A felfedezés döbbenetes volt. A kanadai CBC hírportál a közelmúltban kiderítette, hogy Dr. Carrie Bourassa, Kanada egyik vezető kutatója, aki az őshonos lakosság egészségi állapotával foglalkozik, ténylegesen kelet-európai származású.
Bourassa, aki a Saskatchewani Egyetem professzoraként és a Kanadai Egészségügyi Kutatóintézetek (CIHR) őslakosok egészségével foglalkozó ágazatánál tudományos igazgatóként dolgozik, jelenleg mindkét munkahelyén határozatlan idejű szabadságra vonult.
Két évtizeden át Bourassa többször is azt állította magáról, hogy mesztic, illetve az anishinaabe és a tlingit indián népcsoportból származik. Igen érzelmesen mutatta be rasszizmussal és nehézségekkel teli fiatalságát, valamint azt, hogy miként fedezte fel őshonos gyökereit.
Történetei azonban egyre inkább felkeltették a gyanút. Kollégái megvizsgálták a rá vonatkozó genealógiai nyilvántartásokat, és ennek eredményeképpen hivatalos panaszokat nyújtottak be a Saskatchewani Egyetemhez és a CIHR-hez, ezeket azonban eleinte elutasították.
A CBC megvizsgálta az utaslistákat, a népszámlálási adatbázisokat és egyéb dokumentumokat, továbbá interjúkat készített a családtagokkal. Ezek a dokumentumok és a genealógiai nyilvántartás is azt bizonyítja, hogy Bourassa felmenői orosz, lengyel és cseh származásúak.
Egy korábban már Amerikában megtörtént botrány kanadai változatáról van szó. 2015-ben az Egyesült Államokban az derült ki, hogy Rachel Dolezal, a washingtoni Spokane város rendőrségi ombudsmani bizottságának az elnöke, nagy tekintélyű tudós, a Színesbőrű Emberek Előrehaladásáért tevékenykedő Országos Szövetség (NAACP) korábbi tagozati elnöke nem fekete, mint ahogyan azt állította.
Szülei, akik elsődlegesen német, cseh és svéd származásúak, nyilvánosan kijelentették, hogy Dolezal fehér. Dolezal végül elismerte, hogy a szülei fehérek, de azt mondja, hogy ő viszont feketeként azonosítja önmagát.
Amikor egy interjút készítettek vele a 2017-es emlékiratairól, Dolezal önmagát „transz-fekete nőnek” nevezte, és azzal érvelt, hogy a faj nagyon képlékeny fogalom, és sokkal inkább társadalmi konstrukció, mintsem biológiai alapú.
Bourassa hasonlóképpen a származás biológiai aspektusát kérdőjelezi meg. A CBC riportot cáfoló nyilatkozatában kijelentette, hogy „nem a vér mennyiségének útján kell járni”, és azt magyarázta, hogy ő mesztic, éspedig azért, mert nagyapja halála után őt az ősi szokásoknak megfelelő formában örökbe fogadta nagyapjának mesztic barátja, Clifford Larocque.
Az őshonos közösségek általi elfogadás ugyan szükséges az őslakos identitás megállapításához, de nem világos, hogy ez megtörtént-e Bourassa esetében.
Nehéz választ találni arra a kérdésre, hogy mi motiválta Bourassát arra, hogy őslakos származására hivatkozzon. Csak gyaníthatjuk, hogy ezáltal élni tudott bizonyos szakmai és személyes lehetőségekkel.
Csalása tulajdonképpen azokat az őslakos kollégákat és szakembereket károsítja meg, akik megkaphatták volna ezeket a lehetőségeket. Emellett erős nyomást gyakorol az őslakosokra, akik úgy érzik majd, hogy „bizonygatniuk” kell magukat és identitásukat egy olyan társadalomban, amely rasszista attitűdöket és gyakorlatot mutat fel velük szemben.
Bourassa motivációi azonban valószínűleg ennél sokkal árnyaltabbak voltak. Lehet, hogy Dolezalhoz hasonlóan ő is olyan mélyen tudott azonosulni az őslakosok kultúrájával és tapasztalataival, hogy valóban úgy érzi, ő maga is őslakossá vált.
Ha valaki mélyen elmerül egy másik kultúrában, és úgy érzi, szövetségesük, különösen a társadalmi igazságtalanság elleni küzdelemben, az mindaddig nem baj, amíg őszinte a saját örökségével kapcsolatban, és nem akarja kisajátítani valaki más örökségét.
Az is lehetséges, hogy még a kezdetekkor Bourassa tudatosan vagy tudtán kívül bizonyos megjegyzéseket félremagyarázott, hogy beteljesíthesse mély vágyát, hogy mesztic legyen. Ez később az évek során az anishinaabe és tlingit identitással is bővült. Abból, hogy mennyire szenvedélyesen tudta mesélni a történeteit, nyilvánvalóan látszik, hogy a hazugság az ő fejében igazsággá vált, vagy pedig elméje képtelen volt különbséget tenni igazság és hamisság között.
Dolezal motivációi a leleplezés óta eltelt hat év alatt világosabbá váltak. Az emlékiratokkal kapcsolatos interjúban világossá teszi, hogy számára a faji hovatartozás választás kérdése: „Fehérnek születtem, de autentikus fekete identitással rendelkezem” – mondja. „Létezik egy fekete-fehér szakadék, és én mindenféle mentegetőzés nélkül ennek a szakadéknak a fekete oldalán állok a saját belső önérzetemmel és az értékeimmel.”
Az a meggyőződés, hogy céljaink elérése érdekében a faji hovatartozás és a leszármazás figyelmen kívül hagyható vagy átléphető, nagyon veszélyes gondolkodásmód.
Isten a saját képmására teremtett minket, hogy egy bizonyos családfához és kulturális örökséghez tartozzunk az Ő céljaira. Megszégyenítjük Őt, amikor elutasítjuk a származásunkat egy olyanért cserébe, amelyet a saját örömünkre vagy előrejutásunk érdekében alkottunk meg. Ezáltal egyébként megszégyenítjük, megbecstelenítjük azokat az embereket is, akiknek az örökségét sajátunkként tüntetjük fel vagy kisajátítjuk. Szégyent hozunk csodálatos őseinkre is, akik előttünk jártak, és akik oly sok áldozatot hoztak azért, hogy nekünk jó életünk legyen.
Ami viszont a legrosszabb, az az, hogy Istent kezdünk játszani, amikor elutasítunk olyan alapvető dolgokat, mint a származásunk és az örökségünk. Isten felsőbbrendűségét kérdőjelezi meg, ha mi leszünk a teremtő. Megbántunk másokat, és végső soron magunkat is.
Írta: Cathy Majtenyi
Fordította: Solymosi Judit
Forrás: Catholicregister
