A franciaországi katolicizmus összeomlásának mélyreható elemzése és azon túl

Kevés tudós tanulmányozta alaposabban a nyugati katolicizmus XX. század közepe és vége közötti összeomlásának kiterjedését, okait és hatásait, mint Guillaume Cuchet francia történész. Nyugaton a katolikus vallásgyakorlat az 1960-as években dőlt össze: ez látszik meg a statisztikákon.

Franciaországban – az Egyház legidősebb leányánál -, ahol az 1950-es években a vasárnapi misére járók 25%-ot képviseltek, ez az arány mostanra kevesebb, mint 2%-ra csökkent. A hanyatlás olyan területeket is érint, ahol az 1950-es évek végén a vasárnapi szentmiséken heti rendszerességgel résztvevők aránya elérte a 97%-ot (ez szintén vonatkozik Belgiumra, Québecre stb.). Azt a minőségre vonatkozó érvet, mely szerint: „de ők most jobb katolikusok!” – ami egy szubjektív, lélekolvasásnak megfelelő, de egészében soha nem meggyőző megállapítás – többé már nem nagyon lehet hallani.

Ez olyan katasztrófa, amelyről bőségesen, viszont szigorú szavakat túl ritkán használva beszél a szakirodalom, továbbá nem foglalkozik vele kielégítően és nem is magyarázza meg. Régebben azt lehetett hallani, hogy a XXI. század történészeinek lesz az a tisztje, hogy feltárják a nyugati katolicizmus XX. század közepe és vége közötti összeomlásának mértékét, okait és hatásait.

El is kezdték, és közülük senki sem olyan gondosan, józanul és felvilágosító módon, mint a francia Guillaume Cuchet (1973-), a Paris I – Panthéon-Sorbonne egyetem történészprofesszora. A témában írt fő művének a címe is igen rideg: Hogyan szűnt meg a világunk kereszténnyé lenni: Egy összeomlás anatómiája.[1] Tényekkel és számokkal (köztük statisztikai ábrákkal) sűrűn teletűzdelt mű, amely kerüli a komolytalan, üres spekulációkat; ebből kifolyólag kapott meg néhány tekintélyes díjat a francia államtól.[2] Ez a könyv – és amúgy Cuchet többi műve is – hozzájárul ahhoz, hogy megértsük a történteket, miközben óvatosan jár el és kerüli a polémiát.

Mivel angolul még nem jelent meg (sem pedig magyarul – a ford.), itt most bemutatjuk a könyv sarkosabb felfedezéseit és elemzéseit.

Az első tény, melyet Cuchet kiemel – Fernard Boulard kanonok és mások[3] kiváló, zsinat előtti szociológiai munkáira támaszkodva -, az a francia katolicizmus meglepő életereje az 1930-as évektől az 1960-as évek elejéig, amikor azt lehetett mondani, hogy Franciaországban a katolicizmus „abszolút többségben” van (56. oldal): egy 1872-es felméréstől kezdve egészen Boulard 1960-as évek elején végzett kutatómunkájáig a franciák 98%-a vallotta magát „római katolikusnak”. Igaz, egyes területeken nem volt tényleges vasárnapi miselátogatás (azokban a régiókban, ahol a papság csatlakozott a francia forradalomhoz az 1790-es években, és amelyek, mint kiderült, ugyanazok a régiók voltak, ahol lassan ment Trident végrehajtása), míg más helyeken a kánoni akadályoztatást nem számítva mindenki részt vett a misén az év minden vasárnapján (Vendée, Flandria…). A francia gyermekek 94%-a lett megkeresztelve a születésétől számított három hónapon belül (ellentétben napjaink hét éven belüli 30%-ával). Boulard munkája – egy híres térképben összegezve a katolikus gyakorlatot – egészében véve nagyon megnyugtató volt egy olyan püspökség számára, melyet aggodalommal töltött egy 1943-as könyv, amely azt a kérdést tette fel, hogy vajon Franciaország nem lehet-e missziós terület (erre még azóta is hivatkoznak, mondván, hogy már az 1940-es és 50-es években sem volt minden rendben).[4] Valójában ezekben az évtizedekben a tengeren túli misszionáriusok háromnegyede francia pap, szerzetes vagy szerzetesnő volt.

