Szinte mindenki így beszélt róla: Karcsi bácsi. Én azok közé tartoztam, akik Futó atyaként emlegették őt. Ifjúkorom egyik meghatározó embere volt, sokszor látogattam meg, néha hozzánk is eljött; édesanyám lelki atyja volt, ő is temette édesanyámat. Futó Károly atya öt évvel ezelőtt, 2017. november 10-én adta vissza lelkét a Teremtőnek. Néhány gondolatával idézzük meg őt, akit oly sokan szerettek, akinek az evangélium erejét sugárzó élete oly sok ember hitét erősítette-formálta.
Futó Károly atya 1925-ben született Budapesten. Sok gyermekes, szegény családban nevelkedett; szülei nem voltak vallásosak. A nunciatúra óvodájában egy apáca révén találkozott a hittel, s már gimnazista évei végén elhatározta, hogy pap lesz. Az esztergomi szemináriumba nyert felvételt, 1951-ben szentelték pappá. Előbb a csanádi egyházmegyében szolgált, majd a hatvanas évek elején Budapestre helyezték. A hatvanas évek végén került a Thököly úti Rózsafüzér Királynéja plébániára; itt, a volt domonkosrendi templomban ismertem meg őt. Néhány év múltán elhelyezték, s egy rövid kitérő után a Tömő utcában, a Béke Királynője lelkészségen szolgált több mint két évtizeden át. Az itt töltött évek alatt sűrűn látogattam, sok-sok miséjén voltam jelen. A Tömő utcai kápolna mindig zsúfolásig megtelt. Nemcsak a környékbeli hívek jöttek ide….
Futó atya a Tömő utcai lelkészség udvarán álló kis lakásban élt, nagyon szerény körülmények között. Temetésén Erdő Péter bíboros így fogalmazott:
„Karcsi bácsi világ életében szegény volt, nagyon egyszerű életet élt. De ő nem lemondott a dolgokról. Egyszerűen nem volt neki. És ezt feltűnés nélkül élte meg. A lemondásban mindig van valami gesztus, valami nagy elhatározás, valami ünnepélyesség. Neki a szegénység valóban a lelkéből fakadt. És tudott örülni minden apró szépségnek.”
Néhány egyszerű mondatban Futó atya hiteles arcképe.
„Mióta ismertem, bicegve járt” – olvasom a bíboros úr temetési beszédében. Igen, Futó atya mindig sántikált, élete végén már a bot, majd a járókeret is állandó társa lett. A fizikuma gyenge volt, de a lelke edzett. Sokat tanultam tőle. Tőle, akinek nem volt kenyere a szónoklat, a cizellált fogalmazás. Nehézkesen fogalmazott, olykor prédikáció közben meg-megállt, szinte kereste a megfelelő szavakat, mégis a mondandója mindig „kerek”, célba tartó volt.
Sokat tanultam tőle, írtam. A történeteiből, amelyeket többnyire mosolyogva mesélt el. Egyetlen példa.
Egyszer elmondta, hogy valamelyik ismerőse meghívta vendégségbe. Leültek az asztal mellé, s a házigazda semmivel nem kínálta meg. Illetve megkínálta, sajátos módon. A házigazda a szekrényre mutatott, amelynek a tetején egy papírdoboz volt, s azt mondta: Kérsz süteményt? A dobozban van, de föl kellene állnom, hogy levegyem. Ha akarod, leveszem. Mire Futó atya: nem, nem kérek, nem szeretem a süteményt (pedig szerette). Nem folytatta, csak nevetett. Én is. Ezzel a „nevetős” történettel nem ítélkezett – nevelt, hogy miként kezeljük a másik ember hibáit.
Futó atyát soha nem láttam dühösnek. Még akkor sem, amikor a késő kádári években arról mesélt, időről-időre megkeresi valaki a „szervektől”, s faggatja, kérdezgeti. Az egész lényében volt valami leírhatatlan derű. S ez a derű vonzotta hozzá az embereket.
A kilencvenes évek derekán vonult nyugdíjba. De nem pihent meg. Életében új szakasz kezdődött, sok helyre hívták. S élete utolsó éveiben ő, aki oly nehézkesen beszélt-fogalmazott, publikálni kezdett. Ha jól számolom, három könyve jelent meg 2013 és 2015 között, halála után pedig újabb három. Ez utóbbiak a Sarutlan Kármelita Nővérek kiadásában, Magyarszéken, ahová oly erősen kötődött, ahol lelkigyakorlatokat tartott a nővéreknek. Itt temették el Futó Károly atyát 2017. november 13-án.
*
Az alábbiakban Futó Károly atya néhány gondolatát osztom meg az olvasókkal.
Idéztem Erdő Péter bíboros temetési beszédéből; az ő szavaihoz kapcsolódik az alábbi szövegrészlet:
„Az emberek csak addig nagylelkűek, míg nincs a kezükben jelentős vagyon. Utána teljesen megváltoznak. A pénz és a vele járó hatalom, elismerés deformálja a lelküket.
A legőszintébben mondom: sajnálom azokat, akiknek sok pénzük van, hatalmas vagyonuk, mert nincs egy önfeledt pillanatuk sem. Állandó gyanakvás az életük, nem bíznak senkiben, még a barátaikban, üzletfeleikben sem, félnek, hogy becsapják, kihasználják őket. Erődítményszerű házaikat drága pénzen idegenekkel őriztetik, biztonsági zárakat szereltetnek fel, rácsok mögött élnek, nehogy elrabolják tőlük mindazt, amit nagy keservesen összegyűjtöttek.
Hasonlítsuk össze az ő lelki megkötözöttségüket Jézus határtalan szabadságával! Mit vehettek volna el tőle a tanításán kívül, amit amúgy is önként, szeretettel átadott nekünk?”
[Futó Károly: Jézussal a szeretet útján. Bp., 2015, 76. p.]
Egy másik könyvében arról ír, hogy az Isten mindenkinek sajátos feladatot, küldetést ad az életben. Nem az a dolgunk, hogy a másik embert kémleljük- irigyeljük; a magunk adottságaival-lehetőségeivel kell számot vetnünk, s ehhez alázat szükségeltetik:
„Az Isten az arányoknak, a különböző nagyságú dolgoknak a révén egyensúlyt adott a világba, és ez az egyensúly az embernek a lelkében azt jelenti, hogy a magamét fölismerem, megköszönöm, hálát adok a Jóistennek, a másikét nem irigyelem, örülök az övének, a kisebbet nem nézem le, nem bántok senkit azért, mert ő nem olyan, mint én, nem is akarok másnak látszani sem, mint amilyen vagyok, hogy többnek tartsanak, nagyobb legyen az irántam való érdeklődés. Ez fölösleges. Ez az alázat. Az alázat akkor lehetséges, ha van lehetőségünk arra, hogy pontosan olyannak lássam magam, amilyen vagyok, se nagyobbnak, se kisebbnek. Hogy ne tulajdonítsam magamnak, ami vagyok, mert ’mid van, amit nem kaptál?’ (1Kor 4,7) Az alázat nem más, mint megelégedettség önmagammal.”
[Futó Károly: A Szentlélek ajándékai. Magyarszék, 2018, 130. p.]
Manapság sokan, sokféleképpen beszélnek a szabadságról. Futó atya is kifejtette véleményét a szabadság helyes és helytelen fölfogásáról; szavai manapság bizonyára sokak számára nem „divatosak”, éppen ezért fontosak:
„Sokan úgy vélik, a szabadság azt jelenti, hogy mondjuk átszaladhatok a tilos jelzés ellenére. Valóban képes vagyok erre, lehetőségem van ezt tenni, de szabadságom nincs hozzá! Szabadságomnak vannak határai: vigyáznom kell az egészségemre, az életemre, nem tehetem ki magam veszedelemnek. Nem volna szabad veszélybe sodornom az életemet. Nem volna szabad kilépnünk a rendből, az igazság világából. Erre nem a Szentlélek vezet bennünket, hanem a belső gyöngeség, esetleg a sátáni kísértés. A gonosz lélek lehetőségeket tár fel előttünk, és ezzel olyan útra vezet, amelyen – minden látszat ellenére – szabadságunk nem kibontakozik, hanem elhal.
A liberalizmus szót, amely a latin ’szabadság’-ból ered, sokan zászlajukra tűzik manapság. Veszélyes fogalom ez. Az emberek ugyanis hajlamosak azt hinni, hogy akkor szabadok, ha bármit megtehetnek, amihez kedvük van; a lehetőségeket összetévesztik a szabadsággal – és ha sokan élnek rosszul a lehetőségekkel, akkor ezt mércének tekintik, és igazolva látják a leghelytelenebb dolgokat is. Ez a fajta gondolkodás megmérgezi a demokráciát, hiszen az csak ott működhet jól, ahol értelmes, felelősségteljes és erkölcsi alapon álló emberek vannak. /…./
A demokrácia veszedelmessé válik, ha a társadalomban túlsúlyba kerülnek a tudatlan, félrevezethető, nem gondolkodó, felelőtlen és nem erkölcsi alapon álló emberek. A társadalmi rend végső soron az egyéneken múlik.
A Szentlélek Úristennek az a ’munkája’, hogy mind az egyént, mind a közösséget eligazítsa. Csakhogy nincsen a kezében gumibot! Ő a szabadság Istene: nem kényszerít senkit, hanem meggyőzéssel akarja kihozni az emberekből a jót, az igazat, a szépet és helyeset. Sugallatai gyakran közvetett úton érnek el bennünket: szüleink vagy tanáraink, akik a jóra nevelnek minket, a jó könyvek, a jó társaság, ahol követendő példákkal találkozunk, a megfelelő körülmények, amelyek segítik fejlődésünket, mind az Ő eszközei lehetnek. Döntéseinket közvetlenül is befolyásolhatja a lelkiismeretünkön keresztül.”
[Futó Károly: Szentté kell lennünk! Bp., 2013, 93-94. p.]
És végül álljon itt egy rövid részlet abból a vékony kötetből, amely Futó atya halála után két évvel jelent meg. Ezt az öt mondatot úgy olvashatjuk, mint az ő életprogramját – ami számunkra is eligazító:
„Egy akaratom legyen: kiszolgáltatni magam Jézus átalakító szeretetének. A Jézus iránti szeretet konkrét és gyakorlati – hiszen ismerjük Őt. Minden nap váljon számomra Jézus fontosabbá! Én pedig kisebbedjek. Ez nem elfogyáshoz, hanem tisztuláshoz vezet.”
[Futó Károly: „Csodák közt járunk”. Magyarszék, 2019, 56. p.]
