XVI. Benedek – Azonnal avassák szentté?

Ferenc pápa legutóbb már egyenesen „szentnek” nevezte a sok oldalról bírált német pápát. „E nagy ember tanítása nélkülözhetetlen az Egyház jövője számára” – Az alábbiakban közöljük Peter Seewald XVI. Benedek-szakértőnek, a pápa életrajzírójának nekrológját.

Régóta a kerekesszék foglya volt. Ha pedig egy vendégéhez akár csak két mondatot is szólt, köhögnie kellett, hogy könnyítsen a tüdején. Tudata az utolsó pillanatig kristálytiszta volt. Az október 15-i utolsó találkozásunkkor mindenekelőtt mégis azt a szenvedést lehetett érezni rajta, amelyet némán, egyetlen zokszó nélkül viselt.

„Még ki kell tartanom” – mondta nekem akkor – „mint egy „jel””; annak az irányvonalnak a jeleként, amelyért kiállt, Jézus üzenetéért, amely hamisítatlan továbbadásának szentelte egész életét. „Az ember elidegenedése Teremtőjétől korunk legfőbb problémája. Az Istentől való távolság korában élő embereknek újra meg kellene ismerkedniük Jézus Krisztussal; kegyelmével, irgalmával, ám egyúttal figyelmeztetéseivel is.”

XVI. Benedek volt az a pápa, aki nem tudott meghalni. Amíg hivatalban volt, addig sem, és utána sem. Már a müncheni érseki kinevezése is akarata ellen történt. Egészségileg túl gyenge volt e feladat ellátására. A Hittani Kongregáció prefektusaként háromszor nyújtotta be lemondását. Amikor II. János Pál halála után végre nyugállományba akart vonulni, a konklávé félezer év óta az első németként választotta a világ legnagyobb vallási közösségének egyházfőjévé.

Joseph Ratzinger, a bajor tartományból származó egyszerű szülők gyermeke, egy évszázadnyi életutat írt le. Nincs kortárs német személyiség, aki jelentőségét tekintve felérne hozzá. Nem véletlenül sorolja őt Peter Watson brit történész a németek „lángelméi” közé, olyan szellemóriások mellé, mint Beethoven, Hölderlin és Kant. Karol Wojtyla mellett mindenesetre nem támadtak élesebben egyházi vezetőt, mint ezt a bajorországi pápát. Olykor jogosan, a legtöbbször azonban igazságtalanul. Amint Ratzingerre terelődik a szó – jegyezte meg Bernard-Henri Lévy francia filozófus –, „előítélet, őszintétlenség, sőt egyenesen dezinformáció” uralja a közbeszédet.

Kétségtelen, hogy XVI. Benedeket nem csak kitűnő tudósként és korunk egyik legjelentősebb gondolkodójaként lehet jellemezni. Ennek megfelelően eltérően is vélekednek róla. Ellenfelei számára az egyház régimódi irányvonalának megszemélyesítője, a többiek számára az igazhitűség ikonja, igazodási pontja volt. Már az egyetemen ragaszkodott a teológus ahhoz, hogy a bibliai alapvetés ne lehessen egyéni döntés kérdése. Az igaz, hogy Isten Igéje, ahogyan azt az Evangélium áthagyományozza, értelmezhető, és mindig új titkokat fed fel. Az alapvető tartalma azonban nem képezheti vita tárgyát. Ő maga úgy érvel, hogy Krisztus üzenete túl tág ahhoz, hogy lépten-nyomon tetszést arasson, főként egy szekularizált világban, amely már egyáltalán nem is tudja, miről szól a katolikus hit. Nem strukturális kérdések álltak XVI. Benedek gondolkodásának a középpontjában, hanem az, ami miatt Jézus elgondolta és megalkotta egyházát. A pápa ezenközben a hittitkok felismerésében és kijelentésében testesített meg újfajta intelligenciát, egyúttal pedig megóvta az egyszerű emberek jámbor vallásosságát a teológusok rideg hittudományától.

