Dávid és Saul (1Sám 26, 2. 7-9. 12-13. 22-23)
Egyik legszebb példa a megbocsátásra. Dávid még akkor sem emel kezet az Úr fölkentjére, amikor az: életére tör.
A feltámadt test (1Kor 15, 45-49)
Ahogyan Ádám az első ember, a természetes életben, a természetfölöttiben Krisztus az élet forrása.
Szeressétek ellenségeiteket! (Lk 6, 27-38)
A vallástörténelemben és az izraeliták számára is hallatlan Urunk tanítása az ellenségszeretetről. Bár ő sem kereste Pilátus vagy Heródes társaságát, nem akart kegyeikbe férkőzni, a hegyről lejövet – Lukács evangélista beszámolójában, – mégis az ellenség szeretetére biztatja tanítványait, vagyis minket.
Az ószövetségben természetes volt az aranyszabály: ne tedd azt másnak, amit nem akarsz, hogy neked is tegyenek.. Az igazságszolgáltatás a megtorlás és a bosszú fékje volt. A jogi igazságszolgáltatás is ebből indult ki: mindenkivel bánjanak tettei szerint. Mindenki annyi szeretetet kapjon, amennyit megérdemel. Csak annyira szeretni a másikat, amennyire indokolt. Szemet szemért, szeget szeggel, amilyen a mosdó, olyan a törülköző… De az ellenségszeretet ismeretlen volt.
Az újszövetség egy új szót használ erre: agapé. Isten szeretetével szeretni azt is, aki nem érdemli meg, aki minket megbántott, aki nekünk rosszat akar. Isten maga a szeretet, és Fiában önmagát áldozatul adta értünk. Az ellenségszeretet tehát önlegyőzés. Nem fordítom vissza rá a rosszat, nem leszek vele szemben kegyetlen és igazságtalan, ahogyan ő viselkedett velem. Nem is teszem barátommá, de nem veszem át tőle a rosszat, a bűnt. Ezzel nemcsak visszaadom neki az életét, de jót is teszek vele. Istenre bízom az ítéletet. Nem azt jelenti, hogy az emberi közösség igazságszolgáltatása vagy törvénykezése ezzel futni hagyja a gyilkosokat, árulókat és egyéb gonosztevőket, de a közösség őket is abban a reményben szembesíti tettükkel, hogy belássák tetteik súlyát, és elismerjék Istent atyjuknak és embertársaikat testvérüknek.
Sokszor mi keresztények is megcsonkítanánk Jézus tanítását, mert szeretnénk ezt a parancsot kikerülni. Nemcsak az apostolok fülének volt felháborító, nekünk is az. Legszívesebben kihagynánk az evangéliumból. A józan ész, értelmünk minden porcikája tiltakozik ellene. Hogyan, miért bocsássunk meg annak, aki ellenünk támadt, vérig sértett, halálosan megfenyegetett, szándékosan rosszat tett, vagy gonoszságot forralt ellenünk? Erre egyszerűen nem vagyunk hajlandóak. Még az idő múlásával sem. Inkább hagyjuk betokosodni és őrizgetjük magunkban, mint fájó emléket, amelyet bármikor előhúzunk fegyverárunkból, ha szükséges. Védekezve támadunk. Nem véletlen, hogy a hegyi beszédben az irgalmasság és az ellenség szeretete egymás mellett van. A szeretet parancsán belül is újdonság, de a tízparancs kiteljesedéseként is teljesen újszövetségi szemlélet ez. Mondhatni kereszténységünk beazonosítója: képesek vagyunk-e megbocsátani és elengedni? Elengedni a bosszú jogát s a másik ember szeretet-tartozását? Érdemes eltöprengenünk azon, mennyi fölösleges energiát felemésztünk azzal, hogy folyton „szinten tartjuk” ellenségképünket, sötét indulatainkat, folyton visszavágnánk a minket ért sérelem miatt, és észrevétlenül „keresztény” személyiségünk is eltorzul?…
Fel sem tűnik, hogy néha azokra haragszunk, akik szemünkbe mondják gyöngeségeinket, tévedéseinket, azért nem látjuk szívesen őket, mert fejünkre olvasták bűneinket. Holott ők nem is ellenségeink. A családon kívül sem. Ha jól összeszámolnánk, valójában fele annyi ellenségünk sem akadna, mint ahányról tudni véljük. Lehet, hogy egyáltalán nem is volna ellenségünk. Vagy vajon mi kinek vagyunk ellenségei, és miért?…
Nemzeti történelmünk jogos sérelmei, évszázados traumái, az elszakított és kiszolgáltatott nemzetrészek miatti megbántottságunk is könnyen gyűlöletbe, ellenszenvbe, olykor bosszús indulatokba, átkozódásba, a visszaütés kényszerbe csaphat át. Vajon Jézus nem túl sokat kér az embertől?
A hegyi beszéd tanúsága szerint az Úr Jézus Új erkölcsi korszakot hirdet meg. Őt követve már nincs értelme felosztani az emberiséget jókra és rosszakra, barátokra és ellenségekre. Még ha tanítása ellenkezik is ösztönös természetünkkel, ezt képesek vagyunk felülmúlni. Ki tudjuk húzni a gonosz fullánkját. Mert az ellenségszeretet túllép a jogos sérelmeken. A megbocsátással megtöri a rossz ördögi körét. Ugyan továbbra is szükséges lesz a megfelelő törvénykezés, nem szabad bagatellizálni a bűnt, és világos jogi lépésekkel megálljt kell parancsolni a gonoszság elburjánzásának, de a cél az, hogy az emberben levő jót erősítsük. Hogy felmutassuk a szeretet erejét, ami nem engedi, hogy a másikban levő rossz átterjedjen ránk.
Első sorban imádkozzunk rosszakaróinkért. Azokért, akikről úgy véljük, hogy a mi ellenségeink. Szeressük ki belőlük a jót. Hozzuk felszínre a bennük lappangó emberséget, jóságot. Szembesítsük tévedésükkel, gonosz tettük súlyával, de vezessük is őket Istenhez. Krisztus Urunk a kereszten is imádkozott értük: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!”
Az ellenség is testvérem. Ő is Isten gyermeke, mint én. Isten őt is meghívta a vele való szeretetközösségbe. A mennyországban is együtt leszünk velük. Ember nem lehet ellenségünk, csak a gonosz szellem, a sátán. Ő az ellenlábas, és ő csábít minket a rosszra. Jó ezt mindig megkülönböztetni. A bűnöst a bűntől. A gonosz csak akkor kap vérszemet, ha gyengül bennünk a szeretet. Ha úgy harcolunk az igazságért, hogy közben nem engedjük a rosszat elharapódzni, akkor apró küzdelmeinkben is segítségünkre lesz Krisztus, aki ellenségeinkért is meghalt a kereszten. Hogy életük legyen.
