reményteli életet adhat nekünk. Nem állunk Istennel szemben. Őt választani nem rabszolgaság, hanem szabadság. Őáltala egy a hivatásunk, amely sokféle küldetésben testesülhet meg.

A cölibátus csodálatos küldetés: az örök élet titokzatos megjelenítése. Nem szabad szükséges rossznak tekinteni, amivel a papi élet napos oldalainak az árát fizetem meg. Nem is az Egyház vezetőinek a vesszőparipája, amihez csökönyösen ragaszkodnak, hatalmukat féltve a nők elől. A cölibátust nem elviselni, hanem szeretni kell. Ez a pap egyik sziklája, amire építkezik, hogy ha jön az ár, akkor se vesszen el. A cölibátust sokféleképpen meg lehet élni. Szerintem az a legfontosabb, hogy tiszta örömmel fogadjuk el ezt az ajándékot Isten kezéből. Ennek az elfogadásnak a türelemből és a lemondás boldogságából kell fakadnia. Mint ahogy semmilyen imádság sem hiábavaló, éppúgy semmilyen áldozat sem vész kárba: “százannyit kap már most, ebben a világban, az eljövendő világban pedig az örök életet.” (Mk 10,30)

Mindannyiunk hivatása a szeretet. A családban és a papi, szerzetesi életben is ezt kell megvalósítanunk. Olyan iránytűnek kell lennünk, amelyet semmilyen más vonzóerő sem zavarhat meg, amely mindig ugyanabba az irányba mutat, bárki is néz rá, hogy a helyes utat kövesse. Magam is az Istennek szentelt élet útját akarom járni. Ezért én is azt érzem, amit Szent Pál: “Hálát adok Urunknak, Jézus Krisztusnak, aki erőt adott nekem, megbízhatónak tartott, és meghívott a szolgálatára.”(1Tim 1,12) Ajándékot kaptam, amit szét kell osztanom. Szeretetet kaptam, de csak úgy őrizhetem meg, ha oda tudom adni másnak. Teréz anya szavaival szeretném ezt a néhány gondolatot lezárni: “Vér szerint albán vagyok, állampolgárságom szerint indiai, s katolikus nővér vagyok. Küldetésem által mindenkié vagyok, de szívem egyedül csak Jézusé.” 


Most már nem vagyok annyira kis tacskó, nagykutya löttem, mögismertem közelről, hogy mi a dörgés az Egyházban, elvégeztem a tejológiát és tíz éve pap vagyok. És most is úgy gondolom, hogy sem az a kis tacskó nem tévedett tizenöt évvel ezelőtt. Sem Teréz anya nem tévedett 50 évvel ezelőtt. Sem Pál apostol nem tévedett 1970 évvel ezelőtt. Sem az Úr Jézus nem tévedett 2000 évvel ezelőtt. Sem a Mennyei Atya nem tévedett a világ teremtése előtt.

És ha valaki ezek után szeretne valami magvasabbat olvasni az enyémnél, annak szívből ajánlom az Élő cölibátus című könyvet egy jezsuita atyafi laptopjából.

Egy idézet a “szent” szerzőtől (20. oldal), ami nagyon (tényleg!) szíven ütött:

Az a személy, aki hitelesen tud cölibátusban élni, felfedezi, hogy a cölibátus elősegíti az Isten, az emberiség és a teremtés iránti szenvedélyes szeretetet. A cölibátus elsősorban és leginkább Isten Lelkének ajándéka az egyház küldetése érdekében.

Manuel atya öt utat ajánl (24. oldal), vagy cselekvési gyakorlatot, amelyek hozzájárulnak a katolikus papok pszichoszexuális egészségéhez:

1. Éljünk Isten és legmélyebb vágyaink közelében.

2. Teremtsünk mély személyes kapcsolatokat és támogató közösségeket.

3. Kérjünk szeretetet, törődjünk másokkal, és törekedjünk az elkülönülésre is.

4. Küzdjünk meg a stresszel, és ismerjük fel a destruktív magatartásmintákat.

5. Ünnepeljük meg a szentet.

Te hiszel abban, hogy Isten Lelkének ilyen ajándéka is van? Ha igen, akkor már ketten vagyunk! Ámen.

Cseh Péter Mihály

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)
Klikkelj a hozzászóláshoz

Hozzászólás írása

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerű