fbpx
Lépj kapcsolatba velünk

Család

Visszahullik-e az apák vétke a fiúk fejére?

Közzétéve

Fotó: Pixabay

Újra felfedezzük a nemzedékek közti transzmisszió meglétét. De hogyan kapcsolódik egymáshoz a kollektív felelősség és az egyén szabadsága?

Csinos kis földindulás készülődik. A „modernség” egyik alaptétele ugyanis az, hogy nem követelhető meg a fiúktól, hogy az apjuk vétkeiért bocsánatot kérjenek, még kevésbé az, hogy jóvátegyék azokat és vezekeljenek értük. A köztársaság jelszava [Szabadság, egyenlőség, testvériség] és az emberi jogok azt feltételezik, hogy egy gyilkos utódja semmiképpen sem bűnös, és nem kevésbé szabad, mint mások, mivel velük egyenlő, sőt testvérük. Ezt az elvet azonban napjaikban támadás éri.

Áldozatok és bűnösök

Először is nézzük az aktuális eseményeket. Emmanuel Macron elnök a közelmúltban elismerte Franciaország felelősségét az 1994-ben Ruandában elkövetett mészárlásokban. Németország külügyminisztere nemrég elismerte, hogy népirtást követtek el Namíbiában az 1. világháború előtt. Algír bocsánatkérésre vár Párizstól az 1954-1962 közötti függetlenségi háború alatt elkövetett atrocitások miatt. Általánosságban valamennyi gyarmattartó országtól a megbánást várják el. És az Amerikai Egyesült Államokat belülről azzal vádolják, hogy a rasszizmust rendszerszerűvé tették a rabszolgaság, majd a szegregáció, végül a tartós diszkrimináció révén.

Mindez azt feltételezi, hogy a vétkek nemzedékről nemzedékre szállnak át még akkor is, ha a legfiatalabbak személyesen nem felelősek a (gyakran távoli) elődeik által okozott rosszért. Az áldozatok utódai magukat áldozatnak tartják, mert hátrányos körülmények közé születtek. És ha vannak áldozatok, akkor bűnösök is vannak, akiknek az utódai szintén vétkesek, már amennyiben élvezték a jogtalanul szerzett javakat és előnyöket. És egyszeriben mindenki saját helyzetének a foglyává válik, akár üldözöttek, akár üldözők voltak az ősei. Ebben a „posztmodernségben” az ember már nem az, akivé magát teszi, hanem az, amit örökölt, és ha az örökség hátrányos helyzetet teremt, akkor jogosult a kárpótlásra, ha pedig kiváltságot jelent, akkor köteles a mellét verni és vezekelni.

Téves egyszerűsítések

Az emberiségnek ez a felosztása a születésüknél fogva áldozatokra és bűnösökre két súlyos kérdést vet fel. Először is, lehet-e egész népeket, etnikai (fehérek…) vagy társadalmi (katonák, rendőrök, vezetők…) csoportokat, netán egyenesen az emberiség hímnemű felét felelőssé tenni? Mindez teljesen hibás egyszerűsítésre vezethető vissza: egyik oldalon vannak a „jók”, akik általában nem a legerősebbek, hanem igazságot követelő panaszosok, másik oldalon meg a „gonoszok”, akik nyers erővel érvényesítették a saját törvényeiket.

Ezek közül sokan semmilyen enyhítő körülménnyel sem rendelkeznek, ilyenek a hóhérok, akik teljes népeket irtottak ki pusztán az etnikai vagy vallási identitásuk vagy társadalmi osztályhoz tartozásuk ürügyén. Gyakran azonban kevésbé tiszta a helyzet. Az áldozatok követelései nem tesznek ártatlanná. A polgárháborúk és függetlenségi harcok ritkán tiszták, és ha már nem is divatos, még mindig is a győztesek írják őket, akik továbbra is siránkoznak, és nem mindannyian bizonyulnak erényes demokratának. Ruandában az akkori francia vezetés éleslátásának hiánya nem rejtheti el azt a tényt, hogy nem az ő katonáik voltak azok, akik gyilkoltak.

Az állam, mint jogi személy

A 20. században fájdalmasan elsajátított bölcsesség már nem keveri össze az államokat és a népeket. Az 1. világháború után hiba volt elszegényíteni és megalázni a legyőzötteket, ami a második világháború egyik kiváltó oka volt. Ezt követően azonban, még akkor is, ha az indítékok nem voltak tisztán nemesek (mivel a sztálini terjeszkedés meghiúsításáról is szó volt), a németeket és a japánokat nem büntették meg túlságosan, és csak az őket háborúba belerángató vezetők „fizettek” (a legfőbb vezetők közül néhányan öngyilkosság elkövetésével, anélkül, hogy megvárták volna az elítélést), így a megbékélés megtörténhetett.

