fbpx
Lépj kapcsolatba velünk

Család

Visszahullik-e az apák vétke a fiúk fejére?

Közzétéve

Fotó: Pixabay

Újra felfedezzük a nemzedékek közti transzmisszió meglétét. De hogyan kapcsolódik egymáshoz a kollektív felelősség és az egyén szabadsága?

Csinos kis földindulás készülődik. A „modernség” egyik alaptétele ugyanis az, hogy nem követelhető meg a fiúktól, hogy az apjuk vétkeiért bocsánatot kérjenek, még kevésbé az, hogy jóvátegyék azokat és vezekeljenek értük. A köztársaság jelszava [Szabadság, egyenlőség, testvériség] és az emberi jogok azt feltételezik, hogy egy gyilkos utódja semmiképpen sem bűnös, és nem kevésbé szabad, mint mások, mivel velük egyenlő, sőt testvérük. Ezt az elvet azonban napjaikban támadás éri.

Áldozatok és bűnösök

Először is nézzük az aktuális eseményeket. Emmanuel Macron elnök a közelmúltban elismerte Franciaország felelősségét az 1994-ben Ruandában elkövetett mészárlásokban. Németország külügyminisztere nemrég elismerte, hogy népirtást követtek el Namíbiában az 1. világháború előtt. Algír bocsánatkérésre vár Párizstól az 1954-1962 közötti függetlenségi háború alatt elkövetett atrocitások miatt. Általánosságban valamennyi gyarmattartó országtól a megbánást várják el. És az Amerikai Egyesült Államokat belülről azzal vádolják, hogy a rasszizmust rendszerszerűvé tették a rabszolgaság, majd a szegregáció, végül a tartós diszkrimináció révén.

Mindez azt feltételezi, hogy a vétkek nemzedékről nemzedékre szállnak át még akkor is, ha a legfiatalabbak személyesen nem felelősek a (gyakran távoli) elődeik által okozott rosszért. Az áldozatok utódai magukat áldozatnak tartják, mert hátrányos körülmények közé születtek. És ha vannak áldozatok, akkor bűnösök is vannak, akiknek az utódai szintén vétkesek, már amennyiben élvezték a jogtalanul szerzett javakat és előnyöket. És egyszeriben mindenki saját helyzetének a foglyává válik, akár üldözöttek, akár üldözők voltak az ősei. Ebben a „posztmodernségben” az ember már nem az, akivé magát teszi, hanem az, amit örökölt, és ha az örökség hátrányos helyzetet teremt, akkor jogosult a kárpótlásra, ha pedig kiváltságot jelent, akkor köteles a mellét verni és vezekelni.

Téves egyszerűsítések

Az emberiségnek ez a felosztása a születésüknél fogva áldozatokra és bűnösökre két súlyos kérdést vet fel. Először is, lehet-e egész népeket, etnikai (fehérek…) vagy társadalmi (katonák, rendőrök, vezetők…) csoportokat, netán egyenesen az emberiség hímnemű felét felelőssé tenni? Mindez teljesen hibás egyszerűsítésre vezethető vissza: egyik oldalon vannak a „jók”, akik általában nem a legerősebbek, hanem igazságot követelő panaszosok, másik oldalon meg a „gonoszok”, akik nyers erővel érvényesítették a saját törvényeiket.

Ezek közül sokan semmilyen enyhítő körülménnyel sem rendelkeznek, ilyenek a hóhérok, akik teljes népeket irtottak ki pusztán az etnikai vagy vallási identitásuk vagy társadalmi osztályhoz tartozásuk ürügyén. Gyakran azonban kevésbé tiszta a helyzet. Az áldozatok követelései nem tesznek ártatlanná. A polgárháborúk és függetlenségi harcok ritkán tiszták, és ha már nem is divatos, még mindig is a győztesek írják őket, akik továbbra is siránkoznak, és nem mindannyian bizonyulnak erényes demokratának. Ruandában az akkori francia vezetés éleslátásának hiánya nem rejtheti el azt a tényt, hogy nem az ő katonáik voltak azok, akik gyilkoltak.

Az állam, mint jogi személy

A 20. században fájdalmasan elsajátított bölcsesség már nem keveri össze az államokat és a népeket. Az 1. világháború után hiba volt elszegényíteni és megalázni a legyőzötteket, ami a második világháború egyik kiváltó oka volt. Ezt követően azonban, még akkor is, ha az indítékok nem voltak tisztán nemesek (mivel a sztálini terjeszkedés meghiúsításáról is szó volt), a németeket és a japánokat nem büntették meg túlságosan, és csak az őket háborúba belerángató vezetők „fizettek” (a legfőbb vezetők közül néhányan öngyilkosság elkövetésével, anélkül, hogy megvárták volna az elítélést), így a megbékélés megtörténhetett.