Ezután Cuchet ledönt néhány mítoszt a széthullás időpontjával kapcsolatban. A hagyományos katolikus történetírás az „előtte és utána” válaszvonalat 1968-ra teszi. A konzervatívok úgy látták, hogy ettől az évtől vette kezdetét a hagyományos társadalom általános leépülése (gondoljunk a híres 1968. májusi munkás- és diáksztrájkokra), amely hatással volt a család patriarchális szerkezetére, és általában a tekintély, különösképpen pedig a vallás tiszteletére. A haladó katolikusok viszont a II. Vatikáni Zsinat szükséges reformjainak lelassulását, sőt visszafordulását okolták a jelenségért, e nézőpont alapján VI. Pál 1968-os Humanae Vitae kezdetű enciklikája – mely kizárta a fogamzásgátlás erkölcsiségét – elárulta a Zsinatot, összezúzta az átlagos katolikusok reményeit és hozzájárult a templomok kiürüléséhez.

Cuchet – ismételten Boulard kanonok és mások 1960-as évek végi munkájára támaszkodva, kimutatta, hogy a Franciaországban élő katolikusok vallásgyakorlásának összeomlása 1968 előtt három évre, egészen pontosan 1965-re nyúlik vissza. Ezt a „visszaesés, lemorzsolódás” (décrochage) vagy a „széthullás, összeomlás” (effondrement) évének nevezi. Ahogyan arra Cuchet rámutat, ez a valóság zavarba ejtette Boulard-t és a püspököket, akik számára a “II. Vatikáni Zsinat ideológiai szanktuarizációjának” idején[5] jelentést készített, noha addigra a püspökök tudat alatt már érezhették, hogy bizonyos remények alaptalanok voltak, és immár nem érdekelték őket az ilyen mennyiségi vizsgálatok. Valójában Boulard egészen az 1977-ben bekövetkezett haláláig folytatta kutatásait az egyetemen. Cuchet hozzájutott néhány leveléhez és beszélt néhány beszélgetőpartnerével az 1965-1977 közötti időszakból, és egy idő után Boulard előtt is derengeni kezdett, hogy valami nagyon drasztikus dolog történt.

Hirdetés. Görgess tovább a cikk olvasásához.

Cuchet kimutatta, hogy 1965-ben nemcsak a miselátogatásoknál történt visszaesés, hanem a gyónásoknál (ma „bűnbocsánat”), a kereszteléseknél és az utolsó kenetnél (ma „betegek kenete”) is. A számok, melyet összegyűjtött, teljeséggel megcáfolhatatlanok.

Cuchet-nek, mint hivatásos történésznek fel kellett tennie az okokra vonatozó kérdést. Vonakodásából érződik, hogy nem akar aknamezőre lépni. Habár a tendencia évszázadokon keresztül a katolicizmus hanyatlása volt, egypár hullámvölggyel (francia forradalom) és hullámheggyel (gondoljunk csak az ars-i szent plébánosra és Szent Terézre a XIX. században, valamint bármelyik világháború végét követő időszakra), az 1965-ös összeomlás olyannyira meredek és hirtelen volt, amilyenre akkoriban senki sem számított. Boulard volt az első azok közül, akiket megdöbbentett a nemzedékek óta megrajzolt diagramok ilyen szokatlan eltérése. Miért ekkor következett be?

Cuchet óvatosan a következőket kockáztatja meg (144. oldal): „Hol következhetett be ez a törés, mert hiszen törésről van szó? Egy ilyen rendű jelenség mögött kellett lennie egy eseménynek, mely legalábbis kiprovokálta azt. Az én hipotézisem szerint ez a II. Vatikáni Zsinat volt.”[6] Megpróbál fedezékbe bújni és azt állítja, hogy a zsinati szöveg a priori nemigen játszott szerepet az összeomlásban, ugyanakkor elismeri, hogy talán a liturgikus reformról vagy a vallásszabadságról szóló szöveg bizonyos aspektusai hozzájárulhattak. Ám az biztos – teszi hozzá –, hogy a liturgikus reformról szóló szöveg nem csökkentette a vasárnapi liturgia fontosságát – épp ellenkezőleg!

