fbpx
Lépj kapcsolatba velünk

Lelkiség

„Világosíts fel engem egy Cherub lángszellemével” – Széchenyi Istvánra emlékezünk

Közzétéve

Április 8. Gróf Széchenyi István ezen a napon halt meg, 1860-ban. A keresztény világ húsvét vasárnapját ünnepelte, amikor a legnagyobb magyar megtért Urához.

110 évvel ezelőtt a Magyar Társadalomtudományi Egyesület által rendezett előadássorozat keretében Prohászka Ottokár püspök beszélt Széchenyi vallásosságáról a Nemzeti Múzeum dísztermében. Bevezetőül megemlítette: vannak olyanok, akik Széchenyi munkásságában csak az ország anyagi gyarapodásának az elősegítését látják, s vallásosságában nem látnak mást, mint „formalizmust s családi tradíciókat, melyek eleven életté nem váltak benne”. A püspök szép előadásában ennek a cáfolatát adta, s rámutatott arra, hogy Széchenyi éppen azt az ideális irányt képviselte, mely szerint a lélek gazdagsága a boldogság alapja. Széchenyi egész közéleti tevékenysége vallásos lelkületéből fakadt. Évekkel később híres körlevelében azt írta Prohászka: ha a világ „a kereszténység alapjairól lesiklik”, akkor az emberi társadalom „vadállatok tanyája”. 1911-es előadásában idézte Széchenyi nevezetes művének néhány mondatát – mi most a teljes gondolatmenetet idézzük:

„Lepergett már a régi iskolák azon tana, miszerint másokat vagy saját magunkat minden ok nélkül sanyargatni kellene, miszerint erény volna másoktól vagy mindmagunktól megtagadni a föld javait. A zavart eszmék ezen időszaka lefolyt, és elismert igazság fényében áll jelenleg előttünk, hogy miután boldogság utáni vágy legvégsőbb irányunk, emberi hivatásunknak úgy felelünk meg leginkább, és ekképp természetünkhöz képest a tökélynek annál magasabb lépcsőjére emelkedünk, az Istennek minél több mind lelki, mind anyagi adományaiban iparkodunk részesültetni embertársainkat, s iparkodunk részesülni mi magunk is.

Fejtsük ki tehát az anyagnak is minden kéjeit tartózkodás nélkül, sőt részesüljünk s részesültessünk másokat is azokban lehető legnagyobb változatban, hiszen ez által egyedül a nagy természet törvényeit teljesítjük; csakhogy – s itt az elválasztó határ – a maradandónak, a léleknek kifejtett gazdagságai szolgáljanak boldogságunk alapjául, s ne az anyagnak oly hamar elhervadó kincsei.”

Gróf Széchenyi István Barabás Miklós festményén, 1848-ban

(A Kelet Népe. Pest 1841, 21. o.)

Széchenyi felfogása az – mondja Prohászka –, hogy az elvont okoskodás helyett szemre van szükség, mely „az Isten műveit s a művekben Istent” látja, mert ahol a kereszténység szelleme, a szeretet hatja át az emberek közötti viszonyt, ott az emberek jóléte is előmozdíttatik.

1820-ban, karácsony másnapján Széchenyi imát írt naplójába. Ennek fontos részletét idézi Prohászka:

„Mindenható bírája az embereknek s a megfoghatatlan nagy mindenségnek! Ki előtt ámulattal és imádattal borulok le s csak gyengeségemet és szorongó szívem dobbanásait érzem: engedd mérlegelnem magamban azt az erényt és tökéletességet, melyet az ember, minden fogyatkozásai és tomboló szenvedélyei dacára, már itt e földön is elérhet. Add nekem azt a benső vigaszt, a lélek ama nyugalmát, mely nélkül a röghöz kötött halandó a Te szemléletedben nem gyönyörködhetik s lelke azt a földfeletti szárnyalást el nem érheti, melyre az ájtatos ima a tétovázó kedélyt, ha csak rövid percekre is, képesíti. Acélozd meg bennem a gondolkozási erőt, hogy habár még a földi léthez vagyok kötve, lelkileg halott ne lehessek s tiszta képzelettel emelkedve Hozzád, a te jóságodat és nagyságodat megismerhessem és földi pályám célját is felfoghassam. Szabadítsd meg lelkemet az előítéletektől s töltsd meg szívemet véghetetlen béketűréssel és szeretettel az egész emberi nem iránt. Vess fátyolt elmúlt életemre s engedd meg, hogy tapasztalataimból, élményeimből, hibáimból s vétkeimből az, ami legüdvösb lesz, háramolhassék reám, s végre olyan utakon, melyeket te vélsz legjobbaknak, vezess el engem hozzájuk, akiket oly forrón, oly igazán szerettem.”

