Szent Teréz gyakran elmélkedett egy mondaton: „az élet hajód s nem lakóhelyed!”, hogy erőt merítsen belőle megbirkózni a magányossággal.
Liseiux-i Szent Teréz élete nem mindig volt könnyű, bár gyakran vették körül szerető barátok és családtagok, sokszor magányosnak érezte magát és depresszióval küzdött.
A magányosság érzése már gyermekkorában jelentkezett, majd a kolostorban töltött idő alatt is előfordult.
Önéletrajzi könyvében elmondja, hogy gyermekként félénk volt, nem nagyon akadt barátja, Jézust tekintette az egyetlen barátjának.
„Hetente kétszer kellett az apátságba járnom, és bevallom, ez távolról sem szolgált örömömre, rendkívül nagy teher volt számomra; nekem a többi növendékkel ellentétben, nem volt tanítónő barátnőm, akivel több órát együtt tölthettem volna, éppen ezért, megelégedtem azzal, hogy üdvözöltem a tanítónőt s azután csendben dolgoztam a kézimunkaóra végéig. Senki nem törődött velem, én azután felmentem a kápolna karzatára s az Oltáriszentség előtt maradtam, míg csak Papa értem nem jött, ez volt az egyetlen vigasztalásom, – nem volt-e Jézus egyetlen barátom?…”
Ebben a lelkiállapotban jutott eszébe egy verssor, amelyet édesapja, St. Louis Martin tanított neki gyermekkorában.
„Az élet hajód s nem lakóhelyed!”
Azt írja: „Való igaz, a magány ezen időszakaiban néha szomorú voltam, és sokszor azzal vigasztaltam magam, hogy egy gyönyörű versnek ezt a sorát ismételgettem, amit a papa tanított nekem: ’Az élet hajód, s nem lakóhelyed’”.
Érdekes módon tévesen idézi Alphonse de Lamartine egyik versét, amelynek címe: „Elmélkedés”. Ebben írja a költő: „Az idő a hajód, s nem a lakóhelyed”.
Ez a rosszul idézett mondat azonban sok vigaszt adott neki, amint azt az önéletrajzában kifejti.
„A hajó képe még ma is magával ragadja a lelkemet és segítségére van a száműzetés elviselésében… Mikor ezekre a dolgokra gondolok, lelkem a végtelenbe merül, mintha súrolnám már az örök partot… Mintha átölelne Jézus … Szinte látom, amint jön Égi Édesanyám, hogy ott legyen, mikor találkozom Papával… Mamával… a négy kistestvéremmel… S végül szinte már élvezem az igazi, az örök családi életet…”
Ezt szem előtt tartva könnyű belátni, hogy ez a mondat miként vigasztalta Szent Terézt, és hogyan segíthet nekünk is „elviselni az élet száműzetését”, tudva, hogy egy napon minden könnyünket letörlik, és hogy az eljövendő örök életben a szeretteink majd újra átölelnek minket.
Fordította: Görgényi Adél
Forrás: Aleteia