Az általa felhozott okok körvonalakban a következők:

1. A vallásszabadság zsinati tanítása a Dignitatis Humanae-ben (1965. december). A vallásszabadság alkalmazása aligha érinthette a társadalom egészét, mivel ilyen szabadság azelőtt a Nyugaton már közel két évszázada létezett. Ezért ez ad intra módon értendő, a lelkiismeret szabadságaként, abban a vonatkozásban, hogy miképpen viszonyulnak a katolikusok a saját vallási kötelezettségeikhez (146-147. oldal). Ez pedig azzal egyenlő, hogy engedélyezte a katolikusoknak, hogy maguk döntsenek a doktrína és a fegyelem tekintetében (ma a „katolicizmus cafetériájának” neveznénk).
2. Eltérés mutatkozik a II. Vatikáni Zsinat utáni „hivatalos katolicizmus” és a hagyományos népi jámborság között. A jelenség illusztrálása végett, Cuchet rámutat arra, hogy azokban a templomokban, ahol a népi jámborságot tiszteletben tartották, sokkal lassabban ment végbe a széthullás, mint ahol az új lelkipásztori irányelveket erőszakoltan érvényre juttatták (148. oldal).[7]
3. Ezzel kapcsolatban Cuchet kitér arra, hogy a liturgia néhány eleme, amely másodlagosnak tűnhet az értelmiségiek szemében, tulajdonképpen meghatározó fontosságú pszichológiai és antropológiai szempontból. Megemlíti a latin nyelv elhagyását, a névmások megváltoztatását Isten megszólításában (az angolban a „Thou” ellentéte a „you”-val), a kézbeáldozást, a korábbi kötelezettségek minimalizálását vagy megszüntetését (lásd lentebb), és így tovább.
4. Az új lelkipásztori irányzatok gyakran elfeledett egyik elve a magas elvárás a katolikusok elköteleződési szintjére vonatkozóan, amely már 1960-ban megkezdődött és 1965-re vált általánossá. Egy keresztelés megvalósításához nemcsak a gyermek katekizálására tett ígéretet kívánták meg (ami már addig is velejárt), hanem azt is, hogy a szülők egy többhónapos „felkészítésen” essenek át. Ha a lelkipásztor nem ítélte kellően elkötelezettnek a szülőket, elhalaszthatta a keresztelőt – ami visszafordulás ahhoz képest, hogy a zsinat előtt a gyermekek keresztelését sürgősen, a lehető leghamarabban meg kellett ejteni. Az egyházi házasságkötés szociológiai konvencióból személyes vállalássá és a hit nyílt kinyilvánításává ment át, melytől sokan visszarettentek különböző okok miatt (illendőség érzése, diszkréció, egyszerű szégyenlősködés stb.).
5. Ami a doktrínát és a katekézissel kapcsolatos változásokat illeti, Cuchet egy alapelvre hivatkozik, melyet Théodore Jouffroy XIX. századi filozófus publikált: a hivatalos tanításban történő változások az egyszerű embereket szkeptikussá teszik. És valóban, egy intézmény, amely beismeri, hogy tévedett tegnap, talán ma is tévedhet.[8] E tekintetben, Cuchet arra az utolsó négy dologra összpontosít (Utolsó ítélet, Purgatórium, Mennyország, Pokol), melyekkel kapcsolatban a szószékekről egyik napról a másikra hirtelen csend állt be (ezt nyomon követhetjük az egyházközségi közleményekben, melyek megadják a homília fő témáit). Ez a csend azt a benyomást kelti, mintha a papság már nem hinne bennük, vagy többé már nem tudná, hogyan kéne megvitatni őket, annak ellenére, hogy a zsinat előtt ezek gyakori témái voltak a prédikációknak. Jean Delumeau történész a zsinat előtti időkből a félelem pasztorális stratégiájáról[9] beszélt.
6. Még alapvetőbben, Cuchet azt mondja, hogy „a halálos bűn terhe alatti kötelező vallásgyakorlás kultúrájából való kollektív távozásról van szó”. Ezeket a gyakorlatokat „az Egyház parancsolataiként” szedték listába és tanították: a vasárnapi szentmisét, a bűnök megvallását, a húsvéti szentáldozást, a böjtöt (kántorböjt, vigília, Nagyböjt), az önmegtartóztatást (minden pénteken és bizonyos napokon). Míg ezeket a kötelezettségeket legfeljebb enyhítették (önmegtartóztató és böjti napok), ám a hivatalos szövegekben sohasem függesztették fel, a továbbiakban mégis ritkán említették meg őket. Az eucharisztikus böjt folyamatos visszahúzódása (hagyományosan éjféltől a szentáldozásig nincs semmilyen étel vagy ital) 1953-tól kezdődött el XII. Piusszal (a víz nem töri meg többé a böjtöt) és elvezetett annak VI. Pál általi tulajdonképpeni eltűnéséig (az eucharisztikus böjt egy órát jelent a szentáldozás előtt). Ezek a módosítások társadalmi változásokat is magukkal hoztak: anekdotaképpen, Boulard megemlíti azt kedvezőtlen hatást, mely a francia halpiacokat érte a pénteki önmegtartóztatás végével. A vasárnap előestéjén tartandó szombat esti szentmiséken való részvétel engedélyezése hozzájárult a vasárnapok deszakralizálásához, amikor is a figyelem a szabadidőre terelődött át (amit a televíziókészülékek és az automobilok széleskörű birtoklása sokkal elérhetőbbé tett). Cuchet mellékesen megemlíti, hogy abban az időben a papság pozitív fényben látta ezeket a hatásokat: a lelkipásztor biztos lehetett abban, hogy azok a katolikusok, akik még jártak a vasárnapi szentmisékre vagy pénteken vezekeltek, már „szabadabban és tudatosabban” cselekedtek így (155. oldal).
7. Végül pedig született egy olyan döntés, mellyel az Egyház kiengedte kezei közül a legtaníthatóbb társadalmi csoportot: a gyermekeket. A korábbi kateketikai rendszer idején a francia gyermekek 80 %-a járt minden vasárnap szentmisére (szüleivel vagy azok nélkül), hogy felkészülhessen „az ünnepélyes elsőáldozásra”, a beavató szertartásra, mely együtt járt egy díszes éttermi ebéddel, továbbá a rokonoktól kapott ajándékokkal. Egész osztályok átélték ezt tizenkét évesen, kis esküvői ruhákba és sötét öltönyökbe öltözve, fehér rojtos szatén karszalaggal és gyöngyházas feszület-kitűzővel díszítve. A heti misén való részvétel és a havi szentáldozás kötelező volt ahhoz, hogy belépést nyerjenek ebbe a társadalmi visszhangot kiváltó szertartásba, amely után a fiatalok hajlamosak lettek a szüleik részvételi arányát reprodukálni. 1965-re azonban ezt a rendszert „pusztán társadalminak”, valamint képmutatónak ítélték meg, és az arra ösztönző eszközökkel egyetemben eltörölték, jelentősen megnövelvén az egyházközség átlagéletkorát. A zsinati nemzedék nyugalmazott papjai Cuchet-nek bevallották, hogy úgy érezték, felszabadultak az olyan teher alól, mint a szombatonkénti gyóntatás, különösen a gyermekeké, amelyet „kronofágnak”, vagyis „időfalónak” neveztek. Más tényezők is szerepet játszhattak a gyermeksereg templomba járásának csökkenésében, így például a kötelező iskoláztatás hossza, mely hosszabb időt adott az állami iskolai rendszernek arra, hogy beékelődjön a családi hagyomány és a gyermekek közé.