Ilyen körülmények között, ha egy államfő vagy egy miniszter elismeri hazája bűneit, az egy kicsit hasonlatos ahhoz, amikor egy szervezetet „jogi személyként” vétkesnek találnak, de a szervezet tagjait nem szükséges bűnössé nyilvánítani. Az adott esetben ennek nincsen jogi értéke, büntetéssel és jóvátétellel. A hatása szimbolikus, azért, hogy az igazság, amennyire csak lehetséges, begyógyítsa azokat a sebeket, amelyek a tagadástól soha nem hegednek be. A kormányoktól elhatárolódhatnak az utánuk jövők, vagy akár el is ítélhetik őket a bíróságok, de ezt nem lehet megtenni sem egész nemzetekkel, sem fajokkal, sem társadalmi-gazdasági csoportokkal. Franciaország 27 évvel ezelőtti vezetőinek esetében pedig ez teljes mértékben túlzás lenne, tekintettel arra, hogy Ruandában az afrikaiak mészároltak le más afrikaiakat.

A generációk közti átöröklődés újrafelfedezése

Az időbeli eltolódás felveti a második kérdést: felelős-e az ember az elődei által elkövetett hibákért és gaztettekért? A „modernség” az egyéni szabadságjogok előtérbe helyezésének logikájával ezt elutasította. És most éppen ez kérdőjeleződik meg. Nem csupán a gyarmatosítottak által a gyarmatosítóktól követelt bocsánatkérésről és jóvátételről van szó, mivel bizonyos régi elnyomók, mint például Németország Namíbiában, saját maguk is elismerik hibáikat, és Franciaország elismeri, hogy Ruandában nem cselekedettel, hanem mulasztással hibázott.

Így, a kollektív és névtelen bűnök elvével ismét elfogadják a generációk közötti transzmissziók elvét. És ez a perspektíva éppúgy nyílik a jövőre, mint a múltra: ahogyan mindannyian a megelőző generációk folyományai vagyunk, ugyanúgy kollektívan felelősséggel tartozunk az utánunk jövőknek is; példának okáért, a gyermekeinkért és gyermekeink gyermekeiért kell óvnunk a környezetet és megőrizni a bolygónk ökológiai egyensúlyát.

A Biblia által kínált egyensúly és reménység

Az átörökléssel szembeni ellenérzés jórészt a Biblia elutasításával függ össze, ahol azt olvashatjuk, hogy „Azoknak a vétkét, akik gyűlölnek engem, megtorlom fiaikon, unokáikon és dédunokáikon.” (Kiv 20, 5) és hogy „Az apák ették a savanyú szőlőt és a fiak foga vásik el tőle” (Ez 18, 2). Ez igazságtalannak tűnik, de nem tisztességes kiragadni ezeket a szavakat a szövegkörnyezetükből. A Kivonulás könyvében az az üzenet, hogy a gyermekek szenvedik meg, ha a szüleik, vétkezvén, nem adják át nekik az Istentől kapott felszabadító ajándékokat, aki viszont ezredízig felkínálja azokat nekik. Ezékiel prófétánál az egész prófécia célja az, hogy megkérdőjelezze és megcáfolja azt az elterjedt mondást, amely elítéli a fiúkat az apák tévedéseiért, és éppen ellenkezőleg azt hangsúlyozza, hogy az egyes ember az isteni parancsokhoz való személyes hűségének függvényében kap jutalmat. Azt láthatjuk tehát, hogy a Kinyilatkoztatás az egyéni szabadságot, tehát az egyén felelősségét dicsőíti, ugyanakkor hangsúlyozza a generációk közötti transzmissziók meglétét. Ezek pozitívak is és negatívak is, és Isten őrködik afelett, hogy a jók — a Szentléleknek az egyházban kifejtett működése révén — végtelenül tartósabbak legyenek (az ezredik generációig), mint a rosszak (legfeljebb három-négy generációig). Itt tehát egyensúly és reménység látható, amelyek nagyon értékesek manapság az ellentmondások idején, amikor egyrészt az egyes ember ki van téve mindenféle történelmi determinizmusnak, másrészt viszont a technológiai fejlődés és az emberek manipulálása olyan azonnali kielégüléseket tesz lehetővé,  amelyek  a jövőt éppúgy elhomályosítják, mint a múltat.

