Ha korunk egyre „középkoribb”, a legjobb, ha olyan szentekhez fordulunk, akik már akkoriban megmentették a világot.
Meglátásom szerint mai helyzetünk és világnézetünk egyre inkább hasonlít a középkorhoz. Vegyük sorra, mit értek ezalatt!
Az új koronavírus szakadatlan felemlegetése (ahogy a korunk leírására manapság használatos kifejezések, mint a világjárvány, járvány, pestis stb.) a magam katolikus képzeletében azt az időt idézi, amikor a pestis végigsöpört a Nyugaton. Valójában az 1315-1317 közötti nagy éhínség és az 1347-1351-es fekete halál (bubópestis) kizsigerelte Európát és a legkonzervatívabb becslések szerint is a lakosság felének halálát okozta. Európa népessége csak az 1500-as évekre kapaszkodott vissza a korábbi szintre.
Emellett a mostanság az Egyesült Államokban tapasztalható növekvő gazdasági bizonytalanság arra a politikai instabilitásra és gazdasági zűrzavarra emlékeztet, amelyet a tudósok „a késő középkor válságának” neveznek. Hogy mi okozta akkoriban a válságot? A fekete halál kétségkívül óriási politikai nyugtalansághoz vezetett. A Szent Római Birodalom hanyatlott. Az egyik leghosszabb interregnum (azaz uralkodó nélküli időszak) 1245-től 1312-ig tartott: összesen 67 évig!
A Birodalom meggyengülésével a parasztság fellázadt urai ellen. A három rend (azaz azok, akik dolgoznak, akik imádkoznak és akik harcolnak) már nem volt képes Isten és a közjó szolgálatában együtt létezni. A parasztságot megviselték a súlyos adóterhek és a kormányzat hiánya. Válaszként zavargások törtek ki.
De ez még nem minden.
Napjainkban az egyház egyes személyiségei elhintették a viszály magvait, és ezzel aláásták a hívők püspökeik vezetésébe és tanításába vetett bizalmát. Néhányan odáig merészkednek, hogy azt állítják, hogy Ferenc pápa megválasztása nem volt érvényes. Az „internetes katolicizmus” ilyen aspektusai emlékeztetnek a nyugati egyház szakadására, az egyháznak arra a tragédiájára, amikor két (sőt három) férfi egyidejűleg pápának kiáltotta ki magát és kitagadta ellenfeleit. Ez a szerencsétlen állapot elképesztő módon 39 évig tartott (1378–1417), végül a Konstanzi Zsinat vetett véget neki, ahol is V. Márton pápát 1417-ben pápává választották.
Ez a 14. század. És ez gonoszságainak litániája, ami nem sokban különbözik a miénktől. De kik voltak a 14. század szentjei? Kik voltak a kor a reménységei?
Egy különösen ragyogó reménysugár volt a Szent Domonkos Prédikátor Testvérek Rendje. Szent Domonkos, akit az egyház minden augusztus 8-án jámbor emlékezetében felidéz, 1216-ban alapította meg a rendjét az igehirdetés és lelkek üdvözítésének hivatásával.[1]
De melyek a Szent Domonkos-rend nagyszerű eszközei? És hogyan vált a rend a nagy középkor tanúságtevőjévé?
Az első különleges kegyelem, amelyben az Isten a rendet részesítette kétségtelenül Szent Domonkos egyház iránti szeretete. Ezért énekeljük Szent Domonkos ünnepi szentmiséjén a kezdő himnusz első sorában: „In medio ecclesiae …”, vagyis „a templom közepén”. Szent Domonkos igehirdető hivatása az egyház iránti szeretetében gyökeredzik. Mély fájdalmat érzett az Egyháztól elszakadtakért és éjjelente a bűnösök megtéréséért imádkozott.[2]
Szent Domonkos életének egyik ismert története arról mesél, hogy egyik utazása során találkozott egy fogadóssal, aki elhagyta az Egyházat és az akkoriban kiemelkedő eretnekségnek számító albigens mozgalomhoz csatlakozott[3]. Szent Domonkos egy teljes éjszakát átbeszélgetett ezzel a fogadóssal, így reggelre sikerült meggyőznie, hogy térjen vissza az egyházba. Szent Domonkos ilyen együttérzéssel és buzgalommal viseltetett az emberek iránt.