Ilyen körülmények között, ha egy államfő vagy egy miniszter elismeri hazája bűneit, az egy kicsit hasonlatos ahhoz, amikor egy szervezetet „jogi személyként” vétkesnek találnak, de a szervezet tagjait nem szükséges bűnössé nyilvánítani. Az adott esetben ennek nincsen jogi értéke, büntetéssel és jóvátétellel. A hatása szimbolikus, azért, hogy az igazság, amennyire csak lehetséges, begyógyítsa azokat a sebeket, amelyek a tagadástól soha nem hegednek be. A kormányoktól elhatárolódhatnak az utánuk jövők, vagy akár el is ítélhetik őket a bíróságok, de ezt nem lehet megtenni sem egész nemzetekkel, sem fajokkal, sem társadalmi-gazdasági csoportokkal. Franciaország 27 évvel ezelőtti vezetőinek esetében pedig ez teljes mértékben túlzás lenne, tekintettel arra, hogy Ruandában az afrikaiak mészároltak le más afrikaiakat.

A generációk közti átöröklődés újrafelfedezése

Az időbeli eltolódás felveti a második kérdést: felelős-e az ember az elődei által elkövetett hibákért és gaztettekért? A „modernség” az egyéni szabadságjogok előtérbe helyezésének logikájával ezt elutasította. És most éppen ez kérdőjeleződik meg. Nem csupán a gyarmatosítottak által a gyarmatosítóktól követelt bocsánatkérésről és jóvátételről van szó, mivel bizonyos régi elnyomók, mint például Németország Namíbiában, saját maguk is elismerik hibáikat, és Franciaország elismeri, hogy Ruandában nem cselekedettel, hanem mulasztással hibázott.

Így, a kollektív és névtelen bűnök elvével ismét elfogadják a generációk közötti transzmissziók elvét. És ez a perspektíva éppúgy nyílik a jövőre, mint a múltra: ahogyan mindannyian a megelőző generációk folyományai vagyunk, ugyanúgy kollektívan felelősséggel tartozunk az utánunk jövőknek is; példának okáért, a gyermekeinkért és gyermekeink gyermekeiért kell óvnunk a környezetet és megőrizni a bolygónk ökológiai egyensúlyát.

A Biblia által kínált egyensúly és reménység

Az átörökléssel szembeni ellenérzés jórészt a Biblia elutasításával függ össze, ahol azt olvashatjuk, hogy „Azoknak a vétkét, akik gyűlölnek engem, megtorlom fiaikon, unokáikon és dédunokáikon.” (Kiv 20, 5) és hogy „Az apák ették a savanyú szőlőt és a fiak foga vásik el tőle” (Ez 18, 2). Ez igazságtalannak tűnik, de nem tisztességes kiragadni ezeket a szavakat a szövegkörnyezetükből. A Kivonulás könyvében az az üzenet, hogy a gyermekek szenvedik meg, ha a szüleik, vétkezvén, nem adják át nekik az Istentől kapott felszabadító ajándékokat, aki viszont ezredízig felkínálja azokat nekik. Ezékiel prófétánál az egész prófécia célja az, hogy megkérdőjelezze és megcáfolja azt az elterjedt mondást, amely elítéli a fiúkat az apák tévedéseiért, és éppen ellenkezőleg azt hangsúlyozza, hogy az egyes ember az isteni parancsokhoz való személyes hűségének függvényében kap jutalmat. Azt láthatjuk tehát, hogy a Kinyilatkoztatás az egyéni szabadságot, tehát az egyén felelősségét dicsőíti, ugyanakkor hangsúlyozza a generációk közötti transzmissziók meglétét. Ezek pozitívak is és negatívak is, és Isten őrködik afelett, hogy a jók — a Szentléleknek az egyházban kifejtett működése révén — végtelenül tartósabbak legyenek (az ezredik generációig), mint a rosszak (legfeljebb három-négy generációig). Itt tehát egyensúly és reménység látható, amelyek nagyon értékesek manapság az ellentmondások idején, amikor egyrészt az egyes ember ki van téve mindenféle történelmi determinizmusnak, másrészt viszont a technológiai fejlődés és az emberek manipulálása olyan azonnali kielégüléseket tesz lehetővé,  amelyek  a jövőt éppúgy elhomályosítják, mint a múltat.

Fordította: Dr. Fedineczné Vittay Katalin
Forrás: Aleteia

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)
image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Hírdetés Támogasd a Katolikus.ma médiamissziót!
Klikkelj a hozzászóláshoz

Hozzászólás írása

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Kövess minket Facebookon is!

Hírdetés Támogasd adód 1%-val a Katolikus.mát!

Népszerű