Santiago de Compostela városa a spanyolországi Galíciában, az Atlanti óceántól 35 km-re fekszik. Székesegyháza a hagyomány szerint idősebb, Szent Jakab apostol Jeruzsálemből ideszállított földi maradványait őrzi. (Erre utal a város neve is: Santiago gallego nyelven Szent Jakabot jelent.) A középkortól kezdve Jeruzsálem és Róma mellett ez a város vált a keresztény zarándoklatok legjelentősebb célpontjává. Már a 11. században ismert volt. Amikor II. János kasztíliai uralkodó a 15. században felhívásban zarándoklatra hívta Európa népeit, felsorolta a legbuzgóbb országokat is: a felsorolásban Franciaország, Itália és Németország után a negyedik helyen Magyarország állt.
A több száz, akár több ezer kilométeres, híres Szent Jakab-út francia és spanyol szakaszai 1993-tól az UNESCO Világörökség részét képezik. A kiindulópont más és más lehet, de az út spanyolországi része lényegében azonos. Követését megkönnyíti a mindenhol felfestett jelzés: egy fésűkagyló. Ma már az egész világból érkeznek zarándokok, nem csak vallásos, hanem önmagukat kereső emberek is. Magyarországon, Budapesttől Lébényen át vezet a Szent Jakab út, amely Ausztriában kapcsolódik az egyik európai útvonalhoz.
Az Aleteia portálon tavasszal interjú jelent meg Grzegorz Polakiewicz lengyel fiatalemberrel, aki féllábon, mankóira támaszkodva tette meg az utat. A 30 éves varsói fiú már gimnazistaként, még ép fizikummal arról álmodozott, hogy elzarándokol Szent Jakabhoz. Aztán pár évvel ezelőtt elvesztette térdtől lefelé az egyik lábát. Ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy elinduljon, Portóból először Fatimába ment, utána Portóból Santiagóba. Anna Malec interjújának részleteit idézzük.
„Mit szóltak a hozzátartozói a tervéhez?
Volt, aki azt mondta, megőrültem, és megpróbált lebeszélni. Mások éppen ellenkezőleg, támogattak. A varsói érsek azt mondta: Bolond vagy, de teljes szívemből támogatlak… csak éppen nem megyek veled.” Nagy motivációt jelentett ez nekem.
Mi volt ez Önnek, valamilyen teszt, vizsga? Személyes kihívás? Volt valami különös szándéka?
Tele voltam mindenféle szándékkal, amit el akartam vinni Szent Jakabhoz és Fatimába is. Főleg másokra gondoltam: barátaim gondjaira és örömeire. Tudtam, hogy nem lesz könnyű az út, tele lesz akadállyal. Ahogyan tele is volt. De Isten mindennél erősebb. Galíciában viharos volt az idő, tényleg nagyon nehéz volt. De mély örömet éreztem a gyaloglás közben, holott máskor nyilván dühös lettem volna és elbátortalanodom. Isten kegyelméből hihetetlenül erős szabadságérzetem támadt: éreztem, hogy szabad vagyok minden lényeges felé, megvalósítom az álmomat és a barátaim szándékait viszem.
Hogyan alakultak a napjai?
Reggelente nagyon korán keltem, és fél 6 felé már elindultam, hogy délutánra elérjem az aznapi célt. Minden nap 11-13 órán át gyalogoltam. Útközben ettem egy kis uzsonnát, de csak röviden, mert haladni akartam.
Egyedül volt vagy másokkal?
Egyedül indultam, de hátrányos helyzetem miatt mindig voltak körülöttem mások, akik felajánlották a segítségüket. Olyan kis kabalaféle lettem. Néha nagyon is. Az emberek fényképezkedni akartak velem. Ez eleinte bosszantott. Aztán megértettem, hogy fontos dolog másoknak megmutatni a reményt, bátorságot önteni beléjük. Voltak, akik igazi támaszt jelentettek. Olyanok voltunk, mint egy nagy család. Portótól Santiagóig 10 nap alatt szokták megtenni az utat, napi 30 kilométerrel. Nekem 16 napomba telt, a nyolckilós hátizsákommal. (Közvetlenül előtte voltam a Porto-Fatima zarándoklaton, de annak a részleteiről nem akarok beszélni, mert akkor magamra akartam találni és négyszemközt lenni Istennel.) Naponta 15, néha 20 kilométert mentem, egyszer kivételesen 40-et, de csak azért, mert eltévedtem.
Mivel lett gazdagabb az úton?
Megtanultam, hogy hálás legyek az élet minden apróságáért, minden szépségért, ami körülvesz bennünket. Meggyőződtem arról, hogy Isten mindig megadja nekünk azt, amire a boldogságunkhoz szükségünk van. Isten a gondomat viselte az egész úton. Minden pillanatban ott láttam Őt, az elejétől a végéig. (…) Istennek sok bolond ötlete van és nagy adag humorérzéke, ezt megtapasztaltam. Nem lennék meglepve, ha valami másik speciális küldetése is lenne a számomra.
Az El Camino megmutatta nekem, hogy minden erőnk a szellemben és az agyban lakozik. Ha valamit nagyon akarsz, eléred – még ha nincs is lábad. Emlékszem, Pontevedrába rettentő kimerülten érkeztem meg, egy nagyon meredek kaptató után. Bementem a falu templomába, ahol rám jött a zokogás. Sírva ismételgettem Istennek: „Mit keresek én itt? Mi értelme ennek az egésznek?” Amikor kimentem a templomból, odajött néhány ember, akivel korábban az úton találkoztam. Elkezdték megköszöngetni, hogy ott vagyok. Megöleltek, örültek, hogy látnak, mert a csüggedés pillanataiban én jelentettem számukra a legnagyobb motiváló erőt. És akkor megértettem, hogy Isten eszköze vagyok arra, hogy tanúságot tegyek róla másoknak.”
Forrás: Aleteia