Fordította: Dr. Fedineczné Vittay Katalin
Forrás: Aleteia

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Hírdetés Támogasd a Katolikus.ma médiamissziót!
Klikkelj a hozzászóláshoz

Hozzászólás írása

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Család

A kisebb költségvetésű esküvők tartósabb házasságokhoz vezethetnek, derül ki egy tanulmányból

Közzétéve

Szerző:

Fotó: Shutterstock

Úgy tűnik, hogy az esküvőre fordított összeg nagysága nem feltétlenül arányos a pár boldogságával.

Amikor az emberek a házasságkötésen gondolkodnak, az egyik legfőbb akadályt az anyagiak jelentik, hiszen egy hatalmas, sok vendéget felvonultató esküvő többe kerülhet, mint egy ház. De érdekes módon a nagy összegekből megrendezett házasságkötés nem feltétlenül eredményez boldog párkapcsolatot.

Ezt mutatja egy brit tanulmány, amely a Marriage Foundation (Házasság Alapítvány) megbízásából készült – írja a Daily Mail. Azok a párok, akik egyszerű szertartást választanak, statisztikailag nagyobb valószínűséggel maradnak együtt.

A megkérdezettek közül azoknak a pároknak a 10%-a, akiknek az esküvője több mint 20.000 fontba (kb. 26.600 amerikai dollár) került, három éven belül elvált. Más szóval: a drága esküvő megrendezésére koncentráltak, megfeledkezve arról, hogy az életük hátralévő részét együtt fogják tölteni. Sara Davison így nyilatkozott a Daily Mailnek:

Egyes esküvőknél a házasságkötés az esküvő megrendezéséről szól, semmi másról. Tehát a házasságkötés napja, a drága ruha, a gyönyörű vidéki kastély, mindez háttérbe szoríthatja a házasságkötés valódi célját. Aztán amikor az esküvő napja véget ér, ott ülsz, nézed az asztal túloldalán azt a személyt, akihez hozzámentél, és arra gondolsz, hogy “Az esküvő jó volt, de ez itt most valami egészen más”.

Harry Benson, a házasságpárti kutatóközpont kutatási igazgatója azt is hozzátette: “A drága esküvők esetében nagyobb az eladósodás kockázata is. Számos adat igazolja az ezzel kapcsolatos korábbi amerikai kutatásokat.”

Ugyanakkor azoknak, akik 10 vagy annál kevesebb vendég részvételével tartottak szertartást, a 34%-a egy évtizeden belül elvált (ami majdnem kétszerese a teljes minta átlagos válási arányának). A tanulmány szerint a több vendég jelenléte “megerősíti a döntést, hogy elkötelezik magukat egy személy mellett, és kizárnak minden más választási lehetőséget”.

Ezek az eredmények nagyon hasonlítanak egy korábbi, a CNN által ismertetett amerikai tanulmány eredményéhez. “Összességében eredményeink kevéssé támasztják alá az esküvői ipar azon általános üzenetét, miszerint a jó házasság titka a pazar esküvő” – mondta Andrew M. Francis kutató az amerikai hírportálnak.

A több vendég és az alacsonyabb válási arány összefüggését kommentálva elmondta: “Ez a közösség jótékony hatását bizonyítja, vagyis azt, hogy a barátok és a család nagyobb támogatása segíthet a párnak átvészelni a házasság kihívásait. De az is lehet, hogy azok a párok, akiknek sok barátjuk és családtagjuk van, olyan típusba tartoznak, akik kevésbé döntenek a válás mellett.”

A megfelelő indítékok megléte

Nem egy pazar, több százezer dollárba kerülő buli teszi működőképessé a házasságot. Ami miatt egy pár hosszú éveken át együtt marad, az a házastársak közötti szeretet, a család fenntartásának vágya, a kölcsönös tisztelet, az intimitás, a partnerség, a lelki rokonság, a megértés, a társas együttlét, a közös projektek és tervek a közös élet felépítésére, valamint az Isten előtti elkötelezettség. Az anyagi megfontolások (a jó megélhetés alapjain túl) nem tartoznak – vagy legalábbis nem szabadna belekerülniük – ebbe az egyenletbe.

Végső soron nagyon fontos, hogy a megfelelő okokból házasodjunk össze. Sajnos vannak, akiket olyan okok vezetnek a házasságkötéshez, amelyek idegenek a házasság valódi céljától: anyagi érdekből házasodnak, vagy azért, hogy elhagyják a szülői házat, hogy teljesüljön gyermekkoruk álma, hogy olyan esküvőjük legyen, mint egy hercegnek vagy hercegnőnek, vagy egyéb kényelmi vagy illendőségi okokból. A házasság nagy boldogság forrása lehet, de odafigyelést, munkát és állandó karbantartást igényel.