Éppen ilyen szeretetre van szüksége az egyháznak ma is. Nincs szükség sem diadalmaskodásra, sem pedig szolgai dogmatizmusra, mert ezek kizárják a mélyebb vizsgálódást és a valódi elkötelezettséget. Ellenben nagy szükség van a valódi odafordulásra azokhoz, akik nem gyakorolják hitüket. Ki kell nyújtanunk kezünket azok felé, akik Péterhez hasonlóan merülni kezdenek, mondván: „Ne kételkedjetek! Ne féljetek!” (Mt. 14, 22-33)
Szent Domonkos rendjének további kegyelme éppen hívő közösség mivoltában rejlik. Egy olyan korban, amelyet az elszigeteltség, szorongás és magány ural, a prédikáló testvérek puszta jelenléte és barátsága gyógyító balzsamként hatott. A középkori domonkosok igehirdetése azért volt eredményes, mert közösségi cselekedet volt. Életük a szegénységben és tisztaságban valódi tanúságtétel volt, és ez a tanúság közösségi életükből fakadt.
Nem lehetünk ugyanis jel a világ számára és nem hirdethetjük az üdvösséget magányos, pusztába kiáltó hangként. Arra vagyunk hivatva, hogy tanítványok legyünk, Jézus követői, akik egybegyűltek az egyház hajójában.
S végül a rend utolsó áldása, amelyet érdemes e helyütt számba venni, a Szűzanya iránti elkötelezettsége. A Szent Domonkos-rend volt az egyház történetében az első szerzetesrend, amely a Szűzanya iránti hűségesküt felvette a fogadalmi szövegébe. A domonkosok különleges énekeket énekeltek és sajátos ájtatosságokat és szertartásokat végeztek a Szűzanya tiszteletére, amelyek mára közös gyakorlattá váltak közösségeinkben. Mindenekelőtt a prédikáló testvérek vezették be és terjesztették el a Mária-zsoltárt vagy ismertebb nevén a rózsafüzér-ájtatosságot.[4]
A Rózsafüzér, a remény nagy imája, különös kegyelmeket kínál azoknak, akik mondják. A Rózsafüzér nem hasonlít a többi imádsághoz. Szűz Mária volt az első hívő, megrendíthetetlen hűséggel és bizalommal viseltetett Krisztus működése iránt. És Mária volt az egyház első tagja, Jézus első tanítványa. Napjainkban, amikor az egyház sokak számára Péterhez hasonlatosan elsüllyedni látszik, határozottan kérnünk kell az Ő közbenjárását! És ha így teszünk, biztosak lehetünk abban, hogy tengernyi kegyelem fogja eltölteni a szívünket.
Ha korunkat egyre inkább középkorinak érezzük, merítsünk a középkori szentek bölcsességéből! Bár, való igaz, nem egy új középkorban vagyunk, a középkori szentek még ma is inspirálnak bennünket.
Írta: Fr. Patrick Briscoe, OP via Aleteia
Fordította: Dr. Süle Katalin
[1] Többet itt: https://szerzetes.hypotheses.org/koldulorendek/domonkos
[2] Megrendítő ereje van azoknak a feljegyzéseknek, amelyek Domonkos későbbi imádságos életéről maradtak ránk. Ezek szerint amikor a többi testvér nyugovóra tért, Domonkos megkezdte a maga lelki őrködését a templomban. Körbejárta a templomot: minden oltár és szentkép előtt megállt, mélyen meghajolt, letérdelt, majd leborult a földre úgy, hogy homlokával érintette a kövezetet. Ezt nagyon sokszor elismételte, s ha a szent hév elfogta, kitárt karral imádkozott a templom közepén. https://archiv.katolikus.hu/szentek/szent122.html
[3] albigensek, albiak: a 12. században a dél-franciaországi Albi városban keletkezett eretnekség. Clairvaux-i Szt Bernát, a ciszterciek és a pápai legátusok sikertelenül igyekeztek visszavezetni az albigenseket az Egyházba. Bővebben ld.: http://lexikon.katolikus.hu/A/albigensek.html
[4] A rózsafüzér történetéről többet itt: http://www.katolikus-honlap.hu/0707/ave.htm