Az egyháztörténet Ratzingert már a zsinat tanácsadójaként tartja számon. Befolyása, bátorsága nélkül, hogy szembemenjen kora elfogadott irányzataival, és az egyház megújítására irányuló instrukciói nélkül soha nem lett volna II. Vatikáni Zsinat. A hit védelmezőjeként II. János Pál oldalán negyed évszázadon keresztül gondja volt arra, hogy az egyház hajója az idők viharában se tévedjen le útjáról. Következetes irányvonala miatt „nagyinkvizítor” és „páncélbíboros” szavakkal illették. Azt, hogy a vezető médiumok nem ismerték el személyét, úgy tekintette, mint az állhatatos ellenállásáért fizetendő árat.

Pápaként az nyomasztotta Benedeket a leginkább, hogy tovább növekszik az ember elidegenedése Teremtőjétől. „Ha kimarad az Isten, az az Isten, aki ismer és megszólít bennünket – figyelmeztetett –, akkor a társadalom elveszíti a civilizált lét alapjait”. Az Egyház feladatára az Avilai Szent Teréznek tulajdonított szavakkal világított rá: „Mi vagyunk a szem, amellyel [Isten] együttérzése a szükséget szenvedőkre tekint; mi vagyunk a kéz, amelyet áldásra és gyógyításra terjeszt ki; és mi vagyunk az ajkak, amelyek Evangéliumát hirdetik”.

Korábban soha nem hallotta egy pápa szavát egyszerre ilyen sok ember a földön. A pápa beszédei a világsajtó címlapjaira kerültek. Csak az első hivatali évében Benedek körülbelül négymillió embert tudott maga köré gyűjteni –, többet, mint bármely elődje azonos időtartam alatt. A pápa könyvei mindenütt ostromolták a bestsellerlistákat, és bizonyos mértékben minden idők legnagyobb hittudományi villámszemináriumát jelentették. És ez nem volt szalmaláng. A történelemben először lehetett milliószámra eladni egy pápa enciklikáját. Ez korábban elképzelhetetlen volt. A korábbi professzornak javára vált, hogy nem csak egy szűk olvasóközönséget szólított meg, hanem mind az értelmiséget, mind az egyszerű híveket el tudta érni.

Benedek nemcsak lángelméjének erejével, hanem hiteles életével győzte meg az embereket, amely teljes egészében Krisztus követésére irányult. Nem tudott másként élni, mint ahogyan tanított. Nem volt konvencionális ember. Olyan pápa volt, aki nem a korszellemet követte, és aki nem a tetszést hajszolta. Imázsa már onnantól veszített népszerűségéből, hogy a II. Vatikáni Zsinat után vehemensen a zsinati reformhatározatok átértelmezése ellen fordult, és mindvégig feladatának tekintette, hogy a hiteles, valódi zsinatért és egy olyan értelmezés ellen küzdjön, amelyet az atyák soha és semmilyen esetben nem akartak volna.

Bizonyosak lehetünk abban, hogy nem lesz többé még egy olyan személyiség, mint ő, aki a nemzetiszocialista idők ateista diktatúrájában élt, amikor lehetséges volt, hogy az emberek meggyőződésükért az életükkel fizessenek; nem lesz többé még egy ilyen széleskörűen képzett, nagy szellem és nemes jellem, nem lesz még egy ilyen emberbarát, aki Isten szeretetéről beszél. A zsinathoz írt szövegeivel, az atyák újrafelfedezésével és a tanok megelevenítésével gyökerestül újította meg a hitet. Nem véletlenül tartják régóta egyenesen a modern kor egyháztanítójának. Történelmi jelentőségű lemondásával végül alapvető mértékben megváltoztatta a pápai hivatalt, és visszaadta azt az egyházi dimenzióját, amellyel eredetileg rendelkezett.