Nem szabad más okból megházasodnunk, mint azért, mert szeretjük azt a személyt, akivel házasságra lépünk, magát a házasságot pedig egy életre szóló szentségi köteléknek tekintjük, amelyben a házastársak támogatják és kiegészítik egymást. És ha jó döntést hoztunk, akkor a szertartás mérete és a vendégek száma lesz a legkevésbé fontos tényező.

Fordította: Marek Éva
Forrás: Aleteia

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Család

A párkapcsolat aranytartalékai – Dr. Gyuris Petra előadása – VIDEÓ

Közzétéve

Az együtt töltött idő hossza és a párkapcsolat változása címmel tartott előadást Dr. Gyuris Petra pszichológus, a Pécsi Tudományegyetem Pszichológia Intézetének tanára a Pálos Lelki Központban.

„Élet az, ami velünk történik, miközben nekünk más terveink vannak.”

– mondta egykor John Lennon, akinek idézetével a párkapcsolatok, a házasság kérdéskörének mélységére utal, és kijelenti, hogy az esetek többségében nem készülünk fel eléggé a párkapcsolatra, a családi kapcsolatokra, a gyerekvállalásra és gyereknevelésre. Ezért Dr. Gyuris Petra előadásában Bader és Pearson (1988) által meghatározott fejlődési szakaszok mentén mutatja be a házasság szakaszait, segítve ezzel jobban megérteni a férjben és a feleségben így végbemenő folyamatokat. Rávilágít a problémák gyökerére és esetleges megelőzésére is.

A párkapcsolatnak, a házasságnak kell hogy legyenek „aranytartalékai”, melyekből táplálkozva a nehézségek és a krízisek könnyebben vehetők, és amely sokszor megakadályozzák, hogy az életre szóló házastársi kapcsolat válással végződjön. A Pálos Lelki Központban jelenlévő közönség bevonásával Dr. Gyuris Petra feltárja a lehetséges aranytartalékokat, míg annak mozgósításáról is beszél. Szó esik arról, hogy melyik szakaszban jó, ha születik a gyerek, illetve mit lehet tenni, hogy a gyerek nevelése ne távolítsa el a feleket.

A videófelvétel a Katolikus.ma Olvasóinak adománya révén készült. Ha tetszik amit csinálunk, akkor itt támogathatsz bennünket! Köszönjük!

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Család

Valóban nélkülözhetetlen a családban végzett imádkozás?

Közzétéve

Szerző:

Fotó: Corinne SIMON I CIRIC

A fárasztó napok után, a fürdést és a vacsorát követően, a legtöbb szülő azért talál fizikai erőt a gyermekeivel való közös imára.  Ez bizonyára fontos pillanat, amelyről gyorsan kiderülhet, hogy nehéz nyugalomban és összeszedetten megvalósítani. Nos, ha feszült az otthoni légkör, lehetséges a családi ima elhagyása?

Ma este Mária kicsit haragszik a gyerekeire, a férjére, önmagára és még Istenre is, aki úgy tűnik, semmit nem tesz, hogy megkönnyítse a családi találkozást az esti imában. „Mindenki épp csak odavonszolja magát, annyira keserves az egész, nem tudom, mire jó” mondja csüggedten a háromgyermekes anyuka. Valóban kell hozzá ragaszkodni? „Kötelező” a családi ima? Igen az, mivel egy család nem hagyhatja el az imát.

Bizonyos családok arra hivatottak, hogy többet imádkozzanak, mint mások. Ugyanakkor minden család hivatott imádkozni. De vigyázat, ne csökkentsük le a családi imát az esti imára. Számos alkalom van, amely vallási értelmet ad a család mindennapi életének: ilyenek az étkezés előtti áldás, iskolába menet az autóban elmondott ima, az ünnepi események rituáléja, az ünnepélyes vasárnapi reggeli, a temetőben a család halottaiért elmondott ima… Az Isten felé irányuló figyelem ilyen sokasága készíti elő, majd lehel életet a családi imába.

A családi ima akadályai

Reggel az óramutatóval való versenyfutás akadályozza legtöbbször a kis csapat gyülekezését közös imára. A hit a családon belül leggyakrabban az esti imában nyilvánul meg, de ez sem könnyű. Szétdarabolt életek, szétszórt napok, állandó rohanás, felgyülemlett fáradtság, sokféle elvárás, váratlan programok, a lélek nehézsége, testi ernyedtség, mind megannyi tényező, ami miatt „az ima” gyakran „gályarabságra” emlékeztet. „Tinédzsereink nyögnek vagy bojkottálnak, a kisebbek húzódoznak, verik a tam-tamot vagy civakodnak. Félek, hogy ez az ima elriasztja őket az imádkozástól!” – mondja Izabel, öt gyermek édesanyja.