Nagy vonalakban ezek voltak Cuchet gondos adatelemzésének és végiggondolásának az eredményei. Ezek az adatok a francia katolikusok körében a grafikonon is igazolható, mérhető vallási gyakorlat példátlan visszaeséséről tanúskodnak. Tagadhatatlan – a szerző kíméletességének ellenére -, hogy ez felér egy vádirattal a papság ellen (püspökök és papok ellen egyaránt), akikre a Zsinat megvalósításának a felelőssége hárult. Visszatekintve, az ember azt kívánja, hogy a papok bárcsak békén hagyták volna a dolgokat.

Ami a legerőteljesebben megjelenik a műben, – és amit a szerző tovább kutat a még részletesebb, jövőt vizsgáló könyvében (Van-e még jövője a katolicizmusnak Franciaországban?[10]) – az a vallás tulajdonképpeni szociológiai dimenziója. A katolicizmus teste a közös értékek egész komplexuma volt, amelyet bizonyos mértékig azoknak a kötelezettségeknek a rendszere tartott egyben, amelyek a vallásgyakorlat és az ember örök sorsa közötti kapcsolat erős érzékelésén alapultak. Ezek a kötelezettségek időszakonkénti gyakorlatokban öltöttek testet (visszatérő ünnepek és böjtök, átmenetek rítusai). Ezt az analógiát tovább folytatva, a katolicizmus lelke viszonta tanított igazságokkal való tényleges személyes egyetértést, és végső soron a Krisztus iránti elkötelezettséget jelentette. Az, amit Cuchet gyakran a klérus “hamis jó lelkipásztori elképzeléseinek” nevez (azaz a katasztrofális eredményekkel járó jó szándékoknak), nagyrészt abból a platóni elképzelésből ered, hogy a lélek és a test szétválasztása a lélek javára válik. Ehelyett persze a halál következett, és világunk megszűnt keresztény lenni.