Az idézett szavakat Prohászka püspök így kommentálja: csodálkozhatunk-e azon, hogy aki Istennel való kapcsolatát ilyen mélyen átélte, az „erős cselekvés embere lévén vallásosságának pozitív formában s konkrét gyakorlatokban is kifejezést adott”?

Prohászka 1911-es előadásában azt fejtegeti, hogy a vallásos lelkületnek egyik jellege a „radikális elégedetlenség” a lélekben, amely a jobbat akarja, s az elégedetlenségre „a különb élet vágyának reakciójával felel”. A püspök szerint – idéztük előbb – nem állja meg helyét az a felfogás, mely Széchenyi munkásságában csak az anyagi gyarapodás, a nemzet gazdagodásának vágyát fedezi föl, s vallásosságában csupán „formalizmust s családi tradíciókat” lát, melyek „eleven életté nem váltak benne”. Épp ellenkezőleg: a legnagyobb magyar „gyakorlatilag hívő ember” volt, vallásossága „gyakorlati és erkölcsi irányú”, számára a „legnagyobb mű a világon: a jó ember s a legértékesebb tartalom a szép lélek volt”.

Széchenyi István portréja. Vinzenz Katzler litográfiája

Széchenyi gyakorlati kereszténységét képviselte Prohászka is, amikor – ahogy Széchenyi a nemzet emelését tűzte ki célul – a szociális munka fontosságát hangsúlyozta. Közel száz éve, a Szociális Missziótársulat közgyűlésén mondta a püspök:

„Küldetést foglaltunk le magunk számára a szenvedő, elmaradt s bűnben senyvedő társadalomhoz, de küldetést, melyet kettős erkölcsi lélekkel fogtunk meg. Megfogtuk azzal a lélekkel, mely e társadalmi munkában szigorú kötelességet lát s azt vállalja. Megfogtuk azután azzal a lélekkel, mely e küldetésre erényből és nem ösztönből, krisztusi szellemmel s a folytonos munka szeretetével indul ki, mely a legfőbb ideáloktól sugalmazott lélekkel akarja szolgálni a társadalmat.”

Fél évszázaddal a legnagyobb magyar halála után mondta e szavakat Székesfehérvár püspöke. Mintha Széchenyi híres művének egyik gondolatát ismételte volna meg:

„Az embernek legékesb tulajdona a szép lélek, s csak az, s nem egyéb határozza el valódi becsét. /…/ valódi érdemét nem határozza el az: ki miképp szólott, miképp írt? Hanem mit szólott, s mit írt? S kivált hogyan élt s mit cselekedett? A tett tehát az első, a szó második.”

(Világ. Pest, 1831, 244. o.)

Széchenyi gyakorlati kereszténysége jellemzi Prohászka, a nagy szociális apostol munkásságát is, aki a legnagyobb magyar gondolatára rímelve a belső, lelki megújhodást szorgalmazta, mert ez az alapja a társadalmi fejlődésnek, a szociális munkának. S arra is gondolhatunk ezen a napon, hogy újabb időkben szintúgy szép példáit látjuk a gyakorlati kereszténységnek. Amit sok-sok éve egy ferences szerzetes Déván elindított, a legnagyobb magyar gondolatait is tükrözi.

Végezetül néhány sor Széchenyi István 1826-ban papírra vetett imájából:

„Mindenható Isten, hallgasd meg mindennapi, minden órai imámat. Töltsd be szívemet angyali tiszta szeretettel irántad s hazám, embertársaim s honfiaim iránt. Világosíts fel engem egy Cherub lángszellemével, erős eszével. Engedj a jövőbe pillantanom s megkülönböztetni a jónak magvát a gonosztól. Add tudtomra, mit tegyek s miként kezdjem, hogy Neked egykor a reám bízott tőkéről beszámolhassak. Gondolkodni akarok és dolgozni, éjjel és nappal, egész életemen át. Segítsd sikerre azt, ami jó; tipord el csírájában azt, aminek rossz gyümölcse lehetne.”

[Széchenyi igéi. Bp., 1921, 21. o.]

Szalay László

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)
image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Hírdetés Támogasd a Katolikus.ma médiamissziót!
Klikkelj a hozzászóláshoz

Hozzászólás írása

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Kövess minket Facebookon is!

Hírdetés Támogasd adód 1%-val a Katolikus.mát!

Népszerű