Vannak más, belső akadályok : egy apa, aki szerénységből, igénytelenségből vagy individualizmusból vonakodik ettől a közös aktustól, vagy az egyik házastárs, aki nem osztja házastársa hitét, vagy annak nyilvános megvallását, esetleg egy tinédzser, aki azzal fenyeget, hogy balhét csinál…  A 14 éves Jeromos például nyílt ellenségességet mutat az esti ima idején, grimaszol, gúnyolódik, elutasítja a részvételt. Isten az, akit visszautasít? Az imát, vagy éppen a családi imát?  A különbség nem árnyalatnyi.

„Számos kamasz zavarban van, ha hozzátartozóival kell imádkoznia. De ha nem akarunk részt venni a családi imában, az nem annak a jele, hogy elutasítjuk az Urat vagy az imát” – jegyzi meg Élisabeth, négy gyermek édesanyja. „A családi ima a békesség helye kell legyen, nem a viszályé és a „nyomásgyakorlásé – folytatja.  – Nagyobb gyermekem rendszeresen ekkor határozza el, hogy zuhanyozik, férjem feltűnően belemerül az újságjába… De annyi baj legyen!  Talán eljön majd az idő, amikor képesek leszünk együtt imádkozni… addig is, nem fogunk ezen vitatkozni. Az igazán rossz példa lenne.”

 „Ez egy szerény ima … de a miénk!”

Az esti ima nem édes utópia csupán? Nem az, ha két feltétel teljesül: igazán akarni kell és nem kell a lehetetlent akarni. „Egy bizonyos tökéletességre törekvés majdnem megölte az imánkat”- mondta el Bernard. Valódi liturgiáról álmodtunk? Kínkeservesen érkeztünk el egy szegényes kis háromperces imához. Majdnem feladtuk, de aztán azt mondtuk magunknak: „Nem. Ez egy szerény kicsi ima … de a miénk”. Azt gondolom, Isten egyetért ezzel. Ha kevés is, amit megtehetünk, de azt meg kell tennünk. Az Evangéliumban a kenyérszaporító Fiúnak csak öt kenyere és két hala volt, de azokat odaajándékozta…”

Erik, négy gyermek apja, fatalista mosollyal vallja be: „Teréz anya azt mondta, hogy az a család, amelyik együtt imádkozik, együtt is marad, nos, nálunk ez fordítva van. Amikor együtt imádkozunk, összeverekszünk! Ezért úgy határoztunk, hogy csak a szombat esti imát őrizzük meg, de azt mini-liturgiává teszünk.  A hétköznap estéken meg barkácsolunk…”

Ha törik, ha szakad, meg kell-e tartanunk a napi imát? A vélemények megoszlanak. Egyesek a rendszerességhez ragaszkodnak, mint olyan erőhöz, hűséghez, ritmushoz, amely megkönnyíti a rítust. Mások, gyakran szükségből hajlanak a hosszabb idejű, de ritkább imaalkalmakra. „ A fontos, hogy megtaláld a ritmusodat, mondta Georgette Blaquière francia katolikus teológus és esszéíró. Néha jobb, ha csak hetente két-háromszor vagy vasárnap imádkozunk a családban. A fontos, hogy ezt igazán „Istenért” éljük meg, úgy éljük meg, mint olyan időt, amelyet valóban Neki szentelünk. Túl gyakran állunk meg az ima „pedagógiai” aspektusánál. Arra törekszünk, hogy gyermekeinket a hitre neveljük, de összetévesztjük „a célt” és a „következményt.”

A személyes imát nem szabad elhanyagolni

Az ideális persze az, ha sikerül hozzászoktatni a családot a keresztény élethez, azért, hogy a gyermek a hitnek ebben a „fürdőjében” nőhessen fel és fejleszthesse az ima iránti elkötelezettségét. De ez az ideális… A sürgős a személyes ima útjának újra megtalálása, amikor azt elvesztettük. Ez a személyes ima a családi ima igaz forrása.  Személyes ima nélkül fennáll a kockázat, hogy a családi ima csupán homlokzat lesz, amely egy napon megreped. A családi ima valójában nem helyettesíti sem a szülők, sem a gyermekek részéről a szív csendjében folytatott személyes párbeszédet Istennel. Ellenkezőleg, a családi imának kell minket oda elvezetnie.

Fordította: Bárdi Zoltán
Forrás: Aleteia

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Kövess minket Facebookon is!

Hírdetés Támogasd adód 1%-val a Katolikus.mát!

Népszerű