Nagyon érdekes lenne összehasonlítani a hasonló munkákat más országokból – és persze a saját országunkból is – és megfigyelni, hogy vajon a helyi állapot a maga sajátosságaival (így például az USA-ban az egyházban nem volt ünnepélyes elsőáldozás, és a katolikus egyház soha nem is volt abszolút többségben) visszatükrözi-e ugyanezt a statisztikai lemorzsolódást, és mely dátumhoz köthető (ott is 1965-höz?). Ahogyan most láthatjuk, Cuchet műve talán túlzottan is szűken egyedül Franciaországra fókuszál. Ám ez a mű [együtt Stephen Bullivant Tömeges Kivonulás: Katolikus kilépések a Brit-szigeten és Amerikában a II. Vatikáni Zsinat óta (Mass Exodus: Catholic Disaffiliation in Britain and America since Vatican II, Oxford, 2019) című könyvének statisztikai elemzéseivel, a vallásos élet terén pedig Joseph Becker atya kiemelkedő A Megreformált Jezsuiták: a Jezsuita Képzésben Bekövetkezett Változások Története az 1965-1975. közötti évtizedben (The Re-Formed Jesuits: A History of Changes in Jesuit Formation During the Decade 1965-1975, Ignatius, 1992) című művével[11]] – segíthet megállapítani napjaink jelentős civilizációs változásának okait, és esetleg elkerülni azok megismétlését.

Írta: John Pepino, PhD
Fordította: Jámbor Tibor
Forrás: catholicworldreport.com

[1] Guillaume Cuchet, Comment notre monde a cessé d’être chrétien. Anatomie d’un effondrement (Paris, Éditions Points, 2020).

Hirdetés. Görgess tovább a cikk olvasásához.

[2] Az Académie des Inscriptions et belles lettres és a Centre national du livre díjai.

[3] Fernand Boulard és Gabriel LeBras, A vidéki Franciaország vallási térképe (Carte religieuse de la France rurale) (Paris, Cahiers du Clergé rural, 1952); Ugyanők más szerzőkkel közösen: Anyagok a francia nép vallási történetéhez, XIX-XX. század (Matériaux pour l’histoire religieuse du peuple français, XIXe-XXe siècles,) 4 kötet, (Paris, Éditions de l’École des Hautes Études en Sciences Sociales, 1982-2011).

[4] H. Godin és Y. Daniel, Franciaország – missziós ország? (La France, pays de mission?) (Párizs, Cerf, 1943).

[5] Cuchet, Comment, 98. A “szentélyesítés”, szanktuarizáció, egy francia neologizmus Cuchet részéről, amely arra utal, hogy a II. Vatikáni Zsinat mint esemény egyfajta „szentek szentje” volt az azt átélő nemzedék számára.

[6] D’où cette rupture, puisque rupture il y a eu, a-t-elle donc bien pu venir? Il faut qu’il y ait eu un événement derrière un phénomène de cet ordre, au moins pour le provoquer. Mon hypothèse est qu’il s’agit du concile Vatican II.”

[7] Idézi Fernand Boulard művét: Népi vallásosság a kortárs lelkipásztori vitákban (La Religion populaire dans le débat de la pastorale contemporaine) In: B. Plongeron ed., La Religion populaire. Approches historiques (Paris, Beauchesne, 1976), 27-49.

[8] Comment, 149, hivatkozással T. Jouffroy írására: Korunk szkepticizmusáról (Sur le scepticisme de notre époque). In: id., Cours du droit naturel, professé à la Faculté des lettres de Paris (Paris, Prévost-Crocius, 1834), 1-7.

[9] J. Delumeau, Bűn és félelem: a nyugati bűntudatkkultúra kialakulása (Sin and Fear: The Emergence of a Western Guilt Culture) (New York, MacMillan, 1990).

Hirdetés. Görgess tovább a cikk olvasásához.

[10]  Guillaume Cuchet, Van-e még jövője a katolicizmusnak Franciaországban? (Le Catholicisme a-t-il encore de l’avenir en France?) (Paris, Seuil, 2021).

[11] Ne feledkezzünk meg az antropológiai alapelvek sorrendjét illetően Mary Douglas klasszikusáról, a Tisztaság és Veszély-ről (Purity and Danger, Routledge, 1966) és a Természetes Szimbólumok-ról (Natural Symbols, Barrie and Rockliff, 1970).