„Az új még nincs teljesen itt” – szokta mondani –, „a régi azonban már elmúlt”. Magára is egy hanyatló korszak utolsó pápájaként tekintett, egyszersmind olyanként, aki hidat épít és támogatást nyújt az új eljövetele számára – bármilyen legyen is az. Ki tudja, talán az alig látható gyengélkedése ellenére, amely sokkal régebb óta tartott, mint ahogyan az a nyilvánosság előtt ismeretes volt, addig és azért kellett életben maradnia, hogy Egyháza emlékezetébe idézze 1958-os jövendölését, amely szerint az Egyház kicsi lesz, sokat veszít hatalmából, és egy maroknyi hitvallóvá fog zsugorodni – ismét növekedésnek indulnak viszont azok az erők, amelyek lehetővé teszik, hogy Krisztus Egyháza új korszakba lépjen. Az Egyház és a hit nem magától jött létre. Ha van Isten, ha van kinyilatkoztatás, ha van Jézus alapítása, akkor mindez nem emberi találmány, hanem Isten adta. Ez a hit alapvető igazsága, minden egyéb önmagába zárul, anélkül, hogy afelé a magasabb szféra felé fordulna, ahonnan – mintha egy Nap lenne – az igaz fény a világba érkezik”.

Joseph Ratzinger nem csak radikális gondolkodó volt, hanem radikális hívő is volt, aki nem engedte, hogy rang és méltóság hatalmába kerítse. Az volt a drámája, hogy ellen kellett szegülnie, meg kellett mentenie azt, amit az eltűnés veszélye fenyegetett. Vissza kellett szereznie, amit látszólag már a pusztulás martaléka lett. Nem az volt a fontos a számára, amit a korszellem és a média akar, hanem Isten akarata.

Az utolsó időkben azt vetették Ratzinger szemére, hogy eltussolta és eltitkolta az Egyházban történő szexuális visszaéléseket. Tény, hogy történtek mulasztások és hibák, amelyeket nyilvánosan el is ismert. A Hittani Kongregáció prefektusaként mindamellett idejekorán hozott intézkedéseket arra vonatkozóan, hogy a bűntetteket következetesen feltárják, a tettesek elnyerjék büntetésüket, és hogy az áldozatok elégtételt nyerjenek. Felejthetetlen a 2005-ös nagypénteki keresztúton mondott figyelmeztetése: Mennyi szenny van az Egyházban, és éppen a papok körében. Pápaként szigorította a megfelelő törvényt, kereken 400 papot elbocsátott a szolgálatból, és megteremtette annak az egyházjogi alapját, hogy püspökök és bíborosok ellen is pert lehessen indítani. Gianluigi Nuzzi olasz tényfeltáró újságíró feljegyezte, hogy Benedek „letette a hallgatás köpenyét, és arra kényszerítette Egyházát, hogy tekintetét az áldozatokra emelje”.

A történelem fog ítéletet mondani arról, hogy mekkora XVI. Benedek jelentősége ebben az évszázadban. Ahogyan utódja jellemezte: „XVI. Benedek nagy pápa volt”. Így fogalmazott: „Nagy volt elméje átütő ereje miatt, nagy volt a teológiához való jelentős mértékű hozzájárulása miatt, nagy volt Egyház- és emberszeretete miatt”. Ferenc pápa a legutóbb már egyenesen „szentnek” nevezte a sok oldalról bírált német pápát. „E nagy ember tanítása nélkülözhetetlen az Egyház jövője számára”. „Szelleme – mondta Bergoglio – nemzedékről nemzedékre egyre nagyobbnak és hatalmasabbnak fog feltűnni.”

G. K. Chesterton nagy angol esszéíró azt írta a szentekről, hogy gyógyszerek, mert ellenszerek. Azáltal újították meg és gyógyították a világot, hogy különleges módon testesítették meg magukban azt, amit a világ elhanyagolt. Ilyen ember volt XVI. Benedek pápa.

Szerző: Peter Seewald
Fordította: Forgács Hajnalka
Forrás: Kath.net